Napjaink két legdivatosabb metaforája: a falak ledöntése és a hidak építése. Természetesen mint szükséglet és pozitívum. Ugyan kit ne ragadnának meg a közeledés és egymásra találás eme hasonlatai? Különösen mifelénk, ahol például a berlini fal vagy a Mária Valéria-híd jelentősége messze túlmutat azok fizikai szerepén.

Mégis, a hídépítés és a faldöntés romantikájával támadó üzenetek épp ebben a térségben mondanak csődöt – és nem azért, mert a közép-európaiak érzéketlenek vagy rosszakarók lennének. Másról van szó: valóságérzékelésünk még a költői képek iránti fogékonyságunknál is erősebb.

Mi, akik évtizedeken át edződtünk a kommunizmus otromba hazugságain, ha akarnánk, sem tudnánk bedőlni a szivarfüstös szobákban előkészített, PR-ügynökségekben pácolt és szerkesztőségi futószalagokon becsomagolt kortárs ötleteknek

– legyen szó népvándoroltatásról, homoházasságról vagy gyermekeutanáziáról. Ösztönös ellenállási kényszert és viszolygást vált ki bennünk, ha elválasztják egymástól, ami összetartozik (szülőt a gyermektől, férfit a nőtől), és összeturmixolják mindazt, aminek külön lenne a helye (egyik kultúrát a másikkal, óvodást a drag queennel, normálist az abnormálissal).

Hidat építenek nekünk oda, ahol falnak kellene állnia, és falat húznak ott, ahol mindig is hidak álltak.

Persze az eredeti, természetes falak és hidak – életünk mélyen belénk kódolt határjelzői és irányítói – még a nyugati emberek esetében is nehezen mozdíthatók, dacára annak, hogy a nyilvános behódolás folyamata ott már visszafordíthatatlannak tűnik. 2019-ben szenzációs utcai riport került fel a legnagyobb videómegosztóra: a riporter stockholmi járókelőket kérdezett a migrációról, a bevándorlók lakásokban történő elhelyezéséről, és végül arról, hogy ők maguk szívesen befogadnának-e alkalmilag menekülteket. A lelkes támogató válaszok után váratlanul előlépett a háttérből „Ali”, s a riporter újabb kérdésére, miszerint vállalnák-e néhány napra az elszállásolását, a befogadás alkalmi prófétái már a legnevetségesebb mesékkel igyekeztek kibújni. A videóriport a tömeges agymosási kísérletek hiábavalóságát bizonyítja.

A politika idővel ráébredt a lenini igazságra, miszerint ami nem megy, azt ne erőltessük – igaz, ezt csak taktikai szinten alkalmazza, a végcélok nem változtak. Nem akarnak elmozdulni azok a belső falak? Hát maradjanak csak ott, ahol vannak! Nem a falak léte vagy nemléte a kérdés, hanem az, hogy hol van a határkő. Ha egy utópiát akadályoz a természet, majd megoldja a problémát a politikai akarat és a jogalkotás!

A határkövek tologatása azóta már mindennapos rutinná vált, és sokszor épp azok veszik ki belőle a részüket leginkább, akiknek e kövek őrzése lenne a fő feladata.

Így történhetett meg, hogy Németországban a keresztény, jobboldali kormánypártok nyitották meg az államhatárokat a muszlim bevándorlók milliói előtt, és hogy végül a homoszexuálisok házasságkötését is ők hagyták jóvá. S így eshetett meg az is, hogy Nagy-Britanniában a konzervatív többségű parlament törvényben tiltotta meg az abortuszklinikák előtti közterületeken az emberek csendes imádkozását, egyszerre támadva így a keresztény spiritualitást és a gondolatszabadságot.

Nyugaton megvalósult az az abszurd, hogy konzervatívok döntik le az emberiséggel egyidős tabukat, illetve liberálisok tiporják sárba a legalapvetőbb emberi jogokat.

Amit mostanában láthatunk, az már az Állatfarm befejező jelenete: „Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.”

S bár Közép-Európa még ellenáll, ne higgyük, hogy ez örökérvényű adottság, nem pedig csupán kegyelmi pillanat. Lengyelországban már megkezdődött a liberális dzsihád a katolikus ország identitásának két fő tartóoszlopa, az életvédő közgondolkodás és Szent II. János Pál pápa kultusza ellen.

A sokkal megosztottabb Magyarországon pedig már minimum harminc éve napirenden van a hagyományos értékrend átprogramozása, csak az ezt erőltető szubkultúra szerencsére jelentős politikai és társadalmi kisebbségben van ahhoz, hogy mindezt eredményesen végigvigye.

És mivel a magyar jobboldal – a 2002-es választási kudarc megismétlődésének félelmétől hajtva – hagyta és akarta, hogy a kormányzó politikai erő egyetlen hatalmi piramisba rendezze annak minden szereplőjét, a határkövek őrzését illetően sem olyan gyakori és látványos a megingás (pláne árulás), mint Nyugaton.

Figyelemre méltó, óvatosságra intő esetek azonban már nálunk is akadnak. Ilyen volt például az Amerikában jobbos fenegyereknek tartott Milo Yiannopoulos („Milo”) 2018-as meghívása egy neves budapesti jobboldali konferenciára. Milo „a fekete falloszok nagy rajongója”. Ezt nem valami titkos videóból, hanem személyesen tőle, egy kérkedő nyilatkozatából tudhatjuk. És innentől gyakorlatilag lényegtelen, mit gondol a muszlimok bevándorlásáról, hiszen LMBTQ-vonalon pontosan azt az önreklámozó „rémisztő képződményt” testesíti meg, akikkel mostanság naponta ijesztgeti a népet a jobboldali média. (Később aztán a titkos videó is előkerült: ezen Milo az idősebb férfiak és a fiatal fiúk szexuális kapcsolatának helyénvalóságát ecsetelte, aminek eredményeként végül kenyéradó gazdája, az amerikai jobboldali alternatív média is megszabadult tőle.)

Azok az elvhűbb jobboldaliak viszont, akik a saját térfelükön őrkutyákként észlelik és jelzik a határkövek elmozdításának jeleit – s ez már nem is annyira hazai, mint inkább nyugati probléma –, könnyen a szélsőségeseknek fenntartott szellemi karanténban találhatják magukat.

Sőt ehhez már nem is kell közéleti őrkutyának lenni: elég, ha valaki a társadalom hétköznapi tagjaként a liberális gondolatrendőrségnek nem tetsző véleményeket posztol a közösségi oldalakon.

Vajon mit tehetnek azok az egészséges, normálisan gondolkodó embertársaink, akik mindössze szabadulni szeretnének a korszellem szorításából, de a korábban őket képviselő intézmények (például az állam, a kedvenc pártjuk vagy a helyi egyház) cserbenhagyták őket? Mit tegyenek azok, akik mindeközben – intellektuális és érzelmi okokból – csalódottságuk dacára sem hajlandóak elfogadni a radikális és álradikális csoportok feléjük nyújtott kezét?

Nyugaton – a nemzeti identitást, a keresztény alapelvek megvallását, sőt még az egyszerű antropológiai igazságokat is mind nyíltabban üldöző és büntető világ elől menekülve – egyre nő a közéleti magányt keresők száma. Idővel azonban elkerülhetetlen, hogy rádöbbenjenek, milyen sokan is osztoznak ezen a remetebarlangon. Ahonnan viszont egyszer talán mégiscsak ki kellene jönni – méghozzá egyenes derékkal.

Mert ahogy azt Kölcseytől is tudjuk, hiába bújik az üldözött, a kard előbb-utóbb benyúlik a barlangba.

Sándorffy Benedek