Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Már nagyobbacska volt, de kiskorától úgy hívták, hogy Prikulics. Egyszer az egyik tanár így szólította, s rajta ragadt a név.

–          Mi az a prikulics, nagyapa. Nem tudom.

–          Az még nem olyan baj, de az a fiú sem tudta, akinek mondták. Kérdezgette ő is, de csak furcsán néztek rá. A lényeg az, hogy rajta maradt, úgy hívták: Prikulics. Törte a fejét keményen, a könyveket is bújta, szerette volna tudni, kire mondják: prikulics. Egyszer azután találkozott egy öreg emberrel:

–          Ki vagy, te? – kérdezte az öreg.

–          Én vagyok a Prikulics!

–          Akkor voltál te prikulics, amikor én menyasszony, – mondta az öreg.

–          De engem mindenki úgy hív: Prikulics.

–          Mindenki? Én például nem. Mert én megismerem, ki prikulics, ki nem. Én vagyok az igazi prikulics.

–          Az igazi Trebicsről már olvastam, de igazi prikulicsról még nem. Ez a bajom. Tudni szeretném hogy mi az a prikulics.

–          Nem mi az, hanem ki az. Szeretnél valóban prikulics lenni?

–          Ha nem tudom mi az, ki az, hogy szerethetnék.

–          Na figyel, megteszem, hogy egy napig prikulics legyél. Holnap ilyenkor gyere ide, s eldöntöd, akarsz a prikulicskodni. – Ezzel az öreg eltűnt, mintha soha ott nem lett volna.

–          Álmodtam volna? – kérdezte a fiú. Nem törődött vele, hazament. Rossz étvágyú gyerek volt, de ezen az estén evett, mint egy farkas. Éjjel valami zajt hallott, gondolta kimegy, megnézi. Felkelt, semmit nem látott a vaksötétben, de valahogy eljutott az ajtóig. Csodálkozott, mert nehezen tudott felállni, de négykézláb jól ment. Csak a kilincset nehéz volt elérni. Ám egyre nagyobb lett, ez is sikerült. Kint szép holdvilág volt, meg látta a tolvajokat: hordták kifele a kolbászt, sonkát, szalonnát a kamrából. Rájuk kiabált, de csak valami morgás-üvöltés jött ki a torkán. A tolvajok is meglátták, megijedtek:

–          Jaj de nagy kutya, nem is kutya, farkas ez! – Azzal elszaladtak. A fiú nem látott egy fia farkast sem. Visszament az ágyába, és elaludt. Azt hitte, hogy álmodta az egészet.

Reggelizés után azt mondta az apja:

–          Képzeljétek mi történt. Az éjjeliőr fogott, két tolvajt. Szaladtak és reszkettek, nem is nagyon ellenkeztek, úgy megvoltak rémülve. Tőlünk akartak sonkát, kolbászt, szalonnát lopni, de egy hatalmas kutya, vagy inkább farkas rájuk támadt. Az éjjeliőrrel megnéztük a kamrát, hát valóban fel volt törve az ajtaja, a sok finomság meg szétdobálva a földön.

Másnap fiú találkozott az öreggel.

–          Hogy tetszett a prikulicskodás?

–          Érdekes volt, ha nem lettem volna farkas, hát még talán agyon is csapnak a tolvajok.

–          Apád mit szólt?

–          Nem mondtam el neki.

–          A legtöbb farkas gonosz. A prikulics voltaképp olyan farkas, aki emberré tud lenni. Te viszont ember vagy, s ha prikulics maradsz, jó prikulics leszel, mint amilyen ma is voltál. Ám ha mégis rossz lennél, valakit farkasként ijesztgetnél, bántanál, azonnal megbetegszel, s akár halálnak halálával meg is halsz. Akarsz-e tehát jó prikulics lenni?

–          Akarok biz én, csillant fel a fiú szeme.

Hogy azután mi minden történt vele, azt majd máskor mesélem el.

Surján László