A Gyimesekben, Bükklokán a tornácon ülve felnéztem az újságból – másfél havi elmaradást vittem magammal –, mert éppen hazafelé jött a csorda. A pásztor – egy huszonéves fiatalember – terepmotorral terelte a teheneket, s amikor valamelyik megállt volna legelni még egy kicsit, akkor csavart egyet a gázon, és a jószág – elértve a célzást – azonnal tovább ballagott. Jót mosolyogtam ezen az igencsak XXI. századi megoldáson, de elmém visszavitt valamihez, amin csak átfutottam, de nem tudatosult bennem az írás, és rögtön be is kiabáltam nejemnek: meghalt Gyulai Endre.

Mindenkinek vannak kiemelkedő egyéniségei, példaképei. Nekem, ha pápa, akkor Szent II. János Pál, még ha az ő idejében rajzolták is át véglegesen az egyházmegyéket Trianon szerint. Ha püspök, akkor Márton Áron, ez vitán felül áll. Ám Gyulai püspök atyát volt szerencsém személyesen is megismerni, és tisztelni benne a szigora mögé rejtett mosolyban megbúvó embert. Ő bérmált meg felnőttként engem, úgy, hogy előttem a sorban Matyi fiam állt.

Püspök atyához hasonlóan 93 évet élt Novák Ferenc „Tata” is. Őt nem ismertem személyesen, de amit tett a maga szakmájában, az messze túlmutat azon. Polihisztori tudása, szó szerinti határtalan tevékenysége, szenvedélyes igazmondása nekem Makovecz Imrét juttatta eszembe, aki a maga szakterületén szintén iskolaalapító, értékmentő volt, és éppen olyan „kényszeresen” igazmondó, mint a Tata.

Alain Delon „csak” 88 éves volt, de az, hogy ma, halála után is rendesen kap szókimondásáért, a polgári értékekben és a nemzetben való gondolkodásért, azt mutatja, hogy nem lehetett rossz ember. Számtalan filmjét láttam, de nekem mégis az egyik legbanálisabb maradt meg. Az Asterix és Obelix az olimpián-ban már idősebb színészként Cézárt alakítja. Ezt a filmet azért néztem meg többször is, hogy láthassam maliciózus képét, amikor köszön: Ave – kis szünet, arcán látszik a felimerés, hogy hát a császár én vagyok – én. Azaz ave én. Mindent elmond. Csak pár arcrezdüléssel. Nekem felejthetetlen.

Eljutottunk a negyedikhez a sorban, de nekem messze nem az utolsóhoz. Kovács Gábort Békésen nagyon sokan ismerték. Ezt mutatta a temetésén megjelent tömeg is. Pedig ő csak egy „egyszerű” békési ember volt, aki ugyanarról a munkahelyről ment nyugdíjba, ahol dolgos életét megkezdte. Hogy aztán hazaérve a kert legyen második műszakja. Hétvégén meg lakodalmak sora, hisz vőfély is volt a „szabad” idejében. A Csuta Nemzetközi Művésztelepet meg sem tartották nélküle. Esténként beállított a barna szatyrával, benne a saját pálinkáival – egyik finomabb, mint a másik –, és csendes, mosolygós „erőszakkal” töltötte folyamatosan tele a poharakat. Akinek nyelvét nem ismerte, annak arcát leste: ízlett-e a nedű? Hozzám is minden évben beállított, átadta a kóstolókat, aztán csak beszélgettünk. Mindenkit ismert a városban. Én is sokakat. Csendesen, kedélyesen birkóztunk, ki tud többet? Ritkán én is tudtam neki újat mondani, de végül mindig kenterbe vert és mosolyogva ment haza. Most már végleg haza.

Isten nyugtassa mindannyiukat, és adjon helyettük sok olyat, mint ők, mert nagy szükségünk van rá.

Pálmai Tamás