Mohács 500. évfordulója – főleg az egyházi és civil szervezőknek hála – nagyon jól sikerült. Nem annyira látványos ünnepség és showműsor, hanem őszinte tényfeltárás (tudomány), emlékezetpedagógia (pl. hagyományőrzők) és kiengesztelődéi-gyógyulási folyamat (szentmise, ima).

Végre talán átütő erővel, összehangoltan (én legalábbis minden hírportálon ezt olvastam) sikerült megcáfolni az évszázados mítoszokat, miszerint a korabeli magyar királyság teljesen élhetetlen, a végletekig széthúzó/megosztott, stratégiailag és hadászatilag teljesen inkompetens lett volna. Ezzel szemben a tények:

A 16. század eleji Magyar Királyság egy békeidőben még mindig jól működő középhatalom volt egy súlyos birodalmi, geopolitikai feszültség gócpontjában.

Az ifjú Jagelló-király, II. Lajos és a teljes politikai-egyházi vezetés, bár jelentős és döntő késéssel, de végül minden tőlük telhetőt megtettek, európai szinten is páratlan méretű sereget állítottak ki, amit a magyar nemességen és az uralkodó dinasztián kívül egyedül a pápa támogatott anyagilag (sajnos a sereg egy része nem érkezett meg időben). Az erő és a harcmodor nem önmagában, hanem az időközben elsőszámú világhatalommá avanzsáló, harcedzett oszmán (török) birodalommal szemben volt elégtelen.

I. „Nagy” Szulejmán (1520–1566) hadjáratai hatalmas ívet jártak be: Közép-Európától a Közel-Keleten át a Perzsa Birodalom határáig, miközben a Földközi-tengeren és Észak-Afrikában is harcolt.

Százezres seregek kiállítása számára éves rutinnak számított, míg az európai uralkodóknak ez együtt is hatalmas terhet jelentett, miközben a keresztény összefogás koránt sem volt magától értetődő (köztudott például, hogy a „legkeresztényibb” I Ferenc francia király épp a törökökkel kötött szövetséget a Habsburgok ellenében). Az oszmán birodalom hódításra rendezkedett be (extenzív gazdaság), míg a magyarok éhínséggel fizettek azért, ha az egyre gyakoribbá váló nyári hadjáratok idején nem tudták megművelni a földeket (ezért is haladt olyan lassan a had szervezése, Szapolyai pedig még a Dózsa-féle parasztfelkelés következményeitől is joggal tarthatott, amit ő fojtott vérbe). A nemesi bandériumokon alapuló, lassan felvonuló nehézlovas harcmodor pedig épp ezekben az évtizedekben avult el végérvényesen a világhódító török tűzerővel és ostromtechnikával szemben (Mohácsnál az egyébként mintaszerűen rohamozó magyar nehézlovasság végzetét is az okozta, amikor a lánccal összekötött brutális ágyúsorral és a janicsárok tűzfalával találta szembe magát).

Mohács, pontosabban az ott elesett több tízezer keresztény áldozata mégsem volt teljesen hiábavaló. Éppen ebből a csatából értette meg Európa, hogy a török hódítás akár Bécs vagy Róma ellen reális veszély (ezek a városok voltak ugyanis Szulejmán távlati céljai), és korábban elképzelelhetetlen erőforrásokat mozgósítottak ennek elhárítására (egyben az országunk maradék részének megőrzésére).

Innentől a Habsburg Monarchia különböző tartományai és a Német-római Birodalom is hozzájárultak a magyarországi védelem finanszírozásához, ami kihúzta a megmaradt magyar államot a Fuggerek markából.

A Habsburgok és a magyarok összefüggő végvárrendszert építettek ki: a korszerű, olaszbástyás erődök, az állandó (zsoldos) helyőrségek és a képzett tüzérség, hadmérnökök kikényszerítették, hogy a török hadsereg minden újabb előrenyomulásért hosszú ostromokkal és jelentős veszteségekkel fizessen, ami egy idő után fenntarthatatlanná vált.

Ekkor született meg a méltán világhírű magyar huszárság is, amelynek már nem a csaták megvívása volt a legfontosabb feladata, hanem a felderítés, a rajtaütés, az utánpótlás zavarása és az ellenség folyamatos zaklatása.

Bár hazánk mint regionális középhatalom sorsa valóban évszázadokra megpecsételődött, az ország három részre szakadt és a magyarság legalább fele elpusztult, az akkor már több mint ötszázéves államunk nem tűnt el végleg a történelem süllyesztőjében. Bár a Magyar Királyság etnikai összetétele a törökdúlást kísérő-követő betelepítések miatt elvesztette túlnyomóan magyar jellegét (ami egyenes úton vezetett Trianonhoz), a Kárpát-medencében még újabb ötszáz évvel később is zeng a magyar nyelv.

Mohács traumája kitörölhetetlen nyomott hagyott történemi emlékezetünkben, de ezzel együtt éberebbé és szívósabbá is tett bennünket, ami meglátszik például a mai európai migrációs politikában elfoglalt karakán álláspontunkon is. Kellett a fenének Mohács – de legalább tanultunk, és amennyire lehetett, felálltunk belőle. Legyünk büszkék rá!

Békés János