Vasárnapra virradó éjjel rakéták tucatjai indultak el Iránból Izrael felé. Hányan? Ki tudja? Az újságok eltérő adataiból nincs módom kihámozni az igazságot. De teljesen mindegy: egy sem ért földet. Az elhárítás igen sikeres volt. Csak az amerikaiak 70 drónt semmisítettek meg. Az akció teljes iráni kudarc. Ezzel szemben „minden célunkat elértük”, jelentették ki az irániak. A nép, az Isten adta nép pedig tombolva ünnepelte a sikert.

Milyen sikert? Egyetlen rakéta egy kisebb vagyonba kerülhet. Ötven, vagy száz semmisült meg? A drónokat sem ingyen adják. Mennyi pénzt dobtak ki az irániak? Nem tudjuk, és azt sem, hogy Iránnak van-e még, s mennyi rakétája. Izrael Vaskupolája vajon hányat tud még semlegesíteni?

De hagyjuk ezt a katonai szakértőkre, a titkosszolgálatokra. Inkább az iráni tömeg reakcióján érdemes elgondolkodni. Milyen könnyű az embereket az orruknál fogva vezetni! Mint a zsidókat annak idején, hogy Barabást kiáltsanak. A rómaiakat, hogy a város felgyújtása miatt követeljék a keresztények halálát. A németeket, hogy pusztítsák a zsidókat, cigányokat.

De nézzünk hazai példát. Annak idején Torgyán József Harag Napját hirdetett. Megtöltötték a Kossuth teret, lánglelkű beszédekben ostorozták az Antall-kormányt. Semmi eredmény. Ugyancsak az első ciklusban történt, hogy az MDF elégedetlenjei Csurka István vezetésével zászlót bontottak. Létrejött a MIÉP. Egy nagy erejű tüntetésen megtöltötték a Hősök terét. Ez fényes sikernek látszott, de a MIÉP 1994-ben be sem jutott az Országgyűlésbe.

Nem szabad tehát felülni a szép szavaknak. A féligazságok vonzásának. Ezek gyakran az orrunknál fogva vezetnek bennünket. Igaz, a látszatnak a politikában lehet valóságereje. De csak rövid távon. Egyébként pedig tudjuk: a látszat csal. Napjainkban a közéletbe hirtelen berobbant világmegváltók szerencsés időben léptek a színpadra. Júniusig még nem derül ki, hogy a király mezítelen. A véget azonban Ezópusz már megírta: a felfuvalkodott béka kipukkad.

Surján László