E furcsa – orvos létemre egyáltalán nem anatómiai és nem is húslevesbe, sőt kutyának sem való – szerzet úgy keletkezett, hogy némely emberek – mint jómagam, s családom is – ilyen vagy olyan okból kifolyólag, hosszabb vagy rövidebb időre elkóborolnak a szülőhazájukból, és mit ád Isten, le is telepszenek valahol. Máshol, mint ahol világra jöttek.
Annak idején, mikor még az útlevél kiváltság volt, szüleim baráti kapcsolatának hála eljutottunk Nyugatra. Igen, a nagybetűs Nyugatra. Ettől ők nem lettek rendszerbarátok, sem besúgók, de meg kellett ígérniük, hazajövünk, hogy annak, aki lehetővé tette e kollektív eltávozást, ne essék otthon baja.
A tapasztalás sokkoló volt. Nekem, gyermeknek már menet a csodálatos, először látott Budapest elképesztő élmény volt, még akkor is, ha itt-ott lerománoztak. De az első osztrák falusi szálláshely patyolattiszta istállójától a nyugat-németországi bőségzavarig tényleg katartikus megélés volt minden. El sem tudtam képzelni, hogy van ilyen élet is a világon. Kis disszidensi biztatásra apám maradt volna. Anyám nem. Érvelt, tiltakozott, hivatkozott az otthoni rokonságra, a barátokra. Én meg, suttyó kamaszkölyök megátalkodottan csak azt szajkóztam, hogy én csak magyarok lakta területen akarok élni. Így hazamentünk. Apám mérgesen, anyám szomorúan nézte a határőrt Nagyvárad előtt. Otthon a „segítő jobb” megkönnyebbülve szusszant meg, mikor viszontlátott, szüleim barátai meg megrendezték nekünk a „Hülye vacsorát”. Így nevezték el ezt az eseményt, mondván, hogy aki családos útlevelet kap és visszajön Ceausescu Romániájába, az hülye.
Mikor aztán a rendszer kezdett eldurvulni, s szépen a viharfelhők is gyülekezni kezdtek a családunk fölött, apám szájából el-elcsattant egy bezzeg, ha… Azóta is vissza kell fognom magam, ha a múlt ilyetén siratását hallom. Hiszen ez az az állapota a kornak, amin biztosan nem tudunk változtatni, és minden búsongásra vesztegetett energia csak a hasznos erőnkből vesz el.
A múlt az okulásra szolgáló tapasztalásaink tárháza. A jelen az éden vagy a csatatér maga: mi jutott nekünk és milyenné tesszük mi. A jövő a cél: a vakító fény vagy a sötétség. Ha előbbi, oda igyekszünk, ha utóbbi, hát teszünk ellene.
Aztán fordult a kerék, felnőtt lettem, családom lett, feleségem és három gyermekem. A rendszer is fordult – furcsán tette – és az énem is változott. Így a marosvásárhelyi pogrom után felpakoltunk, és eljöttünk. De épp csak a határon túl. Ahol magyarul beszélnek. Ahol szeretettel befogadtak. Ám a kettősség maradt: itthon vagyok Békésen s hazamegyek Sepsiszentgyörgyre, ahol otthon vagyok és hazatérek Békésre. Nekem nem lerágott csont ez a téma, hanem maga a valóság. Hát ilyen és ezért kétnézetű ez a vázdarab.
Pálmai Tamás

