95 éves korában meghalt Ion Iliescu, a Bolyai Egyetem felszámolásának kulcsfigurája, a marosvásárhelyi pogrom politikai felelőse, a Magyar Érdemrend nagykeresztjének birtokosa. Alábbi írásunkkal Románia első szabadon választott elnökére emlékezünk.

„Halottakról jót vagy semmit!” – hangzik a mondás, amin mostanában sokan felhördülnek, mondván: az eredeti változatban a „jól” szerepel, vagyis a halottakról vagy igazat mondjunk, vagy semmit. Ez így persze csak városi legenda – ugyanakkor tény, hogy a közszereplők nemcsak életükben, hanem földi pályafutásuk után is kiérdemlik a megszokottnál őszintébb értékelést.

Vannak emberek, akiknek a halálakor egy egész korszakról írunk nekrológot. Bizonyos személyiségek csak sajátos történelmi időszakokban képesek kibontakozni, s válnak adott esetben annak szimbólumává, míg a legnagyobbak egyenesen magukhoz idomítják az adott kort. Ion Iliescu esetében nemigen beszélhetünk életműről, legfeljebb az okozott károk nagyságáról – az viszont tény, hogy személye egy egész korszak névadója lett Romániában.

Nézőpont kérdése, hogy ez a korszak mettől meddig tartott, hiszen Iliescunak két különálló időszakban volt elnök, s a kettő közötti Constantinescu-éra (1996–2000) túlságosan is meghatározó és karakteres volt ahhoz, hogy „eliliescusítsuk”. Annyi bizonyos, hogy az 1989-es forradalomtól a jobboldali ellenzék 1996-os hatalomátvételéig tartó periódust tekinthetjük a „sűrű” Iliescu-korszaknak, amikor is az ország első embere még úgy válogathatott a balkáni politika eszközei között, akár egy szállodavendég reggel a svédasztalnál.

Akit érdekel Ion Iliescu családi háttere és politikai előélete, a kolozsvári Krónika cikkéből megismerheti azt.

Esetünkben elég, ha egyetlen momentumot idézünk fel a múltból: Kolozsvár magyar és román egyetemének az 1959-es összeolvasztását (ebből jött létre a Babeș–Bolyai Tudományegyetem), ami az önálló erdélyi magyar felsőoktatás végét jelentette.

A román kisebbségpolitika egyik legdrasztikusabb lépésének a levezénylésében három, később sorrendben egymást követő országvezető játszott főszerepet: a döntéshozó Gheorghiu-Dej pártfőtitkár, az akkor negyvenéves Nicolae Ceaușescu, akit az egyesülést jóváhagyó egyetemi gyűlés levezetésével bíztak meg, valamint a húszas évei végén járó Iliescu, aki az országos diákszövetség vezetőjeként szorgalmazta a fúziót. Állítólag egyes titkos társaságokban a koponyalopás jelenti a beavató rítust. Úgy tűnik, a kommunista Romániában egy magyar egyetemet kellett ellopni ahhoz, hogy valaki az ország vezetője lehessen…

Elnökként, illetve elnökaspiránsként Iliescu leghírhedtebb hatalomtechnikai módszere a tömegek befolyásolásával kombinált erőszakalkalmazás volt. Bár az 1989-es forradalom idején a tisztakezű, demokratikus hazafi jelmezében ismerte meg őt az ország és a nagyvilág, hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a közel ezer halottat és több ezer sebesültet eredményező hatalomátvétel valójában egy jól megírt manipulációs forgatókönyv szerint zajlott, ami miatt a román ügyészség már többször is bűnvádi eljárást indított Iliescu és társai ellen (utoljára 2021-ben), de ezek a kezdeményezések mind elhaltak a román bírósági rendszer útvesztőiben. A történtek háttere miatt érdemes szó szerint is idézni a legutolsó vádemelési kísérletről szóló híranyagot:

„A most lezárult folyamatban mindhárom vádlottnak azt róják fel, hogy 1989. december 22. és december 30. között nyilatkozataikkal és döntéseikkel félrevezették a közvéleményt, indokolatlanul pánikot keltettek, és elterjesztették azt az álhírt, hogy terroristák támadták meg az országot. Ezzel a katonai diverzióval érték el, hogy hatalomra kerüljenek. A diverzió nyomán 857 személy vesztette életét, 2382-en megsebesültek, 585 embert megfosztottak szabadságától. Az ügyészek szerint 1989 decemberében, Nicolae Ceausescu kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa ragadta magához, amely hatalmának legitimálása érdekében rémhírkeltéssel provokált ki fegyveres összetűzéseket.”

Az új román hatalom három hónappal később a Székelyföld fővárosában is megmutatta, hogy céljai elérése érdekében bármikor kész a tömegmanipuláció és az erőszak eszközéhez nyúlni, főleg akkor, ha az erdélyi magyarok megfélemlítése és szülőföldjéről való elűzése ez a cél.

A marosvásárhelyi pogromról, pontosabban pogromkísérletről – amely végül a magyar közösség győzelmével ért véget – korábban már írtunk. Ebben az ügyben Iliescu döntéshozói szerepe ugyan nem bizonyítható, azt viszont Kincses Előd ügyvédtől tudjuk, hogy az államfő – bár pontosan tisztában volt vele, hogy mi zajlik a székelyföldi városban – határozottan elzárkózott a beavatkozástól, vagyis hagyta, hogy a feltüzelt román csőcselék tegye a dolgát. Lényeges adalék még, hogy Marosvásárhelyről a fekete március után erős kivándorlás indult meg, márpedig a román politikai elitnek régi célja volt, hogy az utolsó magyar többségű erdélyi nagyvárosban is kisebbségbe szorítsa az őslakosságot.

Ugyanezen év júniusában került sor az első bukaresti bányászjárásra, amelynek során a központi hatalom által a fővárosba hívott Zsil-völgyi vájárok szétverték az Iliescu lemondását követelő egyetemisták tüntetését, illetve magát az egyetemet. Az összecsapásoknak több halottja és többszáz sebesültje volt. A második bányászjárásra 1991 szeptemberében került sor, amelynek ezúttal a miniszterelnök, Petre Roman – Iliescu ’89-es szövetségese, majd riválisa – volt a célpontja. Az államfő nyomására a kormányfő végül lemondott hivataláról, Iliescu és a bányászok vezetője pedig megállapodott a tüntetések befejezéséről.

Magyar vonatkozásban a marosvásárhelyi fekete március mellett még az 1995-ös tanügyi törvényt érdemes kiemelnünk ebből az időből; a jogszabály román nyelvűvé tette a szakoktatást, valamint a felvételi és záróvizsgákat az oktatás minden szintjén. (A magyar szempontból kedvező törvénymódosítására 1999-ben került sor, miután az RMDSZ a jobbközép kormánykoalíció tagja lett.)

Általánosságban is elmondható, hogy Ion Iliescu elnöki éveit a magyarok elleni folyamatos hangulatkeltés, az Erdély elszakításától való félelem tudatos gerjesztése jellemezte.

Ez alól nem jelentett kivételt az utolsó elnöki ciklus sem, amikor a státustörvény kínált alkalmat az uszításra, bár az államfő ekkor már olyan gesztusokat is megengedett magának, mint a frissen létrehozott, anyaországi finanszírozású magyar magánegyetem, a Sapientia csíkszeredai karának a 2002-es meglátogatása. (Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy Iliescu utódja és elődje, a már említett Emil Constantinescu elnök sem mutatott a magyarság irányában túl sok megértést. A politikai cinizmus iskolapéldájának is tekinthető nyilatkozata szerint az erdélyi magyaroknak azért nem járnak „többletjogok”, mert már nem nyomják el őket.)

Azt, hogy a nemzetközi politika összességében hogyan ítélte meg Iliescu közéleti tevékenységét, mutatja az a tény, hogy egyetlen külföldi államfő sem tette tiszteletét a ravatala előtt, sőt a román belpolitika számos mai főszereplője – a jelenlegi államfőt és az RMDSZ-t is beleértve – távolmaradt az elnöki palotában megrendezett gyászszertartástól. Többek között ezért is érthetetlen – főleg a kiemelten destruktív kisebbségpolitikai szerepvállalások ismeretében –, hogy miért is adták oda neki a magyar állam legmagasabb szintű, kizárólag külföldi államfőknek adható elismerését, a Magyar Érdemrend nagykeresztje a nyaklánccal és az arany sugaras csillaggal kitüntetést. Mivel a fenti linken túl egyetlen hír vagy utalás nem található erről az eseményről, csak reménykedhetünk, hogy csupán valami internetes tréfáról van szó. (Megjegyzés: ugyanebben az évben, 2002-ben került sor a másik szégyenteljes eseményre, Erdély elcsatolásának magyar és román állami vezetők általi budapesti megünneplésére is.)

Van viszont Iliescu politikai pályafutásában egy momentum, amelyet sem a mostani „nekrológok”, sem általában a nemzetpolitikai szakirodalom nem tárgyalt eddig a maga mélységeiben, ez pedig az erdélyi magyarok – mondjuk így – kényszerszavazása a 2000. évi elnökválasztás második fordulójában (az első körben még Frunda Györgyre, az RMDSZ államfőjelöltjére voksoltak). Constantinescu köztársasági elnök ugyanis nem indult újra a választáson, a második fordulóba pedig Ion Ilescu és a Nagy-Románia Párt vezetője, Corneliu Vadim Tudor jutott be.

Vadim (ahogy a közbeszédben mindenki hívta) az a politikus volt, akit liberális szóhasználattal ma szélsőséges populistának neveznénk – azzal a kitétellel, hogy ő valóban az is volt. Ceaușescu udvari költőjéből vált a rendszerváltás után komolytalan, víziók nélküli hordószónokká, akinek retorikáját radikális Nyugat-ellenesség, demagóg rendmánia és az országban élő kisebbségek gyűlölete jellemezte. Tucatnyi – többségében román, nem kis részben viszont magyar – politikus és emberjogi harcos szerepelt a feketelistáján, akikkel szemben győzelme esetén vagyonelkobzást és végleges kitoloncolást helyezett kilátásba; az RMDSZ-es politikusok bűne természetesen az állammal szembeni hűtlenség volt. Vadim Tudor a magyarokat „ázsiai vad barbároknak” nevezte, akik el akarják szakítani Erdélyt, Magyarországot pedig a román hadsereg bevonulásával fenyegette. Lényegében Ján Slota román változatát tisztelhettük ebben a fehér öltönyös, testes, ripacskodó figurában, aki tíz évvel Iliescu előtt távozott a másvilágra.

Az RMDSZ az elnökválasztás második fordulója előtt arra kérte a magyarokat, hogy a „kisebbik rosszat”, Ion Iliescut válasszák. A korábbi államfő végül a szavazatok kétharmadával megnyerte a választást – a legmagasabb, 90 százalék feletti támogatást a székelyföldi Hargita megyében kapta.

Adva volt tehát egy fenyegetőző retorikával élő, magyargyűlölő ellenzéki, valamint egy stílusában diplomatikus, minden hájjal megkent csúcsvezető, akinek viszont az önálló felsőoktatás megszüntetését és Marosvásárhely román többségűvé válását köszönheti az erdélyi magyarság. Az egyik szavakban, a másik tettekben bizonyította a maga hungarofóbiáját. Valóban olyan biztos, hogy magyar szempontból Iliescu jelentette a kisebbik rosszat? Nem csupán egy általános atlanti igényt teljesített az RMDSZ azzal, hogy segített megakadályozni a nyugatellenes jelölt győzelmét a NATO-csatlakozás előtt álló Romániában?

Tegyük fel, hogy a magyar párt választási narrációja megfelelt a valóságnak. Ettől azonban a kisebbik rossz önmagában még rossz marad, márpedig nagyon ritkák az olyan szituációk, amikor – akár etikailag, akár a hosszú távú gyakorlati következmények tekintetében – valóban a kisebbik rossz választása jelenti a helyes utat a döntés teljes megtagadása helyett. A szóban forgó elnökválasztás például nem egy ilyen szituáció volt, hiszen az időközben stabilizálódott román demokráciában a nagyromániás jelölt elnökként aligha ültethette volna gyakorlatba az őrültségeit. Ha viszont egy szavazói közösség a legértékesebb politikai tőkéjét, vagyis a voksait nem üzleti alapon, hanem félelemből adja át egy számára idegen jelöltnek, akkor annak elkerülhetetlenül a közösség becsülete látja a kárát – önmaga és környezete szemében egyaránt –, különösen akkor, ha ezzel a támogatással saját korábbi ellenségét és károkozóját jutalmazta.

Ami általában Ion Iliescu kisebbségpolitikai örökségét illeti, még az említett konkrét cselekedetek dacára sem beszélhetünk egy unikális életműről, hiszen mindaz, amit ez a tipikusan balkáni közszereplő az erdélyi magyarokkal szemben elkövetett, lényegében a román politikai elit permanens programjának – Erdély elrománosításának – a szerves része volt.

Iliescut augusztus 7-én eltemették Bukarestben, a politikai hungarofóbia szelleme azonban itt marad, hiszen már bő száz éve folyamatosan kísért. A sebek gyógyítására egyetlen megoldás létezik: az erdélyi magyarságnak vissza kell szereznie, amit Iliescu és elvtársai elvettek tőle.

Első lépésként fel kellene melegíteni a Bolyai Tudományegyetem önállóságára vonatkozó korábbi követeléseket, beleértve a Farkas utcai központi épület visszaszolgáltatását is, amelyet magyarok építettek a magyaroknak. A felvidéki Selye János Egyetem révén már a nemzetközi precedens is adott. Másodszorra, fel kell melegíteni a Marosvásárhely-központú területi autonómia követelését is, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy ez már csak egy elszánt maroknyi székely szívügye.

A szilárd elhatározás pedig elkerülhetetlenül maga után hozza az önbecsülés növekedését is.

Keményfi Kornél