Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt, de még az Üveghegen is túl, volt egyszer egy király. Az igazság az, hogy nem volt őkelme király egy kicsit se, de az egész falunak ő volt az ura, és bizony úgy uralkodott a falun, mintha király volna. Néha meg is tapogatta a fejét, hogy nincs e rajta korona.

De nem volt.

Viszont nem volt senki heted-hét határban, aki ne engedelmeskedett volna ennek a majdnem királynak. Csak villant a szeme, máris ugrottak a szolgák. Élvezte is nagyon a hatalmát. Hanem egyszer nagyon megmérgesedett. Volt a faluban egy gyerek, aki már felcseperedett, azaz elérte az iskolás kort. Mondta is az apjának, édesapám, iskolába kellene menni.

–          Hasznomra lehet bizony, ha kimegy az erődbe és megmakkoltatja a disznókat. Ha azután visszajön, majd beszélünk a dologról.

Kiment a fiú, Jancsinak hívták, az erődre, makkoltatta a disznókat. Jól meghíztak a disznók, örült a gazda, de nevezzük inkább királynak, hogy tudjad, kiről van szó.

–          Megjöttem a disznókkal, beszéljünk az iskoláról, szólt Jancsi és bátran a király szemébe nézett.

–          Beszélni beszélhetünk. Mit tudsz te az iskoláról?

–          Csak annyit, hogy aki odajár, megtanul írni, olvasni, számolni, mindenféle okos dolgokat.

–          Nem tudod, hogy aki nem fogad szót, az nádpálcával verik meg? Nem tudod, hogy akinek nincs kész a leckéje, az körmöst kap?

–          Azt sem tudom, hogy mi az a körmös.

–          Tedd össze az ujjaidat, hogy mindegyik egy vonalba legyen!

Jancsi összezárta az ujjait, egész kis bölcsőt képzett a keze. A király meg előkapott egy fakanalat és jót vágott a gyerek kezére. Fájt az bizony cudarul.

–          No, ez a körmös. Talán azt sem tudod, hogy aki egy rossz szót szól, az nem mehet el ebédelni, hanem bezárják az iskolába, és ott csak tintalevest kap, meg papírgaluskát?

–          Nem tudom, de nem is hiszem. Engedjen el, tanulni szeretnék.

–          Van még mit tanulnod itt a faluban is. Holnap te hajtod ki a birkákat a legelőre, meglátjuk, mennyire lesz jó juhász belőled. Addig is mondd meg nekem, kitől hallottál az iskoláról?

–          A plébános úr beszélt róla, és nekem megjött a kedvem tőle.

–          No, majd beszélek én azzal a pappal, ne tömje butasággal a fejeteket. A körmösről, tintalevesről biztos nem szólt egy szót sem. De egyet se búsulj, majd gondodat viselem, ahogy te meg a birkáknak.

Hanem Jancsi nem hajtotta ki reggel a birkákat, hanem még az éjjel kiszökött a faluból. Apjától, anyjától elbúcsúzott szépen, az édesanyja fel is tarisznyálta, hamuban sült pogácsával, vereshagymával, de még egy kis szalonnával is ellátta. Az édesapja a fejére tette a kezét, áldást mondott, kérte az Istent, viselje gondját a gyereknek.

Jancsi meg az áldással erősítve, a tarisznyával megsegítve elindult. Sietett, reggelig messze akart lenni a falutól, hogy a királynak nem legyen rá hatalma. Tudta, messzire kell mennie, amíg iskolát talál. Ment is, már három napot, három éjjel, amikor már nagyon elfáradt, leheveredett hát egy fa alá, keveset falatozott, majd a feje alá tette a tarisznyát, markába fogta a kis bicskáját és elaludt.

–          Hát te hol jársz, ahol a madár se jár? – Ezt egy öreg ember kérdezte tőle, akinek nagy szakálla, de még nagyobb köpenye volt.

Jancsi felelt illendően, elmondta, hogy mi járatban van. Na, jó helyen is jársz, meg rossz helyen is. Épp a másik irányban kellett volna menned, hogy az iskolába érjél. De ne bánkódj, megtanítalak és mindenre, amit az iskolában tanulnál, meg még sokkal többre is, ha velem maradsz. Ezzel az öreg kiegyenesedett, lendített egyet a köpenyén, ami elterült a füvön, s máris finom ebéd kínálta magát, amiből jót faltak mind a ketten.

Jancsi ott maradt az öregnél, aki időnként furcsa dolgokat művelt a köpenyével. Nagy szelet támasztott, ami hol elfelé fújt, hol őfeléjük. Ilyenkor hozott magával ezt-azt, amire szükségük volt: almát, kenyeret, szalonnát, kolbászt. Ennivalóban nem volt hiány. Jancsi pedig megtanult írni, olvasni, számolni. Az öregtől még verseket is tanult, s halljál csudát, még egy olyan nyelvet is, amit már senki nem beszél, csak a tudósok: eltelt egy-két év, és Jancsi latinul is jól beszélt.

Lassan-lassan rájött, hogy hová került: az öreg volt a garabonciás. Persze mind úgy tudjuk, hogy a garabonciás valójában vándorló diák. Ez így is van, de kell még hozzá csuda tudomány is. A garabonciás valójában táltos. Igen ám, de van egy fontos szabály. A garabonciásságot át kell adni valakinek, amikor a garabonciás megházasodik. Csak hát az öreg soha nem házasodott meg, így rajta maradt a garabonciásság. Ezért örült meg Jancsinak, mert érezte, közeledik a halála: így legalább át tudja adni a tudományát.

Jancsi megnőtt, már az öreg is Jánosnak szólította, s bizony vágyott a szíve vissza, hogy lássa hogyan élnek a szülei. Ideje volna segíteni nekik. Elmondta az öregnek, hogy mi a szíve vágyása. Menjél fiam, itt az ideje. De a faluban ne rohanj ajtóstul a házba. Nem ismer meg ott már senki, hacsak a szüleid nem. Hatalmad van a jókat jutalmazni, a rosszakat megbüntetni. De ne élvezd soká a hatalmat, keress megadnak egy jóra való feleséget, és add át a garabonciásságot egy alkalmas fiúnak. Menj Isten hírével.

–          Nem addig van az, mondta Jancsi, azaz János. Nem hagyhatom magára, hiszen még a garabonciásságot is elviszem magammal. Nem fog tudni megélni itt az erdőn. Jöjjön velem, nálunk megélhet a szüleimmel.

Az öreg levette a köpönyegét, az egyik felét megfogta, a másikat János kezébe adta.

–          Húzzad, ahogy bírod.

János szót fogadott, hát a köpeny ketté vált. De nem ketté szakadt, hanem két köpeny lett belőle.

–          Nem olyan könnyű ám letenni a garabonciás mesterséget. Előfordulhat majd veled is, hogy nem válik be az utódod. Így ezzel a köpennyel még megfoghatod, visszaveheted tőle a táltos hatalmat, ha rosszra használja. Tőled is visszaveszem, ha kell, de bízom benned. Most nem megyek veled, de látod, meg fogok élni egy darabig. Ám ha jól alakulnak a dolgaid, akkor elfogadom az ajánlatodat.

János tehát elindult, ment mendegélt. A feje tele volt a sok tudománnyal, amit az öreg iskolájában tanult, a szíve meg a gonddal: mit talál majd a faluban.

Úgy intézte, hogy estefelé ért be a faluba és a király házához érkezett.

–          Adjon Isten jó estét! Adnának egy kis tejet és szállást egy szegény vándornak.

–          Tejem nincs, – mondta a király, – de az istálló mellett van egy szénakazal, abban elalhatsz. Reggel azután megdolgozhatsz a szállásért.

János beburkolózott a köpenyébe, s jól tette, mert olyan vihar keletkezett, hogy látni sem lehetett az esőtől. Lefújta a cserepet is a házról, a király is nedvesen vacogott az ágyában.

Reggel azután volt nagy csodálkozás. A faluban egyik háznak sem lett baja, csak a királyénak. De az eső valahogy a szénakazalt is kikerülte, ahol János aludt.

Volt a királynak egy almáskertje. Abban éppen megérett az alma. Hat fa volt a kertben és minden fáról hat kosár almát szoktak szedni. Szüretkor 12 ember szedte az almát. De a király most mind a tizenkettőt a házához rendelte, hogy javítsák ki a tetőt, Jánost meg elküldte az almáskertbe, hogy szüreteljen.

–          Azután rendesen dolgozz, mert annyit veretek rád, ahány kosár üresen marad!

János kiment az almáskertbe, látta, hogy szép az alma, éppen szedésre érett. De nem mozdult, inkább leheveredett az egyik fa alá, és jót falatozott a szalonnából, hamuba sült pogácsából. Mert, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, az öreg kimesterkedte, hogy Jancsi tarisznyájából soha el ne fogyjon, amit az édesanyja adott neki. Pedig mind a ketten faltak belőle naponta egy keveset.

A király a tornácról látta ám, hogy a legény csak heverészik. Gondolta nem baj, az alma kibír még egy napot, holnap leszedik a szolgák, ő meg deresre húzatja ezt a mihasznát és kizavarja a faluból. Már előre örült a heccnek.

Amikor alkonyodott, János felballagott a házhoz.

–          Hány kosarat töltöttél meg?

–          Nem számoltam, de menjenek az emberek, és hozzák fel az almát.

–          Jól van, de ne feledd, amit mondtam.

Leballagott két szolga a kertbe, hát uramfia: minden kosár tele volt almával. Ketten is alig bírtak egy kosarat, annyira meg volt pakolva. Szaladtak a többiek, megvolt mind a harminchat kosár rogyásig.

–          Nem tudom, hogy csináltad, de fontos, hogy megvolt a szüret. Most épp szombat van, mindenki megkapja a bérét. Minden napra egy picula a fizetség. Te egy napot dolgoztál, neked egy picula jár.

–          Nem kérek én a maga piculájából, adjon nekem csak egy-egy almát minden fáról.

–          Hat alma? Sok! – kiáltott mérgesen a király.

–          Hát, akinek hat alma sok, annak nincsen hatalma sok – vágta tá János.

–          Mi csak tudjuk, hatalmasok, hagy hat alma az bizony sok – kevélykedett a király. Majd megmutatom neked, hogy kinek a hatalma sok.

Intett a szolgáknak és megparancsolta: húzzák Jánost deresre, és vágjanak rá hatot: egyet-egyet minden alma helyett.

A szolgák immel-ámmal nekiláttak, nem tetszett nekik a parancs. De hát parancs, az parancs. János szépen fel is feküdt a deresre, engedte magát odakötözni. Ám amikor a király intett, hogy kezdjék a verést, olyan szél kerekedett, hogy a pálcák kiestek a szolgák kezéből, a királyról meg lerepült a kabátja, nadrágja, amit követett a gatyája is. A pálcák meg furcsa táncba kezdtek, s minden mozgásuk végén egy nagyot csaptak a király puszta hátsójára. A deresről lepattantak a kötelek. János felkelt, magára húzta a köpenyét és ott hagyta a király házát.

A király be akart futni a házba, de a lecsúszott nadrágja nem engedte. A nagy igyekezetnek az lett a vége, hogy hasra esett, s a szolgák alig bírták ki nevetés nélkül. Nagy nehezen felállt, magára húzta a nadrágot és bevánszorgott a házba. Leült a székébe, de fel is ordított: úgy fájt a hátsója. Puha párnát hozatott, arra ült, és tejet kért. Hoztak neki egy kancsó tejet. Töltött magának, de bár ne tette volna: egy ronda varangyos béka került a bögréjébe. Hoztak egy másik kancsóval, abban is béka volt.

János meg hazafelé vette az irányt, és beállított a szüleihez. Az apjával találkozott először, aki szívesen fogadta vándort, nagy csupor tejet adott neki, és szállással is kínálta. Ahogy bejött az édesanyja, mondta neki, nézzed, vendégünk van.

–          Hiszen ez Jancsi! – sikoltotta el magát az édesanyja, ölelte, csókolta.

János meg elmesélt mindent, nagy volt az öröm a háznál.

Másnap János az édesapját pihenni küldte, maga ment ki a mezőre, égett a keze alatt a munka, elvégzett mindent, amit kellett, még a ház körül is rendbe tette a dolgokat. Jó is volt, hogy kicsinosította a portát, mert nemsokára egy fényes hintó érkezett, előtte huszárok, mögött e huszárok. Épp a Jánosék portája előtt állt meg a hintó. Kiszólt belőle egy ősz öreg ember:

–          Melyik a háza annak, akit errefelé királynak szoktak nevezni?

–          Felséges uram, – felelt János – épp az utolsó a falu szélén.

Odahajtottak, a katonák pedig elővezették a gazdát: kiszállt a hintóból az öreg ember:

–          Mi jogon hívatod magad királynak?

–          Én vagyok az úr a széles e határban, nekem még a király sem parancsol!

Erre a huszárok nevetni kezdtek, az egyikük elő vette a koronát, a másikuk ráterítette az öreg emberre a királyi palástot, mire a gazda térdre esett:

–          Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, hiszen csak vicc az én királyságom. Nincsen nekem se palástom, se koronám.

–          Nem a korona, nem a palást teszi a királyt, hanem a tisztesség. Az viszont belőled teljesen hiányzik. Halljam, milyen bért adtál a minap annak, aki leszedte az almafákat?

–          Megkaphatta volna a piculáját, de szemtelenkedett, hát megcsapattam. De nem kapott semmit, mert a vihar szétkergetett minket.

–          Hát a többi mit kapott?

–          Minden napra egy picula. Elég az a parasztnak.

–          Véget vetek a te faluvégi királyságodnak. Itt egy zsák liszt, itt egy zsák mák. Öntsétek be egy nagy teknőbe mind a kettőt. Te meg gazda keverd jól össze.

Nem értette a gazda, mit akar a király, de nagyon buzgólkodott, hogy alapos legyen a keverés.

–          Jól van, szól a király: most töltsétek vissza a zsákokba. Ezt a gazdát pedig vessétek be a váram tömlöcébe. Addig marad ott, míg a lisztet meg a mákot szét nem választja. Annyit kaphat enni, amennyit egy piculáért adnak.

Azzal a király vissza szállt a hintójába, s hazament. A faluban rögtön jobb lett az élet. Mindenki dolgozott serényen, az emberek mosolyogtak, János pedig mint a szélvész, eltűnt. De vissza is penderült hamarosan, másodmagával: hazahozta az öreg garabonciást. Így éltek szépen, amikor egyik este azt mondta János apja:

–          Édes fiam, itt az ideje, meg kell házasodnod.

–          Magam is úgy érzem, Édesapám.

Ezzel János elindult másodszor is. Ahogy közeledett a város felé, találkozott egy gyerekkel, aki bátran hadakozott három emberrel is.

–          Mi történik itt?

–          Ezek a pribékek el akarták hajtani a malacunkat. Pedig nekünk csak ez az egy van, nekik meg egy egész kondájuk. De nem hagytam ám magam.

–          Bátor gyerek vagy látom. Büntessük meg őket?

–          Nem ártana, mert nemcsak tőlem vennék el a malacot, az egész kondájukat úgy lopták össze.

János akkor térült fordult, hol eltűnt, hol visszajött. Végül azt mondta, elmehetek hozzátok?

–          Gyere bátran, apám örülni fog.

Valóban örült, mert – hogy történt, hogy nem, – de az ólban ott röfögött mind az öt malac, amelyeket régebben elhajtottak tőlük. Az egész faluban mindenki így járt, a rablóknak mégis megmaradt az összes állatuk, ámde mind megdöglött.

Másnap János tovább indult, de megkérdezte a fiút, akit Ferkónak hívtak, nem állna-e be hozzá kisinasnak? Ferkónak volt kedve, a szülei sem ellenezték, így ketten indultak tovább.

Mire beértek a király városába, nagy sírás-rívás volt mindenütt.

–          Mi a baj? – kérdezte Ferkó.

–          A királykisasszony, aki olyan szép, hogy a Napra lehet nézni, de rá nem, megbetegedett. Folyton fázik és sír. A király kihirdette, hogy aki meggyógyítja, megkapja a fele királyságot, meg még a királykisasszony kezét, ha ő is akarja. Sokan jelentkeztek, de senkinek sem sikerült.

–          Jó hírt hoztál, Ferkó fiam. Meggyógyítom én a királykisasszonyt, mint annak a rendje.

Azzal János ment egyenesen a király elébe. Ferkót meg elküldte, vágjon egy erős fűzfavesszőt.

–          Csak nem veréssel akarja gyógyítani? Hiszen akkor levágja a hóhér a fejét!

–          Ne félts te engem, veréssel is, meg nem is lesz a gyógyítás. Hanem hozzad a vesszőt és utána legyél mindig a közelemben. A kis bicskád meg a kezed ügyébe.

–          Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, jöttem a királykisasszonyt meggyógyítani.

–          Járjál sikerrel édes fiam, – szólt a király, de nincs nagy bizodalmam, elfogyott a reménység.

János nem szólt, csak nagyot csapott a palota udvarán a földre a vesszővel, amit Ferkó hozott. Az első csapásra megremegett az egész palota. A második csapásra nagy púp emelkedett ki a csapás helyén a földből, a harmadik csapásra előjött egy ronda sárkánykígyó. János gyorsan a hátára pattant és kergette, kergette körbe az udvaron. Rugdalózott a rusnya féreg, de mindig kapott a fejére a vesszővel. A végén már jártányi ereje is alig volt.

–          Ide a bicskát, Ferkó! – kiáltott János és szíven szúrta a sárkányt. A húsából meg kivágott egy kicsinyke darabot és nagy tisztelettel a királykisasszonyhoz vitte:

–          Tegye a nyelve alá, felséges kisasszony.

A királykisasszony ugyan undorodott egy kicsit, de János olyan kedvesen nézett rá, hogy legyőzte az undort, és láss csodát, azonnal elmúlt a fázása. Ha nem fázott, nem is sírt. Volt nagy öröm az udvarban. A királykisasszony odaszaladt Jánoshoz, és a nyakába borult.

–          Akkor meg is tarthatjuk az esküvőt! – szólt a király.

–          Nem addig van az felséges királyom. Apámat, anyámat ás a tanítómat nem hagyhatjuk ki az esküvőből. Meg van még más dolgom is. Ferkó, ide gyere.

Azzal megfogták János köpenyének a két végét, és uram fia, ketté varázslódott a köpeny. Ferkó beburkolózott a köpenyébe és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ám, mielőtt a király megkérdezhette volna, hogy mi ez, Ferkó ismét ott termett, s széttárt köpenye alatt ott voltak János szülei és az öreg garabonciás is. Most már megtarthatták a lakodalmat, három napig mulattak, de a harmadik napon János azt mondta a királynak:

–          Felséges apámuram, van egy nagy kérésem. Nem tudok boldogan élni ebben a szép palotában, ha arra gondolok, hogy a falumbéli gazda egész életében válogatja a lisztet meg a mákot. Kegyelmezzen meg neki, hiszen elég nagy büntetés, hogy elveszett a tekintélye.

–          Jól van, fiam, szeretem, hogy jószívű vagy.

Így a gonosz gazda hazamehetett, de bizony többet nem uraskodott, maga is megfogta a dolog végét, a parasztoknak is kiadta a bérét, s mindenki élt boldogan. Itt a vége, fuss el véle.

Surján László