A nemzeti ünnepet megelőző hét – úgyis mint uborkaszezon – legforróbb témája a felújítás alatt álló Gellért-hegyi emlékmű talapzatára tervezett kereszt volt. Az ám, hazám!

A témában már számos érdekfeszítő és kevésbé érdekfeszítő írás született. A jobboldali vélemények közül tudom ajánlani például Ungváry Zsolt és Szilvay Gergely kollégák cikkeit. A baloldaliak közül pedig talán elég a hírklikkes Németh Péter írását elolvasni, hogy képbe kerüljünk, ami egyébként Gyurcsány Ferenc gondolatait ismétli kicsit szájbarágósabban.

Oldalak. Ebből is látszik, hogy

a Gellért-hegyi kereszt ügye régen nem a vallási jelképről szól, hanem az identitáspolitikai-, vagy kultúrharc újabb állomása.

Mondhatnánk persze azt is, hogy ilyen értelemben mégis a keresztről szól, lévén ez a kereszténység által leginkább meghatározott kultúrkör csúcsszimbóluma. Vallási kereszt és kulturális kereszt: egy tőről fakadnak, de mégis különböznek. Az előbbi a hívek számára a názáreti Jézus földi életét, tanítását, csodáit, értünk vállalt kínszenvedését és Krisztusként, megváltóként való dicsőséges feltámadását, a halál felett aratott végső győzelmét jelképezi. (És persze még sok minden mást, egészen személyes módon, amit nem lehet és nem is kell egy ilyen közéleti témájú cikkbe belefoglalni). A kulturális kereszt szimbolikáját is ez a Krisztus-esemény ihlette, de sok esetben el is távolodott tőle – rárakódott viszont mindaz, amit keresztény-európai kultúrkörként ismerünk: az ünnepeink, az élet és a halál rendje, személyes és társadalmi céljaink, viszonyítási pontjaink, filozófiánk és műalkotásaink, nemzeti létünk, de még a más kultúrkörökkel szembeni védekező vagy éppen hódító kísérleteink is.

Tudjuk, hogy Európában még az ateista is valamennyire keresztény – legalábbis a szó kulturális értelmében.

Tudjuk azt is, hogy az „égi hatalom” (Krisztus hatalma) nem esik egybe a földi hatalommal, sőt számos esetben épp ellentétes azzal – noha azért vannak üdvös átfedések is, mint például épp Szent István királyunk esetében (modern példaként pedig megemlíteném az Európai Unió kereszténydemokrata alapítóit), akik személyükben is hívő keresztény, istenkereső emberek voltak.

A Gellért-hegyi kereszt azonban még talán nem is ezen a mélyebb (bár a vallásinál kevésbé mély) kulturális síkon lett „megosztó” téma, hanem az aktuális identitáspolitikai küzdelmek terében. A baloldali érzelműek ugyanis azzal érvelnek, hogy számukra a Gellért-hegyi szobor a szabadság jelképe (a rendszerváltáskor keretezték át ekként a szovjet-kommunista „felszabadítási” emlékművet), a kereszt pedig – számukra – ezzel épp ellentétes, „elnyomó” vagy legjobb esetben is „idegen” szimbólum. (Kérdés persze, hogy az így felfogott „szabadságba” mennyire fér bele mások szabadsága, vagy ez egyedül és kizárólag a baloldal szabadsága, hogy mindent a saját képére formáljon). A jobboldaliak számára viszont a kereszt – kulturális síkon – az önálló Magyarország és egyben a nemzeti kultúra origója, így finoman szólva is érthetetlen, hogy miért kell ekörül ekkora hűhót csapni, pláne hogy a kereszt nem valami helyére kerülne (még a virtigli szocreál oldalszobrok is megmaradnak), hanem inkább csak egy jelzése annak, hogy „mi is itt vagyunk, méghozzá nem is kevesen (bár tudjuk, hogy ez fáj nektek)”. Hogy lehet ezt a két totálisan ellentétes nézőpontot és érzületet összebékíteni? Egyáltalán szükséges összebékíteni?

Erre a legcsattanósabb választ talán éppen nemzeti ünnepünk adja meg.

Akár tetszik, akár nem, már ezer éve itt élünk együtt ebben a kárpáti hazában: keresztények és pogányok, népiek és urbánusok, jobb- és baloldaliak (a különböző törésvonalak elnevezése tetszés szerint variálható), folyamatosan változó arányban.

Ennek keretrendszerét pedig a mai napig a Szent István királyunk által alapított keresztény magyar állam és a – valóban rendkívül sokszínű – magyar kultúra adja.

Ezért hát tessék egymással szóba állni, szenvedélyes vitákat folytatni, még ha ez sokszor nehéz is (sőt olykor egyenesen fájdalmas). Milyen szép lenne, ha a Gellért-hegyi szoborcsoportba bele lehetne foglalni mindezt a gazdag – immár több mint ezer éves – kulturális tárházat, a szenvedélyes vitákat is esztétikus módon! És akkor talán még a kereszt nemzetünkön túlmutató (ugyanakkor azt semmiképpen sem felszámoló!), univerzális emberi-isteni mélyrétegeihez is eltalálnánk előbb vagy utóbb. Bár a mostani helyzetet elnézve lehet, hogy ehhez még újabb ezer év kell, a remény hal meg utoljára!

Hojdák Gergely