Jókirály attól fogva, hogy a lánya Ferkó miatt rózsából ismét Rózsává, azaz királylánnyá változott, egészen Rózsa és Ferkó lakodalmának végéig munkaszünetet rendelt el az egész birodalomban. A dinnyések sem ették tovább a rohadt dinnyét, a hajótöröttek nem találtak hajót, ami a hazájukba vihette volna őket, a fülemülének sem vágták ki a nyelvét.

A lakodalom után Jókirály magához hívatta mind a panaszosokat. A dinnyéseknek kifizette az ellopott dinnye árát, és tőlük várta, hogy osszák el a pénzt. A hajótörötteknek visszaadta, amit a tolvaj másodszor is elvett tőlük, a fülemüle ügyet pedig rábízta Ferkóra. Ferkó Pétertől azt kérdezte, reggel, ha kinéz az ablakon, Pál felől jön-e a napsütés, vagy az ellenkező oldalról. „A jobb kezem felől jön, Pál kertje balra van.” „Ez esetben a napsugár tőled megy Pálhoz, tehát a napsütötte órákért Pál fizessen neked ezer forintot. Ha nem süt a Nap, neked kell fizetned.” Pál tiltakozott: „Délután már más a helyzet, akkor éntőlem megy át Péterhez a napsugár.” Akkor bizony Péternek kell fizetnie, hacsak nem felhős az ég. Péter megszólalt: „Az van a Bibliában, hogy Isten fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. A napsugár tehát nem Pálé és nem is az enyém. Mindenkié, és nem kell érte fizetni.” „Pontosan – felelte Ferkó – a napsugár mindenkié, akire rásüt. Ahogy a fülemüle éneke is mindenkié, aki hallja. Menjetek haza és mindketten szégyenkezzetek, mert irigyek voltatok.”

Ferkó nem akarta a tolvajra bízni az adószedést. Az adó nem lopás, hanem a közösség érdekében szükséges kiadások forrása. Viszont tolvajból lesz a legjobb pandúr, tehát szüntesse meg a fosztogatásokat. Az általa korábban összelopott pénzt pedig fordítsuk arra, hogy biztonságos kikötő épüljön a hajósoknak. A dinnyeárusoktól Ferkó megkérdezte: mit javasolnak, hogyan igazságos elosztani, amit Jókirálytól kaptak. Az egyik elmondta, hogy a pénz egésze őt illeti. Elmagyarázta, hogy a tetőt tartó egyik oszlop mellé tette le a dinnyéket, s reggel az oszlopnál egyetlen dinnye sem volt, nyilvánvaló, hogy az ő dinnyéjét lopták el, tehát övé a kárpótlás. „Ugyanezt elmondhatom én is – szólt a másik dinnyés, – én a következő oszlophoz rakodtam, s a maradék dinnyét a két oszlop között találtuk meg. A rablóknak már nem volt idejük azokat is elvinni. Az igazságos az lenne, ha megfeleznénk, amit a király nekünk szánt.” Ferkó szerint nem is jár nekik kárpótlás. Azt elismerte, hogy mindkettőjüket kár érte. De ők is hibáztak. El kellett volna adják, ami megmaradt. Be kellett volna jelenteniük a lopást, és a pandúrok talán megtalálták volna a tolvajt. Hiszen egy rakomány dinnyét nem lehet zsebre vágni. De akár ők maguk is bejárhatták volna a környező piacokat: nem árul-e valaki olcsóbban dinnyét, mint mások. A lopott árun gyorsan igyekeznek túladni a tolvajok. Megoldás keresés helyett egymást vádolták. A kárpótlást tehát nem érdemlik meg, de persze a király lehet nagyvonalú és segíthet az alattvalóinak. Ezért a pénzt megkapják, megfelezve kettejük között. Ezzel azonban a dolog nincs befejezve. A dinnyeszezon után mindkettőjüknek dolgozniuk kell a kikötőépítésen, mégpedig, aki az egész pénzt magának követelte kétszer annyi ideig, mint a másiknak.

Az egész udvar csak ámult és bámult, hogy Ferkó milyen okosan rendezte a panaszokat. Jókirálynak is tetszettek a megoldások. Csak egy valamit tett hozzá. Azt a hajótöröttet, aki őt bolondnak nevezte és ezért a testőrparancsnok fejbe csapta, meglátogatta a kórházban, amit akkor ispotálynak neveztek, és nagy jutalmat adott neki. A testőrparancsnoknak pedig elmagyarázta, hogy az elkeseredett hajótörött végeredményben igazat mondott, nem kellett volna azonnal ütnie. Még szerencse, hogy nem ütötte agyon.

Ezek után Jókirály egyre több feladatot adott a vejének. Boldogan mondta a feleségének, hogy milyen jól megoldódott az utódlás kérdése, Ferkó jó király lesz, ha eljön az ideje. Előbb azonban Rózsának jött el az ideje, és egy csodaszép fiút szült. Nagy volt az öröm az egész országban. A keresztelőre a garabonciás is eljött, és egy gyönyörű láthatatlan labdát hozott ajándékba. A kisfiú szépen növekedett, és pár év múlva már sokat játszott a nagypapájával. Amikor hároméves lett, Ferkó elővette a láthatatlan labdát, attól fogva Jókirály és az unokája azzal labdáztak. Amikor Jókirály észrevette, hogy szívesebben labdázik az unokájával, mintsem, hogy az ország dolgaival törődjön, levette a koronát és Ferkót tette meg királynak.

Ha Ferkóból király nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Surján László