A Tisza Párt mögött egyre inkább egy globalista bankár–multi lobbi sejlik fel (Dávid Dóra–Facebook, Kapitány István–Shell, Orbán Anita–Vodafone, Bajnai Gordon–Soros György magyarországi „titkársága”), de akkor ki fogja itt képviselni a kisembereket, a „bérből és fizetésből élőket”, a munkásosztályt, a nyugdíjasokat?

Robert Musil osztrák író 1930-ban adta ki először fő művét, A tulajdonságok nélküli embert, amely a 20. század egyik legjelentősebb prózai alkotása. Az esszéregény egy fiktív ország, Kákánia viselt dolgait írja le a századelőn, amit a közép-európai olvasó könnyen azonosíthat a „Kaiser und König” (K und K) országával, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiával (egész pontosan annak osztrák oldalával, hiszen a magyarok csak szőrmentén jelennek meg Musil regényében, mint amolyan Lajtán túli egzotikumok). A regény ironikus alaphelyzettel indít, egy Ulrich nevű minisztériumi főhivatalnok fontos feladatot kap: egy eszme kerestetik, melynek fényében a kákán császár uralkodásának hetvenedik évfordulóját méltó módon meg lehetne ünnepelni. A végtelenül racionális, úgymond személyes tulajdonságok és érzelmek nélküli bürokrata – fajtája jellegzetes képviselője – ugyanakkor előre látja a válallkozás lehetetlenségét. Azt, hogy ebben az elgépiesedett szabályvilágban az értelmetlenül kötelező viselkedési szabályok, a parancsként működtetett ostoba tévedések és hazugságok eleve kudarcra ítélik őt, s hogy – hozzá hasonlóan – ennek az országának nincsen egy eszmei gravitációs pontja, mely előrevetíti összeomlását.

Ez a „tulajdonságok nélküli ember” (és rendszer) akár Magyar Péter is lehetne, azzal a különbséggel, hogy az ő (és rendszere) eszmei középpontjában nem a nagybetűs Üresség áll, hanem egy sértett, bosszúra szomjazó kisgyerek, akitől elvették a játékait (jól fizető állásait, önmagáról gondosan építgetett Insta-önképét). Vagy hát nem elvették, elvesztette – de ő így éli meg, mert képtelen önmagába nézni (ijesztő dolgokat találna ott), ezért inkább mindig másokra mutogat: a Tónira, a Zorbánra (egyszer talán majd a Kapitányra is), mindegy, csak a steril, filteres imidzse sértetlen maradjon.

Ha őt vagy egy képviselőjét nyilvánvaló hazugságon csípik, Magyar Péternek az a jól bejáratott válasza, hogy bedob egy még nagyobb hazugságot, gyorsan áldozati pózba vágva magát –

ez persze már fejlődés A börtön ablakában című dal óbégatásához képest. Például, amikor Szimon Renáta váci tiszás képviselőjelöltet szembesítették vele, hogy – jegyzőkönyvbe foglaltan – a lakásbérleti díjak emelését indítványozta Vácon, a „politikus” ezt csípőből letagadta, sőt fizikailag inzultálni kezdték a stábot. Majd jött Magyar Péter, és bedobta a tiszás médiában, hogy az ő képviselőjelöltjét bántalmazták (amit az érintett a rendőrségi kihallgatásán „természetesen” tagadott, hiszen ennek már jogi következményei lettek volna rá nézve), sőt hirtelen kiderült, hogy Nagy Ervin feleségét is „gyalázta” valaki. Értik, ugye?

Pontosan ezt csinálják az óvodások is: „óvónéni, a Julcsi bántott!” – „nem is igaz, te bántottál engem!” – „de nem is, mert” – „óvónéni, az úgy volt, hogy…” Hát ilyen – nárcisztikus működésű – ez a mi tulajdonságok nélküli emberünk, „The Man”. 

Ugyanakkor egyre többen teszik fel a kérdést, immár a baloldalon is (például itt és itt), hogy na jó, de akkor ki fogja ténylegesen vezetni az országot e helyett a nagyra nőtt óvodás helyett? Mert ott már nem lesz elég az óvódás elhárító mechanizmusok alkalmazása, az emberek a bőrükön fogják érezni a kilátásba helyezett adóemeléseket, elvonásokat, a rezsidíj megtöbbszöröződését, a valószínű háborúba sodródásról nem is beszélve. 

A teljes cikk a Gondola.hu portálon olvasható.