Két és fél éve búcsúztattuk a kisebbségi magyar közélet „radikális” szárnyának egyik legismertebb alakját, Duray Miklóst. A napokban ugyanennek a politikai irányzatnak egy másik jeles képviselője, a marosvásárhelyi fekete március koronatanújaként ismert Kincses Előd is eltávozott közülünk.

Míg Duray közéleti pályafutását főleg teoretikus megnyilvánulások jellemezték – ez egyébként jelentős részben a máig aktív Tőkés Lászlóra is igaz –, addig Kincses Előd közéleti tevékenysége maga volt a hétköznapi pragmatizmus, amely nehezen volt elválasztható polgári foglalkozásától, az ügyvédi hivatástól. Amíg azonban Duray és Tőkés életpályáját, bár a fősodratú politika mindent megtett a kiszorításukért, egyfajta kiteljesedés jellemezte (magas presztízsű pozíciók, folyamatos médiafigyelem, köztisztelet), addig Kincses pályafutását mindig akkor törték derékba – 1990-ben a románok, tíz évvel később a sajátjai –, amikor konkrét lehetőséget kapott volna a politikában a gyakorlati bizonyításra. Csupán azért nem nevezhetjük őt tragikus figurának, mert újra és újra megtalálta az életben azokat az ügyeket, amelyek révén továbbra is a magyar nemzetpolitika tevékeny szereplője maradhatott.

Az alábbiakban a fontosabb közéleti állomásokra fókuszálva idézzük fel Kincses Előd életművét, a személyesebb hangú, vagy az élete más aspektusait (politikán kívüli jogászi tevékenység, élsportolói múlt stb.) kiemelő visszaemlékezéseket meghagyjuk másoknak. Az életútra vonatkozó források tekintetében elsősorban a róla szóló Wikipedia-szócikkre, valamint Udvardy Frigyesnek A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017 című adatbázisára hagyatkoztunk.

A fociban erős indításnak hívják azt, ahogyan Kincses Előd 1989-ben bekerült Románia politikai életébe, s itt szándékosan nem Erdélyt írok, ugyanis a szóban forgó ügy országos jelentőségű. Tőkés László kilakoltatási peréről van szó, amelynek során Kincses vállalta a fiatal temesvári lelkész védelmét. Mint ismert, a helyi református hívek nem engedték, hogy a kommunista államhatalommal kollaboráló akkori püspök áthelyezze a papjukat, ezért tüntetést szerveztek a maradása érdekében, s végül ez vezetett a temesvári forradalomhoz, majd Ceausescu bukásához.

A történelem az 1990-es márciusi események idején már egyenesen főszerephez juttatta az akkor negyvenes évei végét taposó ügyvédet.

Mint ismert, a kommunizmus alatti folyamatos betelepítések következtében ekkor az erdélyi nagyvárosok közül már csak Marosvásárhelyen volt többségben a magyarság, ezért az Iliescu-vezette hatalom, illetve a román nacionalista pártok és „kulturális szervezetek” a rendszerváltás után ide összpontosították felforgató, megfélemlítő tevékenységüket. Kincses ekkorra már a marosvásárhelyi magyarok egyik legismertebb képviselőjének számított.

Nem mennénk bele részletesen a „fekete március” néven elhíresült etnikumközi konfliktus leírásába, csupán a leglényegesebb pontokat ismertetnénk. A közvetlen politikai előzmény az 1990. február 10-i „könyves-gyertyás” tüntetés volt, amelyen Sütő András felhívására százezer magyar demonstrált némán az anyanyelvű oktatásért, s amelynek ereje egyrészt megrémisztette, másrészt felbőszítette a román hatalmat. A legismertebb hungarofób szervezet, a Vatra Romaneasca gyulafehérvári ellentüntetésén már Kincses Előd neve is ott szerepelt a leghangosabban gyalázott személyek sorában, a marosvásárhelyi tüntetők pedig egyenesen kötelet követeltek neki.

A székely fővárosban március 15. után kezdődtek el a komolyabb atrocitások, először a román többségű külső kerületekben – a randalírozók leverték a magyar feliratokat, s magánlakásokba is betörtek, összeverve az ott élőket –, majd a belvárosban is. Március 19-én a csőcselék megostromolta az RMDSZ székházát, és több száz magyart megvertek (ekkor veszítette el egyik szemét Sütő András). Másnap a magyarok tiltakozó tüntetést szerveztek a főtéren, azonban a Szászrégen-környéki falvakból buszokkal odaszállított, felfegyverzett románok rájuk támadtak. Az összecsapásnak több halottja és rengeteg sebesültje volt. Végül a magyarok – a szomszédos falvakból érkezett székelyek, valamint a helyi cigányok segítségével – kiűzték Marosvásárhelyről a román támadókat, buszaikat felgyújtották, és felhúzták a városházára a piros-fehér-zöld lobogót.

Az említett Wikipedia-szócikk a következőképpen foglalja össze Kincses Elődnek az események relatíve pozitív alakulásában játszott szerepét:

„Személyes fellépésével megakadályozta, hogy több ezer Hargita és Kovászna megyei székely bemenjen Marosvásárhelyre, mivel úgy tartotta, hogy az akkori hatalomnak a zavargások eszkalációjára van szüksége. Az összecsapások kialakulása után felelős vezetőként kérte Marosvásárhely magyar lakosságát, hogy menjen haza, ne válaszoljon a provokációkra. A helyzet elfajulását látva többször kérte a Román Hadsereg és rendőrség beavatkozását, amelyet a Marosvásárhelyi Rádió is megismételt. A segítség és a rendteremtés elmaradása, valamint az egyre fokozódó összecsapások láttán felhívást intézett Marosvásárhely magyar lakosságához, hogy védjék meg magukat, továbbá kérte a környező magyar többségű falvak segítségét, hogy jöjjenek segíteni és akadályozzák meg a román felfegyverzett parasztok beözönlését a városba. Döntése helyesnek bizonyult, a marosvásárhelyiek végül megvédték magukat.”

Egyébként éppen a magyar győzelem volt az oka annak, hogy Kincses a nyilvánosságban mindig is ellenezte a pogrom megnevezést, s helyette a pogromkísérlet kifejezés használatát javasolta.

Kincses Előd a történtek után a román nacionalisták támadásainak kereszttüzébe került, így – miután megkezdődtek a letartóztatások és a koncepciós perek – Budapesten, illetve Bécsben keresett menedéket. Távozása után a román állam elfogatóparancsot adott ki ellene, így végül nem tudta elfogadni a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet kérését, miszerint legyen ő a megyei listavezető az 1992-es parlamenti választáson.

Miközben szülővárosa teljes mértékben támogatta, országos szinten a befolyásos magyar politikusok többsége, beleértve Domokos Géza akkori RMDSZ-elnököt, távollétében támadta a személyét. 1991-ben például, amikor először merült fel a magyar párt kormányzati részvétele, az ún. mérsékelt irányzat képviselői „vagy ő, vagy mi” stílusban utasították el az RMDSZ-küldötteknek azt a (többségi) javaslatát, hogy Kincses Előd töltse be az igazságügyi államtitkári posztot (személyére egyébként az akkor még Erdélyben politizáló Szőcs Géza tett javaslatot). Később maga Kincses úgy nyilatkozott, hogy száműzetése idején az RMDSZ nem állt igazán mellé, s a távozása után lebonyolított nagyváradi pártkongresszuson még csak ki sem ejtették a nevét.

Kincses Előd a kényszeremigráció éveiben ügyvédi irodát nyitott a magyar fővárosban, elvállalta a Magyarok Világszövetségének főtitkári posztját, valamint Fekete március címen megírta a vásárhelyi események történetét; a könyvet angol, francia és román nyelvre is lefordították. Mindeközben folyamatosan publikált a magyarországi és az erdélyi magyar sajtóban a román kisebbségpolitika aktuális kérdéseiről. A száműzetés öt éven át tartott. A budapesti román nagykövetség 1995 júniusában értesítette, hogy az ellene felhozott vádpontok nem igazolódtak, így hazatérhet, nem indítanak eljárást.

Marosvásárhelyre hazaköltözve megnyitotta második ügyvédi irodáját, s a politikai véleménycikkek publikálását is folytatta. Utóbbiak közül – máig érvényes mondanivalói miatt – ki kell emelni a Kende Péterrel és Cs. Gyimesi Évával folytatott polémiáját: Kende a magyar nemzetpolitika létjogosultságát kérdőjelezte meg (erre az RMDSZ kormányra kerülése szolgáltatta az ürügyet), míg Cs. Gyimesi – aki kolozsvári professzorként az erdélyi liberálisok legtekintélyesebb alakja volt akkoriban – az önálló magyar intézmények, konkréten az állami magyar egyetem visszaállítása ellen emelt szót. Kincses Előd a Kende Péternek címzett írásban rámutatott, hogy a nemzetpolitika az összetartozás 1100 éves kötelékéről szól, míg a másik cikkben felhívta a figyelmet arra, hogy ha az anyanyelven folyó egyetemi oktatás „szellemi gettót” jelent, akkor a világ szinte összes egyeteme annak tekinthető.

1999 februárjában a Maros megyei RMDSZ Kincses Elődöt választotta meg elnöknek, aki ezzel majd’ tíz év után aktívan is visszatért a politikába. Új tisztsége birtokában fiatalokból álló csapatot szervezett maga köré, és

meghirdette a pragmatikus radikalizmus programját. Mint fogalmazott, a pragmatikus és a radikális politizálási stílus között állandó kapcsolatnak kell lennie, s az RMDSZ-nek fel kell hagynia a reagáló típusú politizálással.

Onnantól kezdve, hogy visszatért a pártpolitikába, Kincses Elődöt folyamatosan támadta a fősodratú erdélyi magyar sajtó, különösen a Maros megyei magyar napilap, a Népújság. A „mérsékelt” és „radikális” tábor erősödő belső szembenállásának jeleként Kincses az RMDSZ 1999. májusi kongresszusán elindult Markó Béla ellen a szövetségi elnöki posztért. A 431 küldöttből végül 274-en szavaztak Markóra (64%), 157-en pedig Kincsesre (36%). Valószínű azonban, hogy ekkoriban az RMDSZ-en belül magasabb volt bő egyharmadnál a határozottabb politika híveinek az aránya, ugyanis Markó nem a mérsékeltek jelöltjeként, hanem – mint általában – integratív, konszenzuális vezetőként pozicionálta magát.

A Kincsessel szembeni politikai leszámolásra 2000 májusában, egy hónappal a helyhatósági választások előtt került sor. Az előzmények lényege dióhéjban: az RMDSZ-es önkormányzati jelöltek listáját Erdély-szerte helyi előválasztásokon határozta meg a tagság. A marosvásárhelyi előválasztáson összesen hétezer RMDSZ-tag adta le a szavazatát, amit az országos vezetés küszöbérték alattinak ítélt, ezért központilag saját listát állított össze. Kincses Előd ezt – mondván, hétezer magyar szavazatát akkor se lehet semmibe venni, ha papíron érvénytelen volt az előválasztás – nem fogadta el, s az előválasztáson megszavazott jelölte listáját adta le az illetékes román közigazgatási szervnek. Az RMDSZ vezetése válaszképpen felfüggesztette tisztségéből a megyei elnököt, s azt a parlamenti képviselőt ültette a helyébe, akit annak idején a megyei elnökválasztáson alulmaradt Kincsessel szemben.

A júniusi önkormányzati választáson – Marosvásárhely történetében először – román polgármestert választott a lakosság, mindössze százegynéhány vokssal győzve le az RMDSZ jelöltjét (ezt követően húsz évet kellett arra várni, hogy újra magyar vezetője legyen a városnak). Sokak szerint Kincses puccsszerű leváltása is közrejátszhatott az eredményben, hiszen elképzelhető, hogy a történtek után nagyon sok magyarnak egyszerűen nem volt gusztusa az addigi kedvenc pártjára szavazni.

Ugyanezen év novemberében parlamenti választásokat is tartottak Romániában. Kincses Előd bejelentette, hogy független jelöltként méretteti meg magát. Az indulás ellen azonban két magánszemély óvást jelentett be a Maros megyei törvényszéken, arra hivatkozva, hogy a jelölt magyar állampolgársággal is rendelkezik, miközben az alkotmány szerint köztisztségbe csak román állampolgár választható. Valójában Kincses akkorra már – éppen a jogtiszta körülmények érdekében – lemondott a magyar állampolgárságáról, a román ügyésznő azonban ezt az érvet lesöpörte azzal, hogy „a magyar állampolgárság megvonása hosszabb folyamat, nem ilyen egyszerű”. A bíróság végül eltiltotta Kincsest az indulástól – tíz év alatt másodszor, ugyanis ezt már 1990 elején is megtették. A kétezres történet legtaszítóbb momentuma, hogy a magyar állampolgárságra hivatkozó óvást nem román nacionalisták, hanem egy Kádár Zoltán, illetve Bálint Ákos névre hallgató személy nyújtotta be.

Mindazonáltal a fekete március „koronatanúja” jogászi minőségében továbbra is az erdélyi magyar közélet aktív részvevője maradt. Amikor Klaus Johannis köztársasági elnök visszavonta Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga érdemrendet, ő vezényelte le az államfő ellen indított pert. A másik híres, ugyancsak Tőkéshez kapcsolódó eset az AP amerikai hírügynökség ellen indított rágalmazási per, aminek eredményeként az amerikai médiaóriásnak példátlan mértékű, 700 millió lejes kártérítést kellett fizetnie a református püspök számára, amiért annak bukaresti tudósítója azt állította, hogy Tőkés László a Securitate ügynöke volt. Kincses Előd indította el – új levéltári dokumentumokra hivatkozva – azokat a perújrafelvételeket is, amelyek célja a Wass Albert háborús bűnösségét kimondó 1946-os ítélet felülvizsgálata volt, azonban a román bíróságok minden esetben elutasították a kérelmet. Szintén ő képviselte a felpereseket abban a perben, amelyet a magyar nyelvű orvosképzés visszaszorítása miatt indítottak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ellen. S ha már az egyetemi ügyeknél tartunk: ugyancsak Kincses hívta fel a közvélemény figyelmét arra a különös tényre, hogy a kolozsvári jogi fakultáson a magyar diákoknak fenntartott helyekre kimondottan román nevű hallgatók jutottak be.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy Kincses Előd politikusként is jogász módjára gondolkodott, hiszen alapvetően a törvényes megoldásokban hitt. Kétszer került olyan helyzetbe, amikor döntenie kellett a radikális politikai ellenállás és a törvény betűjéhez való ragaszkodás között, s mindkét esetben az utóbbit választotta. Az egyik ilyen eset Tőkés László említett kilakoltatási pere volt, amikor arra próbálta rávenni a fiatal lelkészt, hogy jogerős végzés esetén ne tanúsítson ellenállást a hatóságokkal szemben, mert az bűncselekménynek számít. Tőkés nem hallgatott az ügyvédjére; az eredményt mindannyian ismerjük. Kincses utólag úgy nyilatkozott, hogy „megbocsátott” Tőkésnek a makacsságáért.

A másik eset 1990. március 20. délutánján történt Marosvásárhely főterén, amikor a felfegyverzett román ellentüntetők megkezdték a támadást. A magyarok – látva a rendőrök tétlenségét – barikádokat emeltek, s a román hadsereg időközben megérkező katonai járműveit sem voltak hajlandók átengedni. Kincses végül, mivel bízott a katonák rendteremtő szándékában, rávette a magyar tüntetőket a járművek átengedésére. A magyarok önvédelmi harcára csak azután került sor, hogy kiderült: a hadsereg egyáltalán nem akarja megvédeni a román csőcseléktől a fegyvertelen tüntetőket.

Ezek a példák kiválóan illusztrálják, hogy a fősodortól jobbra álló kisebbségi magyar politikusok legalább annyira a jogállami megoldásokat preferálják, mint az ún. mérsékeltek. A pragmatikus radikalizmust – éppen az itt leírt példák alapján – úgy is definiálhatjuk, mint egy olyan közösségorientált iránytűt, amelynek célja a politikai lehetőségek maximális, bátor kihasználása, továbbá a közösség létére és biztonságára kockázatot jelentő válsághelyzetek elkerülése, annak esetleges bekövetkezte után pedig az eszkaláció csillapítása – ameddig csak lehetséges, a jog eszközeivel.

Keményfi Kornél