A háborút – mind az első, mind a második világháborút – persze befejezték. Alá is írtak valamiféle papirost. Hogy azonban ezt békekötésnek lehetne nevezni, az több, mint lentebb kiderül, felettébb kétséges.

Közismert, hogy az első világháborút lezáró, Németországot megalázó helyzetbe hozó béke vezetett el a II. világháborúhoz. Nem tudatosul azonban – a tettes országokban különöse nem –, hogy Magyarországot még a németeknél is jobban meggyalázták.

A Trianoni „béke” elvezetett a magyar revizionizmushoz, ennek részleges és ideiglenes sikereit követő kudarc apátiába taszította a magyarokat, de máig félelemmel tölti el az utódállamokat.

Van, aki ezt kimondja, van, aki azt is felismeri, hogy a magyarokkal való riogatás politikai haszonszerzéssel jár. Mindez persze mérgezi a szomszédsági kapcsolatokat. Az Európai Unióhoz és a NATO-hoz tartozó államok között ez a rendezetlen helyzet elfogadhatatlan.

A békekötés fogalmával kapcsolatban Bibó István az olasz történészt, Guglielmo Ferrerot idézte: „Minden békeszerződés a legyőzöttnek valamiféle kényszerítését foglalja magában. De ugyanakkor a lelkiismeret elemi követelménye az, hogy csak szabad beleegyezésből születhetik kötelezettség… Az igazi békekötés tehát… csakis azon az ellentmondáson keresztül válik lehetségessé, hogy egy természeténél fogva kényszerjellegű aktushoz elég szabadságot s a követelt áldozatokhoz elég előnyt vegyítsünk ahhoz, hogy a szerződés erkölcsi kötelezettségvállalássá lehessen, s a legyőzöttnek is inkább érdekében álljon tiszteletben tartani, mint megszegni próbálni.”

Bibó szerint a józan észre és nemcsak a puszta erőre támaszkodó békekötés a napóleoni háborúkkal véget ért. Trianonban valóban semmi olyan nem történt, amit két fél megegyezésének lehetne nevezni, ezért jogos, hogy Trianoni diktátumról beszélünk. Ebből fakad, hogy hiába él száz éve a vágy, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”, ennyi idő alatt csak az Orbán kormányoknak sikerült legalább részleges eredményt elérni, főleg Szerbiával és Szlovákiával.

A II világháború után lényegében csak a szőnyeg alá söpörtük a problémát.

A 21. század esélyt adott arra, hogy a hátrányból (szétszakítottság) előnyt kovácsoljunk, elsősorban gazdasági téren. Igaz folytatjuk a szőnyeg alá söprés technikáját (Bős-Nagymaros) is, de építjük a kapcsolatokat ott, ahol lehet.

A TISZA kormányzás nem indult szerencsésen. Szlovákiát sikerült megsérteni, a lengyelek felé tett lépésnek még semmi hozadéka nincs. Ukrajna ügyesen becsapott minket, és Szerbiával is hűvösebb lett a kapcsolatunk.

Elmúlt az első száz nap, de legyünk méltányosak. Egy többszáz éves probléma halmazt nem lehet három-négy hónap alatt megoldani. Ugyanakkor az újrakezdéstől, azaz egy új kormánytól joggal várhatunk új lendületet. De jelenleg azt látjuk, hogy a hajdani Kádár-kori gyakorlatot követik, a gőzt a dudára kötötték, és csodálkoznak, hogy nem megy a mozdony. Ha a kormány az energiáit nem elődjének sárba döngölésére fordítaná, hanem például a szomszédságpolitika terén folytatnák a munkát, akkor egy kicsit nyugodtabb lenne az élet itt Közép-Európában.

Surján László