1918. Zavaros idők. Magyarország felett beborult az ég, és nem volt olyan értelmes és tiszteséges vezetőnk, aki tudott volna olvasni az idők jeleiből. Ady még élt, és talán soha ennyire nem volt érvényes, amit mondott: „Fáradt, szomorú a lépésünk. / Mi mindig mindenről elkésünk.” Ekkor jegyezték fel a külügyekkel foglalkozó szentszéki hivatalban, hogy: „Mária országának, Szent István országának vallási jövője, egykor dicső történetének döntő fordulópontjához érkezett.”

1919. A nemzet történelemtudatában a monarchia szétesése utáni időszak, mint a vörösterror maradt meg. Ennek mélységéről nem sokat tudunk. Gondolatainkat Trianon uralta. A vatikáni diplomácia idézett mondata pesszimizmust sugall, ugyanakkor a két világháború közötti évtizedek végül vallási megújulást hoztak, mind a protestáns felekezetekben, mind a katolikusok köreiben, noha tovább élt egy felszínes, kiüresedett vallásosság is. Ezt az új nemzedék elutasította, de vele együtt nem dobta ki a vallást az életéből, sőt egyre inkább Istenhez fordult.

Nem találtam nyomát annak, hogy a vörös terror mártírjainak emléke széles körben hatott volna a magyar társadalomra. Ha volt is ilyen, az idő mintha elmosta volna. Ezért sokaknak meglepetés, hogy nemcsak a Rákosi-Kádár korszak egyházüldözése adott nekünk mártírokat, hanem már a valaha „dicsőséges tanácsköztársaságnak” emlegetett pár hónap is.

Október 28–29-én a római Pápai Gergely Egyetemen nemzetközi konferenciát tartottak a Szentszék 20. századi totalitárius rendszerekhez való hozzáállásáról. A rendezvény első napján Tóth Tamás egyetemi tanár, egyháztörténész foglalkozott a magyar helyzettel. Az előadásban a professzor úr kilenc vértanút sorolt fel:

Szemelliker Antal Füles plébánosa (Győri Egyházmegye), akit hamis vád alapján golyó általi halálra ítéltek;

Trubinyi János dunamocsi plébános (Esztergomi Főegyházmegye), korábban országgyűlési képviselő, akit – mivel nem volt hajlandó együttműködni a vörösökkel – a Duna-parton egy akácfára akasztottak fel;

Kósa József plébános és Hornyik Károly káplán, a jászkarajenői papok (Váci Egyházmegye), akiket a plébánián egy Lenin-fiú lőtt le;

Vajay László keceli káplán (Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye), akit egy magyar vörös katona a plébánia épületében lőtt agyon;

Kucsera Ferenc szentendrei káplán (Esztergomi Főegyházmegye), akit a Duna partján koholt vád alapján lőttek agyon úgy, hogy a halálos ítélet csak a következő nap érkezett meg;

Wohlmuth Ferenc Császár plébánosa (Győri Egyházmegye). 1919. június 5-én koholt vádak alapján elítélték és felakasztották. Utolsó szavai a következők voltak: „64 esztendőt éltem, és ebből 25 évet szenteltem plébánosként a császáriaknak. Életem utolsó pillanataiban állok előttetek. Elmegyek, mert elveimért pusztulnom kell. Sokat dolgoztam értetek, hogy boldogok legyetek. Ezért csak imáitokat kérem. Isten veletek.”

Teste a császári temetőben nyugszik, bitófáját a helyi templomban ma is őrzik. Boldoggá avatásának egyházmegyei szakasza befejeződött.

Vermes Gyula budapesti hittanár (Esztergomi Főegyházmegye), aki korábban a Keresztényszocialista Párt főtitkára volt, menekülés közben, Abaliget közelében lőtték agyon;

Nagy Jenő lovászpatonai plébános (Veszprémi Egyházmegye) pedig már a Tanácsköztársaság hivatalos bukását követő napokban vált áldozattá: helyben még egy ideig tartották magukat a vörösök, és valószínű, hogy amikor a kommunisták belőttek a plébánia ablakán, ő pedig vaktában kétszer visszalőtt, két vörösőr bement a plébániára, és egyikük lelőtte.

E mártírok emlékének ápolása, tiszteletük terjesztése a kereszténydemokraták számára kézenfekvő feladat. Jelek ők egy olyan világban, amelyben a mártírok száma rohamosan növekedik, s amelyben a véres erőszak mellett a keresztény eszmeiség és jelképek lerombolása is mindennapi jelenség lett.

Adyval kezdtem ezt a jegyzetet, Arany János reményt keltő szavaival fejezem be: „Támadni kell, mindig nagyobb körökben, / Életnek ott, hol a mártír-tetem / Magát kiforrja csendes földi rögben: / Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

Végül tehát kiderül: mégis csak volt valami dicsőséges az un. tanácsköztársaságban. Tisztes helytállásukból fakadjon áldás népünkre.

Surján László