A csöbör és a vödör ünnepe

Egy régi vicc szerint ez volt (szűk baráti körben) április 4-e neve. Ez az „ünnep” most mintha május 1-ére tolódott volna, amit ugyan sokan a komp kikötésének pillanataként éltünk meg, de az eltelt 17 év nem bizonyította, hogy jó helyre kerültünk. Igaz ugyan, hogy Brüsszel nem Moszkva, de szeretne lenni. Ez az írás Vladimír Palko Jönnek az oroszlánok című és Miért tart Európa és Amerika egy új zsarnokság felé alcímű könyvére támaszkodva (Gondolat kiadó 2021) próbálja értelmezni a múltat és keresi a kiutat a mai gondokból[1].

Az első Barroso bizottság viharos megalakulása

Az új biztosjelöltek között öten a valamelyik volt kommunista pártból jöttek. Andris Piebalgs lett, Siim Kallas észt, Dalia Grybauskate litván, Danuta Hübner lengyel és Kovács László magyar. Ez senkit nem zavart. Az olasz Buttiglione viszont nem lehetett biztos, mert személyes meggyőződése szerint a homoszexualitás bűn. A Buttiglione-ügy határvonal, rá kellett jönnünk, hogy a nyugati baloldali ugyanazt mondja a katolikusoknak, amit nem- régiben a keleti kommunista: Az a keresztény, aki nem köntörfalaz és a maga hitét nyíltan képviseli, nem alkalmas semmiféle politikai funkcióra. A hit, ha nem titkolják, diszkvalifikál. A leszavazás elkerülése érdekében a bizottság megalakulását elhalasztották, Buttiglione jelölését visszavonták.

A kommunisták a rendszerváltáskor

A kétpólusú világrend olykor feszültségeket generált, de alapvetően minkét fél számára megfelelt. 1989 olyan fordulatot hozott, amire a Nyugat nem volt felkészülve. Hogy a kommunizmus, mint rendszer megbukott, az a sajtónak érdekesség, nekünk öröm, a nyugatiaknak bizonytalanság volt. Jó képet vágtak a folyamatokhoz, de azonnal felzárkóztató osztályba küldtek, hiszen „nincs demokratikus hagyományunk”. Feltételeket szabtak, hogy beléphessünk az általuk létrehozott klubokba (Európa Tanács, Európai Unió, NATO).

A MSZMP már jóval a rendszerváltás előtt kiépítette kapcsolatait a nyugati baloldallal, mintegy külön utat járva a Szovjetuniótól. Érdemeket szereztek, elfogadtatták magukat. Ha a rendszerük össze is omlott, ha a pártjukat szétrázták is az események, ők maguk sérülés nélkül élték át a változást és Nyugaton a politikai spektrum mindkét oldalán közmegbecsülésnek örvendtek.

A kommunista rendszer összeomlása meglepetés volt a Nyugat számára, és a történteket inkább tulajdonították a kommunistáknak, akiket ismertek, mint a semmiből előkerült ellenzéknek. Ld. Németország Horn imádatát. Korábban ők is hitték, hogy a „béketábor legyőzhetetlen”: Még azok is ezt vallották, akik szembe fordultak vele. Két példa: „A kommunizmus a szociális élet egész organizmusának olyan átalakítását jelenti, hogy az ellenkező irányú fejlődés eleve kizárt”, írta 1980-ban emigrációjában Alekszandr Zinovjev szovjet disszidens. Így látta évtizedekkel korábban az amerikai Whittaker Chambers is, aki még a háború előtt lett a kommunista párt tagja és szovjet kém. Kiábrándulása után, ezt írta: „Tudom, a győztes oldalt hagyom el, és átmegyek a veszteshez, de jobb a legyőzött oldalon meghalni, mint a kommunizmusban élni”.

Az talán természetes, hogy egy diktatúra összeomlása után liberális gondolkodásúak kerülnek előtérbe. E liberálisok jobban idegenkedtek a keresztényektől, mint a múltjukat meg- vagy letagadó kommunistáktól. Erre példa, hogy Csehszlovákiában az elnökké lett Vaclav Havel inkább bízott az állampártból csak 1990-ben kilépett Marián Čalfában, mint a keresztény Čarnogurskýban. Az a keresztény, aki politikusként is kiáll elvei mellett, a szocialistáknak és a liberálisoknak egyaránt kellemetlen, talán lelkiismeret ébresztő jelenség, tehát össze kell fogni ellene. Ezért nem lehetett európai biztos Buttiglione, és nem lett miniszterelnök Prágában Ján Čarnogurský.

Mi történt Nyugaton? – teszi fel Vladimír Palko a kérdést. Hogy lehet az évtizedes hidegháború végeztével nagyobb becsülete az exkommunistáknak, mint az általuk előbb üldözött, majd inkább csak háttérbe szorított keresztényeknek, még a nyugati kereszténydemokraták között is? Ez nem érthető meg, ha nem ismerjük a kommunizmus születését és beágyazódását a nyugati gondolkodásba.

A gyökerek

A kommunizmus, amit itt Közép-Európában hajlamosak vagyunk Moszkvához kötni, történetesen épp Brüsszelben született. 1847-ben itt írta Marx és Engels a Kommunista Kiáltványt. A kommunizmus nyugat-európai szalonokban és egyetemeken keletkezett, főleg Németországban, Franciaországban és Angliában. Jóval azelőtt, hogy Leninék kommunista uralom alá vonták Oroszországot, a kommunista gondolatok Nyugaton az értelmiségtől már utat találtak a munkástömegekhez. Nyugaton jöttek létre az első marxista politikai pártok. A marxizmus ágazatokra szakadt, de soha nem felejtették, hogy bár nem édestestvérek, de legalább unokatestvérek. És az unokatestvéreknek össze kell tartaniuk, ha a közös ellenség elleni küzdelemről van szó. A közös ellenségek listája évtizedek alatt változott, de a kereszténység mindig rajta volt a listán, hiszen a „vallás a nép ópiuma”.

Évtizedekkel azelőtt, hogy az orosz bolsevikok elkezdték irtani az orosz keresztényeket, a Párizsi Kommün alatt már folyt a keresztény mártírok vére[2]. A Kommünt ugyan leverték, de a nyugati gondolkodást megfertőzte a kommunizmus. Ez az értelmiség örömmel és egyfajta tisztelettel nézett Szovjet-Oroszországra. A szimpatizánsok sora hosszú, és kiemelkednek belőle a társadalom gondolkodását befolyásolni képes emberek: John Reed, Pablo Picasso, Charlie Chaplin, H. G. Wells, G. B. Shaw, Henri Barbusse, Lion Feuchtwanger, Louis Aragon… Miután Hitlert csak az orosz katonák millióinak halála árán tudták legyőzni, az emberek távolról sem ellenségként tekintettek Sztálin, Hruscsov majd Brezsnyev birodalmára. 1956 ugyan megrendített sokakat, a baloldali pártok meggyengültek, de a helyzet alapjaiban nem változott. Ezt a szimpátián alapuló, érzelmi hozzáállást a tények nem tudták befolyásolni, még Sztálin rémuralma sem.

A New York Times másfél évszázada határozza meg a liberális újságírás irányvonalát mind Amerikában, mind a világon. A XX. század harmincas és negyvenes éveiben a lap moszkvai tudósítója Walter Duranty volt. Cikkei tudósítottak a Szovjetunió gazdasági helyzetéről. Mentegette a kollektivizálással járó brutalitást, szerinte Oroszországban ez egyszerűen nem mehetett másként. E cikkekért 1932-ben Pulitzer-díjat kapott.

„Minden hír az oroszországi éhínségről ma túlzás vagy rosszindulatú propaganda”, írta 1933. augusztus 23-án, noha akkor már milliók haltak éhen. Sztálin hálás volt: „Ön jó munkát végzett, amikor a Szovjetunióról tájékoztatott, bár nem marxista, azért igyekezett igazat szólni országunkról…” Évtizedek múltán, amikor kiderült az igazság, felmerült, hogy vissza kell venni a Pulitzer-díjat tőle. De nem tették meg.

Voltak olyan újságírók is, akik írtak a szörnyű igazságról. Malcolm Muggeridge, aki szintén a kommunizmussal rokonszenvező újságíróként érkezett Moszkvába, felfogta az éhínség realitását, és „a legnagyobb hazudozónak” nevezte Durantyt, „amilyennel a zsurnalisztikában találkozott.” A közvéleményt ez nem befolyásolta. A Szovjetunióból visszatérve olyan baloldali értelmiségiek tagadták az éhínséget, mint G. B. Shaw, Herbert G. Wells és Edouard Herriot háromszoros francia miniszterelnök, a Radikális Szocialista Párt tagja, aki azt mondta: „Ukrajna egy virágoskert”.

A harmincas évek második felében Sztálin újabb terrorhulláma magát a pártot érintette. Az akasztottak száma egymillió körül mozgott, a bebörtönzötteké még magasabb. Leszámolt a „lenini gárda” tagjaival, mint Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Radek és mások. Walter Duranty ezúttal is Sztálint támogatta. Joseph E. Davies amerikai moszkvai nagykövet pedig biztosította kormányát, hogy a vádlottak ellen minden kétséget kizáró bizonyítékok vannak. Nem törődött az Oroszországba kivándorolt amerikaiak sorsával sem, akik szintén a tisztogatások áldozatai lettek. Davies sikeres, gazdag jogász volt. Milyen hely illeti őt „a hasznos idióták” sorában, ahogy ezt a típust Lenin nevezte?

Ilyen légkörben érthető Franklin Delano Rooseveltnek a jaltai konferencia előtti kijelentése: „Érzésem szerint Sztálin semmit sem akar, csak országa biztonságát, és azt hiszem, ha mindent odaadok neki, amit odaadhatok, és nem kérek tőle viszonzásul semmit, noblesse oblige, nem akar majd semmit annektálni, és együttműködik majd a világ demokráciájáért és békéjéért.” Vajon Roosevelt is hasznos idióta volt, vagy csak félrevezették a Davies félék? Nekünk mindenesetre súlyos évtizedeket jelentett ez a hozzáállás, hiszen az odaadhatók és oda adottak között voltunk.

A Szovjetunió és Sztálin barátai ma is közmegbecsülésnek örvendenek világszerte. Nem tudták ugyan kommunistává tenni Nyugatot, de létrehozták az anti-antikommunizmust. Az anti-antikommunisták látták, hogy mind a demokratikus Nyugatnak, mind a kommunista szovjet tábornak megvannak a maga hibái és hiányosságai, így erkölcsi oldalon lényegében ugyanazon a szintre helyezték mindkettőt, viszont az elmaradottság és az intolerancia megnyilvánulásának tartották az antikommunizmust. Ezért óvtak minket 1989-ben és 1990-ben attól, hogy érdemük szerint járjunk el a kommunista hatalom embereivel. Mivel eladósodott ország voltunk, nem volt sok választásunk.  

Egyedül Ronald Reagan látott világosan, amikor „Ez a gonosz birodalma” mondta a Szovjetunióról. A New York Times viszont a beszédét primitívnek minősítette.

Helyzetünk és feladatunk

A mai észak-atlanti világ ma is magán viseli az unokatestvérekkel, azaz a kommunistákkal közös jegyeket. Ilyen például az a meggyőződés, hogy az általuk elképzelt világ mindenki számára a legjobb, tehát tűzzel-vassal terjeszteni kell. Irakba be kell vonulni, mert tömegpusztító fegyverei lehetnek. Más országokat nemzetközi egyezmények gúzsába kell kötni, és anyagiakkal zsarolni, ha netán komolyan vennék azokat a szabadságjogokat, amelyeket nagy nehezen kivívtak maguknak. E szabadságok papíron a kommunizmus alatt is megvoltak, és arra tartunk, hogy most is csak papíron legyenek meg. Ha szót emelünk, az anti-antikommunisták azonnal kígyót-békát kiáltanak és büntetni akarnak.

Tragikus és Közép-Európa számára végzetes lehet, hogy mindez az Európai Közösségen belül zajlik, meggyalázva létrehozóinak emlékét, és veszélyeztetve, hogy ez a békénket és fejlődésünket biztosító intézmény teljesítse feladatát. Otthagyni őket könnyű lenne, de a feladat nagyobb: miután harminc éve kimásztuk a csöbörből, a vödörtől is meg kell szabadulni. Azért kell dolgoznunk, hogy Európa egymást megértő és tisztelő nemzetei az alapítók elgondolása szerinti közösséget alkossanak.

Surján László

[1]  Az írásban keverednek Palko eredeti mondatai a hozzá fűzött gondolatokkal, ezért a cikk egyfajta olvasónaplónak tekinthető.

[2] 1871 május huszonnegyedikén katolikus papokat végeztek ki, köztük Georges Darboy párizsi érseket is, akit a kommunárdok hosszú hetekig tartották túszként és kínoztak. Az érsek korábban megírta Becket Szent Tamás életrajzát, és abban így fogalmazott: „Igen, az egyház szeretete miatt szenvedni és meghalni az a sors, amit kívánni kell, ez minden mást felülmúló gyönyörű és hasznos halál.”

További
cikkek

Hírlevél