Vahot Imre szerkesztésében 1846-ban jelent meg a Magyar föld és népei című folyóiratnak tervezett kiadvány. Az első cikket (Magyarország általános statistikája) Fényes Elek írta. Fényes adataiból kitűnik, hogy az országban a magyarok csak a lakosoknak csak 37 százaléka magyar. E relatív többség helyett a múlt dicsőségének hangoztatásával támasztották alá a többi lakos feletti uralmukat. Ebben a cikkben Fényes Elek rövid jellemzést írt a Magyarföldön élő nemzetekről. A szlovákokról a következő leírást adta:

„A tót igen szelíd, alázatos, sokszor a gyávaságig jámbor, munkás, mesterségre alkalmas, de nagyrészt fösvény, ravasz, kétszínű; nyelvéhez igen ragaszkodik, melly fölötte ragadós, ami abból is kitűnik, hogy a felföldön már több magyar falu is eltótosodott; ellenben az alföldön már több tót helység és város magyarrá lett. A tót többnyire magas-szállas termetű, főképp a sok pálinkaital buta, hülye-arckifejezést ad neki, s sápadttá, sovánnyá teszi őt. A magyarországi tót köznép megkülönböztetésül viseli oldalán a vastag széles tüszőt, képét kopaszra beretválja, csizma helyett bocskort szeret viselni; kedves élvezete a dalolás, tánc, s ruházatában a világos kék színt leginkább kedveli. A tót nem éppen gyűlöli a magyart, de mint régi, hódító urától, igen fél tőle.”

Elutasítva minden sztereotipiát, a fentiekből azt emelem ki, hogy a tót nyelv „fölötte ragadós”. Bár az lenne ma is, és többen beszélnék a szomszéd nemzetek nyelvét. Több lenne a megértés, kevesebb a gyűlölködés.

Surján László