Az elnökválasztás utáni sajtótájékoztatóján az amerikai nagykövet – minden diplomáciai szokást és látszatot félretéve – a korábbiaknál is keresetlenebbül támadta a magyar kormányt. Szerinte Trump nyílt támogatása lényegében kaszinózás volt, csak Orbán Viktor „nem pénzben játszott, hanem az amerikai–magyar kapcsolattal”.

A sajtótájékoztató gyakorlatilag a kormány és a nagykövetség rossz viszonyának boncolgatásáról szólt. Tény, hogy a magyar államvezetés már érkezésekor bizalmatlanul fogadta a diplomatát, aki viszont számos alkalommal visszaigazolta a fenntartásokat. Nem tudjuk, hogy a magyar fél kezdeti bizalmatlansága konkrét előzetes információkon, vagy a korábbi negatív tapasztalatokon alapult-e, lásd a hazai belpolitikába szintén aktívan beavatkozó Mark Palmer és André Goodfriend példáját. Egy biztos:

ebben a kaszinóban időnként David Pressman is növelte a tétet, például amikor szűk egy héttel a sajtótájékoztató előtt tanácskozásra hívta a NATO-tagországok nagyköveteit, megvitatandó a magyar semlegességi politikának a szövetségre gyakorolt hatását – holott a kormány gazdasági, nem pedig katonai semlegességről beszélt.

Mindenesetre a november 6-i, vádbeszédnek is beillő sajtótájékoztató egy eszkalálódott, visszafordíthatatlanul elromlott viszonyt tárt a nagyvilág elé – egyúttal pedig kimondatlan, keserű beismerése volt annak, hogy a játszmát végül Orbán Viktor nyerte. Bárki bármit is gondoljon azonban Pressmanról, abban, amit mondott, van rendszer és logika – mint ahogy az általa támadott magyar külpolitikai gyakorlatban is. De ha a szembenálló felek közül mindkettőnek igaza van, kié az igazság? A válasz ott olvasható a címben: bár Pressman jól látja, hogy egy adott elnökjelölt nyílt támogatása önmagában diplomáciai hazardírozás, ez a fajta kockázati külpolitika egyrészt egy kényszerpálya következménye, másrészt hazánk esetében talán nem is volt olyan kockázatos, mint ahogy azt a magas rangú vendég látni és láttatni szeretné.

Mielőtt azonban rátérnénk mindezek kifejtésére, vessünk egy rövid pillantást a nagyköveti sajtótájékoztató másik fontos állítására, miszerint „a nemzetek közötti szövetség nagyobb, mint bármely választás”, amelynek „ahhoz, hogy fennmaradjon, túl kell élnie a politikai hullámvölgyeket”. Ez szintén logikusan hangzik. Ha például – térségünknél maradva – Romániának megvannak a maga kormányoktól független prioritásai (nem jelentéktelen magyar érintettséggel, bizony), miért is ne lenne mindez hatványozottan igaz a világ elsőszámú nagyhatalmára?

Csakhogy a helyzetet éppen a szuperhatalmi státus teszi kevésbé egyértelművé. Az Egyesült Államokról szóló elemzéseknek már jó ideje visszatérő közhelye a nemzetállami és a birodalmi Amerika fogalmának, jellegének, érdekeinek a különválasztása. Azonban ez a duális Amerika-kép – amelynek elmélete az egypólusú világ terméke – az elnökválasztás tekintetében egészen 2016-ig érvénytelen. Hiszen a tengerentúli politikának ez az ünnepszámba menő eseménye – noha az előválasztások során rendre beköszöntek a perifériáról különféle érdekes, tabudöntögető figurák – mindaddig jellemzően két centrista jelölt mérkőzéséről szólt, jóval több hasonlósággal, mint különbséggel.

Trump első győzelme után, az arra adott politikai és médiahisztéria nyomán vált világossá: a 2016-os elnökválasztás nem csupán a Demokrata Párt veresége volt, hanem egy felfoghatatlanul erős gazdasági és tudatipari háttérrel rendelkező globalista szuperelité is.

A BLM-es felforgatás, a csúcsra járatott bevándoroltatás, az oktatást és kultúrát letaroló genderhenger, valamint az Ukrajna kapcsán kialakult antagonisztikus ellentétek pedig már csak ráerősítettek arra a bizonyosságra, hogy

2024 novemberében nem csupán két politikai szekértábor és hagyomány, hanem két Amerika, sőt két ellentétes világ csap össze egymással.

Nem véletlen, hogy az idei elnökválasztást sosem tapasztalt várakozás övezte szerte a világon.

A magyar kormány Trump melletti egyoldalú kiállása tehát, bár nevezhetjük hazardírozásnak is, mindenekelőtt értékválasztás volt egy ideológiailag végletesen megosztott világban – de ez egyáltalán nem teremtett a kormány és a követség viszonylatában aszimmetrikus helyzetet, hiszen a Szabadság téren is legalább annyit nyomott a latban az ideológiai elkötelezettség, mint a szövetségesi hűség. Ennek egyik leglátványosabb közelmúltbeli példája a Magyarország ellenében megfogalmazott, 35 állam nagykövetsége és kulturális intézete által aláírt júniusi LMBTQ-nyilatkozat volt, amelyhez egyébként több olyan európai ország is nevét adta, ahol a homoszexuálisok jogállása egyértelműen rosszabb, mint Magyarországon.

Ettől persze a nagykövetnek még igaza van abban, hogy Donald Trump nyílt preferálásával a magyar kormány kockáztatott – de mi is volt a kockázat?

Először is lépjünk hátra néhány lépést, egészen a rendszerváltásig! Mint ismert, 45 évnyi szovjet birodalmi megszállás és kommunista diktatúra után csak egyetlen geopolitikai alternatíva jöhetett szóba: a mielőbbi euroatlanti csatlakozás. Akkoriban még gyakran használták Magyarország jellemzésére a mára elkoptatott és lejáratott szót: éltanuló. Ezekben az időkben az éltanulói státus a gyors nyugati integráció ígéretét jelentette. Magyarország pedig valóban Közép-Európa Steinmannja volt: demokratizált, privatizált, stabilitást teremtett, sőt még autonómiát is adott a nemzetiségeknek (kisebbségi önkormányzatok), térségünkben egyedüliként. Kormányválságok, bányászjárások, pogromok nálunk szóba sem jöhettek. Tekintsünk most el attól, hogy ebben az őrült tempójú megfelelési rallyban végül mi bizonyult stratégiai hibának, és koncentráljunk csupán egyetlen kérdésre: mit kaptunk a Nyugattól cserébe mindazért? A választ mindannyian ismerjük. Néhány hátba veregető, bátorító cikket leszámítva folyamatos hecckampányt, bírálatokat és rágalmakat.

Magyarországot a nagyvilág előtt menetrendszerűen antidemokratikusnak, revizionistának és kisebbségellenesnek állították be.

A helyzet ma is ugyanez, apró különbségekkel. A fő szégyenfal már nem a Der Standard külpolitikai rovata, hanem az Economist címlapja, a rágalmakat pedig nem valami SZDSZ-közeli faxkészülékről küldik, hanem az Európai Parlament üléstermében lobogtatják, jelentéstevés címmel. S habár nem a magyar állam hozott nyelvtörvényt, tiltotta meg a kisebbségi jelképek használatát, vagy fordította vissza a határról egy EU-tagország államfőjét, ha intoleranciával, xenofóbiával, homofóbiával, diktatúrával, vagy éppen (legyen bár Izrael fő szövetségese) antiszemitizmussal kell megvádolni egy országot, hazánk biztosan számíthat a karrierista percpolitikusok és a globális mainstream média kitüntető figyelmére.

Az Orbán-kormány tehát csak azt kapja büntetésül, amit az Antall-kormány kapott jutalmul. Harmincöt éve is mindegy volt, hogy van-e rajtunk sapka, és manapság is mindegy. Nem megyünk most bele a hungarofóbia leíró és magyarázó elemzésébe, nem kezdjük részletezni annak nyugati, közép-európai és magyarországi válfajait, a téma sokkal inkább nagymonográfiát vagy kutatóintézetet igényel, mint egy rövid bekezdést. Maradjunk csupán annyiban, hogy a kockázati külpolitika okát – még pontosabban: szükségszerűségét – a fenti körülményekben kell keresni.

Amikor egy országnak szisztematikusan elveszik a kedvét attól, hogy a játékszabályok követéséért cserébe méltányos megítélést várjon, amikor csak kötelességek és alávetettségi rituálék léteznek, de jogok és jutalmak sohasem, amikor még a kiváló teljesítményért is karantén és rágalomáradat a hála, akkor a tájbasimulásnak már nincs értelme, az egyéni útkeresésnek pedig nincs alternatívája.

A kockázati külpolitika legfőbb eszköztára a magányra ítélt jobboldali ország melletti nyílt kiállás (a jobboldali jelző fontos, mert ez mutatja, hogy itt nem puszta szerencsejátékról van szó). A gyakorlatban erre először 2000-ben került sor, miután az akkori EU-tagállamok diplomáciai blokádot hirdettek Ausztria ellen – így szankcionálva (a demokrácia nevében), hogy az elvárt nagykoalíció helyett tisztán jobboldali kormány alakult az országban –, az első Orbán-kormány azonban ezt megtörte. Azóta negyedszázad telt el, és a világ nemcsak elfelejtette az egységbontást, hanem lassan már nincs is senki, aki emlékezne rá: Ausztria immár a tizedik miniszterelnökét fogyasztja, egyedül Orbán Viktor maradt ugyanott. Helyhiány miatt most eltekintenék a kockázati külpolitika további eseteinek a felsorolásától; a legutóbbit, amelynek sikere a minapi budapesti politikai csúcsot is bearanyozta, úgyis elég sokáig emlegetjük majd. Persze ne felejtsük el megemlíteni a legfontosabb fejleményt: ezeknek a diplomáciai rizikózásoknak soha semmilyen emlékezetes, maradandó következménye nem volt még. Ennek igen egyszerű az oka: a kockázati külpolitika nem jelent szabályszegést. Irritálhat ugyan olyan politikusokat, akik szeretnek igazodni, beállni a sorba és félnek a nyilvános dorgálástól, továbbá olyanokat, akik szeretnek eligazítani, beállítani a sorba másokat, és nyilvánosan megdorgálni őket, de valójában itt csak egyetlen igazi kockázat van: a megsegített fél későbbi hálátlansága.

Az eredeti kérdés tehát – milyen rizikóval is járt az idő előtti kiállás Trump mellett? – Magyarország esetében irreleváns. „Küldhetnek, ahova akarnak, semmi olyat nem csinálhatnak velem, amit Castro már meg ne tett volna!” – vágja kihallgatói képébe Tony Montana A sebhelyesarcú nyitójelenetében. Valahogy így vagyunk ezzel mi is. Aki megbűnhődte már a jövendőt, nem fog megijedni a rulettasztalnál sem.

Kovács F. Erik