A francia olimpiai megnyitó rendezői – a világszintű tiltakozási hullámot érzékelve – a legutóbbi interjúikban már úgymond bocsánatot kértek, és úgymond tagadták, hogy az ominózus drag queen show jelenet az utolsó vacsora paródiája lett volna, és hogy ők „bárkit” (értsd: a keresztényeket) meg akartak volna sérteni ezzel. (Jó kérdés persze, hogy akkor az egész beállítás miért volt nagyon hasonló a világhírű da Vinci-festményhez, középpontban az eucharisztiára kísértetiesen emlékeztető fejéket viselő nagyobbacska hölggyel – na de akkor spongyát rá, nem így volt!). A meglehetősen izzadságszagú magyarázkodás üzleti és sportdiplomáciai szempontból persze abszolút érthető, végül is világszinten „csak” pár milliárd potenciális ügyfélről/nézőről van szó, akit a blaszfémia-váddal elveszíthetnek. (Amerika egyik legnagyobb távközlési vállalata már bojkottálta is emiatt az olimpiát).

Tudva levő, hogy évek óta minden „valamire való” kortárs „művészeti” produkciónak szinte kötelező eleme a keresztény kulturális gyökerek nyílt vagy burkolt megsértése, kiforgatása, gúny tárgyává tétele. Szóval az ilyesmi már legtöbbször fel sem tűnik, ugye. Most valamiért mégis sokaknak feltűnt, igaz, egy olimpiai megnyitót nem százak vagy ezrek (tehát egy szubkultúra), hanem százmilliók vagy milliárdok figyelnek…

Az olimpiai megnyitó láthatóan nem kicsit elszállt rendezői tehát most azt hangoztatják, hogy – sok más mellett – egy tucatnyi szakállas férfinővel meg egy ágyékkötős kék törpével (esetleg Törpapához lenne szerencsénk a Magyarországon is népszerű belga sorozatból? – nem, ő állítólag Dionüszosz istenség maga!), illetve slusszpoénként a saját levágott fejét a kezében tartó Marie Antoinettel ők most jól kifejezték magukat, a nemzetüket, esetleg az egész „haladó” nyugati kultúrát. Hát, jó.

Úgy gondolom, hogy keresztényként nekünk viszonylag kevés közünk van ehhez, hiszen számunkra nem ez a kulturális etalon, pontosabban szóval nem ez az életünk legfontosabb tartalma. A keresztények élete a legmagasabb szintű szeretetre, Jézus Krisztusra, nem pedig a bizarr szexuális identitások vagy a guillotine mint nemzeti szimbólum csakazértis való kifejezésére irányul. Pont.

Annyit azért még talán érdemes megjegyezni, hogy a tisztelt művész urak és hölgyek (és persze, ha úgy tetszik, egyebek) az ilyen produkcióikkal nem a kereszténységet vonják kérdőre (az ugyanis kétezer éve adott, és köszöni szépen, ma is elég jól van), hanem magát az emberi természetet. Mert ugye nemcsak a keresztények azok, akik férfinak vagy nőnek tekintik magukat, jellemzően ellenkező nemű partnert keresnek és sok esetben gyerekeket is nemzenek vele (ami felveti például az így értett családok törvényi defininiálásának és támogatásának szükségességét, stb.), hanem úgy az emberiség kilencven-valahány százaléka. Egyébiránt a keresztény evangélium senkivel szemben nem szólít fel gyűlöletre vagy kirekesztésre, épp ellenkezőleg.

A másik oldalról úgy gondolom, hogy az ilyen performanszok igenis egy aufklärista (a felvilágosodás korából származó), jakobinus-marxista közvetítésen átesett keresztényellenes sztereotípiát erősítenek, aminek épp annyi az alapja, mint annak, hogy Franciaország egyenlő transzok és ágyékkötős kék emberkék. (Ez utóbbit egyébként Macron francia elnök nyilatkozta, jó globalistaként természetesen angolul). Persze, biztosan voltak és lehetnek a kereszténység nevében elkövetett bűnök bizonyos társadalmi csoportok ellen (mint ahogy a keresztények ellen is rengeteg bűnt követtek és követnek el), de a kereszténység nem egyenlő ezzel. (Érdekes, hogy a „mindenki hibázik,” „emberek vagyunk” lózungok éppen csak a keresztényeket nem illetik meg).

A megnyitó kapcsán egyébként még a hírhedt francia kommunista vezér is feltette a kérdést: „mi értelme a hívők megbántásával kockáztatni? Még akkor is, ha te magad egyházellenes vagy… Hányan vannak a világ egymilliárd kereszténye közül, akik jó, becsületes emberek, akiknek a hitük segít abban, hogy éljenek és részt vegyenek mások életében, anélkül, hogy bárkinek az útjába állnának?” Mi több, a gyerekek szerepeltetése miatt a transzvesztita jelenetben még egy melegtársaság is tiltakozását fejezte ki, szóval a rendezők ezúttal tényleg túllőhettek a célon – még Michel Foucault hazájában is. (Másrészt viszont nagyon is elérték céljukat, hiszen „mindenki” róluk beszél. Honnét is ismerős ez a technika?).

Tehát a fő kérdés – meglátásom szerint – itt már rég nem az, hogy „toleráljuk-e” a transzokat (és persze az ágyékkötős kék emberkéket), hiszen – legalábbis a nyugati világban – semmilyen veszély nem fenyegeti őket, a legtöbb országban komoly törvényi védelmet élveznek (nálunk is, még ha nem is az iskolákban), rendszeresen felvonulnak, számarányukhoz képest mindenhol folyamatosan reprezentálják magukat. Abszolút „tolerálva” és jelen vannak. Csak azt nem értjük sokan, hogy miért kell ezt úton-útszélen, minden adandó alkalommal (beleértve az olimpiai megnyitót is) így a képünkbe tolni?

Egész pontosan a mértékek és bizonyos régi, fontos értékek (mint a spiritualitás és a transzcendencia) elvesztésével van a probléma. A túlzással, a giccsel, az erőltetéssel, az eltörléssel, az egyoldalúsággal, a kettős mércével.

Azzal, hogy ma már tényleg nem lehet egy dollár- vagy euromilliárdokból létrejött, „main stream” kulturális eseményt (lásd Eurovíziós Dalfesztivál), sporteseményt (olimpia), vagy akár tetszőleges bibliai történet művészi megjelenítését elképzelni transz- és egyéb provokatív performanszok nélkül. (Persze, tudom, nem mindenkit provokál az ilyesmi, de azért a reakciók alapján pár milliárd embert mégis – és legalább ugyanennyit halálra untat). És ez már nem egy, a túlzott merevségnek és képmutatásnak ferde tükröt állító „karneváli” dolog (vö. Mihail Bahtyin elképzelése a „karneváli kultúráról”), hanem maga a tartalom (hiánya). Tényleg ez lenne az új etalon, a kultúránk középpontja? (Költői kérdések, mert látjuk, hogy nyugaton többnyire már ez).

A másik oldalról: a világ legtermészetesebb módján tiltják be a keresztény jelképeket, legyen az akár csak a híres brazíliai Krisztus-szobrot ábrázoló szörfdeszka (ami egyébiránt egy brazil versenyző számára ugyanúgy „nemzeti jelkép”, mint a felvilágosult franciáknak a guillotine – kinek mi, ugye). Ha pedig egy keresztény sportolónak jelnyelven kell hálát adnia Istenének, ott már tényleg vannak problémák: ez az igazi kirekesztés, intolerancia, kettős mérce, egyoldalúság. (Arról már ne is beszéljünk, hogy egy állítólagos Dionüszosz-ábrázolás miért nem számít „vallási jelképnek”, ha egy Krisztus-szobrot ábrázoló szörfdeszka vagy egy nyilvános keresztvetés igen).

A végére hagytam azt a nem teljesen érdektelen szempontot, hogy a hangzatos „mindenkit befogadunk” koncepcióból a keresztények mellett látványosan kiestek a Franciaország lakosságának közel 10 százalékát kitevő moszlimok is, akiket nem ábrázoltak külön a megnyitón, mint a drag queeneket. Ennek oka szerintem akár az is lehet, hogy ők rendszerint kevésbé toleránsan reagálnak a „tolerancia” felkent bajnokainak efféle kitárulkozásaira, sajátos kapcsolatteremtési kísérleteire (lásd a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségében rendezett vérfürdő és a több tucatnyi egyéb terrorista merénylet). Ebből viszont egyenesen következik, hogy

a drag queen kultúra korifeusai Európa zsidó-keresztény kulturális gyökereinek aláásásával önkéntelenül is olyan vallási szélsőségesek térnyerését segítik elő, akik – ne kerteljünk – az első adandó alkalommal minimum betiltanák őket, de sokkal valószínűbb, hogy éles késekkel vágnák el a torkukat, ahogy azt egyébként a világ kevésbé toleráns részein a melegek mellett a keresztényekkel is teszik.

Franciaország persze olyan, amilyen – ez az ő országuk. Innét nézve mégis meglepő, hogy számukra a vallási jelképek betiltása (különös tekintettel a keresztényekre) fontosabb, mint mondjuk a tömeges iszlám bevándorlás, a súlyos környezetszennyezés vagy éppen a vidéki középosztály Macron alatti elszegényedésének megállítása. Hát, jó.

Akárhogy is: az olimpián hajrá, magyarok!
Ha pedig keresztények vagytok, ne szégyelljétek.

Hojdák Gergely