A karácsonyi vásár kedves, de felszínes műfaj. Ám amikor azt halljuk, hogy több német önkormányzat is lemondta annak megszervezését, rá kell jönnünk: ezek a forraltboros-lacikonyhás forgatagok mégiscsak az európai életforma szerves tartozékai. Felkerekedtünk hát – szászországi úticéllal –, hogy ne csak itthon legyünk európaiak.

Természetesen társasággal és vonattal, ahogy kell. Útközben Morvaország fővárosába, Brünnbe (Brno) is benéztünk. S hogy miért nem a nyüzsgő adventi Prágába, amely az idegenforgalmi statisztikák szerint ilyenkor 700 ezer turistát fogad a világ minden tájáról?

Hát éppen ezért.

Legyen szó decemberről vagy a nyári turistaszezonról, a Száztornyú Városba igyekvő magyarok számára Brünn többnyire csak egy elsuhanó útmenti látvány, amit közelről legfeljebb az egykori Monarchiát járó Közép-Európa-fanatikusok ismernek. Ám éppen ez a sajátos (turisztikai értelemben vett) félperiférialét az, ami vonzó célponttá teheti ezt a korántsem mindennapi várost azoknak, akik nem a közismert attrakciókon való osztozkodás jegyében, univerzális Facebook-trófeákért mennek külföldre. A megközelítés egyszerű: vonattal Budapesttől Brünnig a menetidő négy óra, naponta kilenc, többnyire büfékocsis járattal.

Morvaország fővárosát négyszázezren lakják, még ugyanekkora agglomerációval, míg magát a régiót hárommillióan. A helyi identitás erős, de nem írja felül a cseh nemzettudatot, ami történelmi szempontból teljesen érthető: Morvaország már 1035-től politikai egységet képez a szűkebb értelemben vett Csehországgal. A legutóbbi népszámláláson csak 630 ezren vallották magukat morvának, s ez a szám a korábbi cenzusok alkalmával sem lépte túl a másfélmilliót.

Brünnben és környékén viszont a lakosság negyede-ötöde is ide sorolja magát, s a rendszerváltás után, a morva öntudat virágzásakor ez az arány még több mint 60 százalék volt. A lényeg azonban az, hogy Csehországban nincsenek belső törésvonalak, a régió történelmi szimbólumai az ország címerében is megtalálhatók, s ha valakinek az úri kedve úgy diktálja, kedve szerint használhatja a Morvaország megnevezést. Például csehországi nemzettársaink legnagyobb civil szervezetét is Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének hívják.

Dacára annak, hogy Brünn kétszer akkora, mint Debrecen, a központ – a fontosabb látványosságokat útba ejtve – két óra alatt kényelmesen bejárható. Persze ha alaposabban is megtekintünk egy-egy templomot vagy várat (egyéb programokról nem beszélve), ez az időkeret bármelyik egyjegyű számmal tetszés szerint szorozható. Erre időközben mi is rájöttünk.

S hogy miért hangsúlyozzuk a városközpont méreteit? Mert egyszerre három adventi vásárt is szerveztek erre a viszonylag kis területre,

méghozzá a Brünn ütőerének számító, hatalmas sétálónak átalakított Masaryk (eredeti nevén Ferdinánd, a náci megszállás alatt Göring, a kommunizmus évtizedeiben Győzelem) utcán, vagy annak közvetlenül belátható közelségében. Ráadásul mindegyik vásár karaktere gyökeresen eltért egymástól.

Mi a városközpontot északról, Brünn nemrég átadott új parkján keresztül közelítettük meg. Itt nem vásár, hanem műjégpálya és óriáskerék gondoskodott a téli szórakoztatásról. (Ha listázni kellene a városokat uniformizáló objektumokat, a felhőkarcoló után az óriáskerék állna az első helyen.) Az első karácsonyi vásárba a főutca elején, a barokk Szent Tamás-templom mellett futottunk bele.

A rendezvénynek egy viszonylag kicsi tér adott otthont, így a hangulat elkerülhetetlenül is családias volt, s valóban, főleg kisgyermekes szülőket láttunk a helyszínen. Ennek persze megvolt a maga oka, ugyanis már kész infrastruktúra várta őket: a tér közepén – talán a betlehemi körülményektől ihletve – óriási szalmarakást hánytak össze a szervezők a kicsik örömére, a napjainkban oly divatos ugrálóvárak rusztikus alternatívájaként. A tér legérdekesebb látnivalója azonban nem a szalmavár volt, hanem Luxemburgi Jobst morva őrgrófnak – a mi Zsigmond királyunk unokatestvérének – a 2015-ben felállított, nyolc méter magas lovasszobra, amelyből négyet a ló lábai tesznek ki, Salvador Dali legszürreálisabb rémálmait idézve meg Morvaország közepén.

Forraltborunkat elfogyasztva, egy sarokkal odébb a Szent Jakab-templomba ütköztünk, amelyet Csehország legszebb későgótikus templomaként is emlegetnek. Mivel nem láttuk Csehország összes későgótikus templomát, ezt az állítást nem tudtuk, de nem is akartuk cáfolni. A Szent Jakab-templom, mivel az ellenreformációval érkező barokk cunami nagyrészt elkerülte (e tekintetben a szószéket és a hátsó padsor feletti pazar fafaragást érdemes megemlíteni), a maga puszta formavilágával, csúcsíveinek nyugalmával is képes átadni azt a hangulatot, amit a legszebben talán Reményik Sándor fogalmazott meg az Üres templomban című versében:

Nincs pap, ki szónokol, nincs zsolozsma-szó,
Nincs semmi földi, semmi változó.
Csak a kövek falán a néma nyugalom,
S a békesség, mit sehol másutt nem találom.

A templom földalatti részében található Közép-Európa legnagyobb csontkápolnája, koponyában számolva mintegy 50 ezer érintettel. A magunk részéről azonban úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget. Nem mintha nem bírnánk a borzongató-misztikus élményeket, csupán győzött az a többségi álláspont, miszerint a halottak vagy csontjaik turisztikai szenzációként való mutogatása (lásd még: apácamúmia-tárlat Vácon) többszáz év elteltével is nettó kegyeletsértés, amihez nem kívántunk asszisztálni.

Már korábban megfigyeltem, hogy a templomokból kijövő turisták többsége megelégszik a belső tér és a homlokzat látványával, megspórolva az épület körbejárásának fáradalmait. Különösen érthetetlen ez a hanyagság a gótika esetében, ahol éppen az apszis mutatja a lényeget. Mi viszont duplán is jól jártunk a templomkerüléssel, ugyanis a templom végével szemközt rábukkantunk a város legjobb talponállójára. Bár a magyar nyelvben talán nem is létezik ennél pejoratívabb szó,

a cseh polgári kultúrának természetes tartozékai a székmentes sörözők, ahol a hazai csehókból ismert figurák helyett tanároknak, mérnököknek és szakiknak kinéző törzsvendégek beszélik meg napi ügyeiket a jellegzetesen kesernyés főzetek mellett.

Persze összehasonlításképp benéztünk egy kifejezetten turistáknak ajánlott, hiperautentikusnak beállított helyszínre is, de itt nem idéztünk többet egy-két percnél. Mivel a legtöbb cseh kocsmában a mosogatás is a látványelemek közé tartozik, módunkban állt látni, miként kerül csapoláskor ugyanabba a korsóba a sör és a vegyszerszürke lé. De hogy ennek az emberi nemtörődömség vagy a rafinált üzletpolitika volt-e az oka, már kevésbé érdekelt bennünket.

Tovább sétálva a főutcán, a város szívébe – az eredetileg Nagy, a két világháború között Szabadság, a náci megszálláskor Hitler, majd 1945-től ismét Szabadság nevet viselő térre –, s egyúttal Brünn legnagyobb téli vurstlijára érkeztünk. Az esemény sokkal inkább emlékeztetett egy szabadtéri technopartira, mint egy adventi vásárra, s ha egy-egy standnál el is kaptuk valamely ismertebb karácsonyi dal motívumait, a közeli nagyszínpadról dübörgő kortárs csehszlovák pop magabiztosan elnyomta a következő strófát.

Maga a tér egyébként nem több, mint a belvároson keresztülfutó utak Y-alakú találkozása, s ha nem szabadítják fel a gyalogosok számára, csupán olyan áteresztőhely lenne, mint nálunk a Blaha vagy a Nyugati. Brünn azonban rendelkezik klasszikus piactérrel is. A főutcától néhány lépésre, a Petrov nevű domb alján található a Zöldségpiac tér (Zelný Trh), amelyet magasabb fekvése miatt Felsőpiac térnek is neveznek, s ahol adott minden elvárt körülmény: középkori múlt, négyszög alakú terület, azok szélén pedig tornyok, templomok és terebélyes polgárházak.

Itt találtuk meg a város harmadik karácsonyi vásárát, ezúttal már a hagyományos típusból. A nézelődést célzottan egy lacikonyhánál kezdtük, ahol a kiírás szerint eredeti morva ételeket is kínáltak. Némi tanakodás után a savanyúkáposztával és nanohússal dúsított galuskára szavaztunk (halušky s kysaným zelím), ami lényegében a sztrapacska morva, szlovák és lengyel gasztronómiai behatások által formált változata, vagyis végül egy igazi pánszláv élménnyel lettünk gazdagabbak.

A Petrov-domb tetején terül el a Szent Péterről és Pálról elnevezett katedrális, amelynek tornyai még Prágából is láthatók, ugyanis a templom a cseh tízkoronást díszíti. Ahogy az a középkorban megszokott volt, a városban külön építettek egy saját templomot a németek – ez lett a Szent Jakab-templom –, és külön egyet csehek, ők a dombtetőn. Pontosan az történt, ami ekkortájt nálunk is Budán: mindkét domináns nemzetiség felhúzta a maga csúcsíveit. Ennyit arról a dogmáról, hogy a középkorban még nem létezett etnikai tudat…

A Szent Péter és Pál-templomot aztán többször is átépítették, illetve kibővítették; mai impozáns méretét és jellegzetes alakját, a híres tornyokkal együtt, már az újkori átalakítás során nyerte el. Nem véletlenül emlegetik a katedrálist a neogótikus stílus remekműveként. Ez így persze nem fedi a valóságot: a templom belső tere nagyrészt barokk, a hatalmas ablakterekkel szaggatott apszis pedig 14. századi gótikus munka.

A katedrális sok mindenről nevezetes, például arról, hogy a harangjai nem délben, hanem tizenegykor kondulnak meg. Ez a 30 éves háború keretében lezajlott 1645-ös ostrom öröksége, amikor is a végsőkig kimerült svéd támadók még egy utolsó rohamot indítottak a brünni vár ellen, azzal a fogadalommal, hogy ha a déli harangszóig nem tudják elfoglalni, végleg elvonulnak. Az elcsigázott védők már nehezen állták a sarat, s a svédek döntését megtudva, egy órával korábban meghúzták a harangokat. A csel bevált.

2010-ben a főtéren külön emléket állítottak ennek a csínytevésnek: egy lövedéket formázó, magas, fekete obeliszket, amelyben a külső szem számára nem látható belső járatokat is kialakítottak. Ezeken minden nap tizenegy órakor végigfut egy üveggolyó, kigurulva az oszlopon elhelyezett rések egyikén. Mondani sem kell, hogy az emlékművet már fél órával korábban körbeveszik a gyerekek és a gyerekkorba visszatérni vágyó felnőttek. Az obeliszk formája azonban annyira félreérthetőre (vagy inkább egyértelműre) sikerült, hogy az emlékmű a helyiek körében – legalábbis egy ottani puncsárus szerint – sokkal inkább gúny és vaskos tréfák, mintsem büszkeség forrása.

Morvaország fővárosában más érdekes történetek is keringenek, ám ezek ismertetésétől most eltekintenék; akiket érdekelnek a régmúlt legendái, azoknak elsősorban a Szent Jakab-templom tornyán elrejtett pajzán szobrocska, illetve a régi városháza ferde gótikus díszítésének történetét ajánlom felkutatásra.

Brünnt lassanként elhagyva már csak egyetlen feladatunk maradt: valamilyen emléktárggyal nehezíteni a további utunkat. A magam részéről – a szilveszteri vendégekre gondolva – egy fogyasztható változat mellett döntöttem. Csehországból a legtöbben nyilván valamilyen különleges árpalét vinnének haza – ez azonban, figyelembe véve a cseh sörkínálat szinte teljeskörű budapesti elérhetőségét, fölösleges erőfeszítés lett volna. Ezzel szemben a Brünn-környéki borokat alig ismeri a világ, ám nem azért, mert olyan rosszak lennének, hanem mert van annyi eszük a morváknak, hogy exportálás helyett megigyák őket. Nem is biztos, hogy rosszul döntöttek, ugyanis az igényes európai borfogyasztók többségénél alapelvárás, hogy a bor mindig legyen szárazabb a puskapornál, miközben az itteni borászok előnyben részesítik a megszokottnál magasabb természetes cukortartalmat.

A magunk részéről viszont bizalmat szavaztunk a morva pincészeteknek, így nehezített hátizsákkal folytattuk az utunkat Szászország felé. Érdemes talán nevesíteni is e terhet: a mikulovi borvidék saját fajtájából, a paláva szőlőből készített 2023-as fehérborról van szó.

Gy. Tóth Zoltán