A legnagyobb keresztény ünnepet, a feltámadás üzenetét hordozó húsvétot – sok más jeles naptól eltérően – mindeddig nem sikerült átértelmezni vagy eljelentékteleníteni. A technológiai fejlődés azonban végül elhozta a profán húsvétot, vagyis az örök földi élet ígéretét. Vagy mégsem?

Szent Miklóst egy szovjet, majd lapp mesefigura váltotta fel, a mindenszentek napjára pedig épp napjainkban telepszik rá a halloween. A húsvét azonban változatlanul húsvét maradt, a hozzá tapadt népi és fogyasztói szokások legfeljebb színesítik azt, de nem írják felül. Az embernek ugyanis antropológiai sajátossága, hogy tudatosítja a halandóság problémáját, és reflektál rá. A feltámadás örömhíre pedig olyan világos választ jelent, ami más üzenettel nem helyettesíthető. Időnként azonban az erős üzeneteknek is akad egy hasonlóan, vagy legalábbis látszólag hasonlóan erős alternatívája…

„Végtelenségig meghosszabbíthatjuk az életünket”

Szembe menve mindazzal, amit eddig életről, halálról és túlvilági létről gondoltunk, az elmúlt évtizedekben végbement technológiai fejlődés (állítólag) a biológiai örök élet lehetőségét is megteremtette, mi több, napjainkra már karnyújtásnyi közelségbe hozta. „Raymond Kurzweil futurológusnak nagyon sok jóslata vált valóra, mostanság pedig amellett érvelt, hogy 2030-ig elérhetjük az emberi halhatatlanságot, a nanotechnológiának hála” – olvashattuk két éve a tudományos szenzációk közlésére szakosodott Rakéta híroldalon. Nem kevésbé bizakodó Rab Árpád jövőkutató, aki a Pénzcentrum hírportálnak adott interjújában arra a kérdésre, hogy mikor születnek meg azok, akiknek már soha nem kell meghalniuk, a következő választ adta: „Elvileg akár már most megszülethetnének, de 20 éven belül biztos, hogy lesz ilyen lehetőség.” Már csak 18, tehetnénk hozzá bizakodva, hiszen ez a beszélgetés is két éve készült.

De milyen konkrét magyarázatokkal támasztják alá ezek a köztiszteletben álló technopüspökök a maguk kétségtelenül figyelemreméltó jóslatait?

Kezdjük azzal, hogy némely rosszmájú kommentátor szerint a jövőkutatás valójában múltkutatás, azaz a papíron vagy már gyakorlatban létező technológiai innovációk közeljövőben várható tömeges bevezetésének az előkészítő kommunikációja. Ha ez így van, akkor még komolyabban kell vennünk a kijelentéseiket. Ha nincs így, akkor is, mivel megnyilatkozásaikkal nagyon komolyan befolyásolják a közgondolkodást.

A hazai sajtóban először a millennium környékén jelentek meg a nyilvánosságban a nanotechnológia egészségügyi szerepéről, az ember és a gép egyesítéséről, a tudat digitalizálásáról, s ezzel összefüggésben a biológiai halhatatlanságról – röviden: a transzhumanista forradalomról – szóló prognózisok.

Ezeket a forgatókönyveket elsőként a már említett Ray Kurzweil. a Google fejlesztési igazgatója rendszerezte és publikálta 2005-ös, A szingularitás küszöbén című könyvében.

Nézzük akkor részletesen a Google-vezető és fentebb idézett magyar kollégája öröklét-vízióit! A lenti sorok a fentebb említett két hazai újságcikkből származnak. Elsőként Rab Árpád Pénzcentrum-interjújából idézünk.

„Most jön a neurobiológia nagy forradalma, most már van elég adatunk, és nem is feltétlenül az emberi test egyre jobb kicserélése, de az öregedés megállítása, a sejtcserékkel, akár testrészek pótlásával elérhető lesz. (…) 100 év múlva meg bárki vehet majd magának új testet, ha úgy tartja kedve. (…) Orvosi eszközökkel már most elérjük a 80-100 évet. Ezt már eszközökkel, például testpótlásokkal, a nanotechnológia segítségével, a munkához való hozzáállásunk megváltoztatásával simán ki fogjuk tolni még hosszabbra. Ennek biztosan lesz olyan végső kifutása, hogy a test így vagy úgy a végtelenségig karbantarthatóvá váljék.”

Ami Ray Kurzweilt illeti, a Rakétában megjelent írás így foglalja össze a Google-igazgató prognózisát:

„A futurológus szerint hamarosan nanobotok, apró, 50-100 nm széles robotok közlekednek majd az ereinkben és a szervezetünkben, amelyek klinikai orvosi feladatokat látnak el. Kurzweil úgy gondolja, hogy a nanobotok jelentik az orvostudomány jövőjét. Képesek lesznek megjavítani a testünket sejtszinten, így immunisak leszünk a betegségekre és az öregedésre, és végül a halálra is. Kurzweil azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az emberek fel tudják majd tölteni a tudatukat digitális formában, elérve ezzel a halhatatlanságot.”

Ugyanitt olyan feltételezések is olvashatók, amelyekről első olvasatra nehéz eldönteni, hogy rólunk vagy a hasonmásunkról, meghosszabbított vagy „teremtett” életekről szólnak-e inkább.

„Az évtized vége más, ma még szinte elképzelhetetlennek tűnő változásokat is tartogat Kurzweil szerint, például hogy a mesterséges intelligencia segítségével képessé válunk szinte tökéletesen szimulálni az elhunyt embereket, később pedig akár a valódi személy DNS-éből növesztett biológiai testbe is be tudjuk majd helyezni őket. 2040 környékére pedig véleménye szerint az is lehetővé válhat, hogy biológiai másolatot készítsünk saját magunkról.”

És végül álljon itt egy rövid, a fentieknél szabatosabb állásfoglalás, amely egy 2016-os Kurzweil-nyilatkozatból való, szintén a szóban forgó cikk tolmácsolásában:

“Képesek leszünk legyőzni a betegségeket és az öregedést. Gondolkodásunk nagy része nem biológiai lesz, aminek lesz egy elmentett változata is. Tehát ha a tudatunk egy része elvész, akkor újra letöltheted, és így a végtelenségig meghosszabbíthatjuk az életünket.”

Láthatjuk, hogy az idézetekben kétféle tartalom keveredik: az egyik a konkrét egészségfenntartó fejlesztésekre, a másik a digitális technológiában rejlő, a tudattal és a személyiséggel kapcsolatos megoldásokra vonatkozik.

A továbbiakban ebben a csoportosításban tárgyaljuk a fentebb leírtakat.

A nanohadosztályoktól a permanens transzplantációig

Ami az egészségfenntartó fejlesztéseket illeti, lényegében kétféle innovációtól kellene várnunk, hogy belátható időn belül kivégzi a halált: a bennünk cirkáló nanorobotok immunizáló, regeneráló, sejtfrissítő stb. hatásától, valamint a folyamatos, végtelenített szervátültetésektől. Az előbbi lényegében arról szól, hogy az ember alternatív immunrendszert alkot a jelenlegi helyébe. Nem arról van tehát szó, hogy különféle innovációkkal rásegítenénk az utóbbi működésére, hanem egy teljesen új, az emberi civilizáció történetében még sosem alkalmazott paradigmáról, az ember és a gép rendszerszintű egyesítéséről, ahol a technológia gyakorlatilag átveszi (még ha párhuzamosan is) a természetes védekezőrendszer szerepét.

Ennek a kockázatait, s egyáltalán: realitásait – vagyis azt, hogy az ember képes-e jobbat létrehozni önmaga teremtett változatánál – természetesen nem egy ilyen cikkben, hanem a biológiai és orvostudományi folyóiratokban kell megvitatni. Nekünk itt csak annyi a dolgunk, hogy laikus szinten jó kérdéseket tegyünk fel, illetve rámutassunk az elképzelésekben rejlő esetleges belső ellentmondásokra. Az első – ez esetben még csak költői – kérdés az, hogy nem tekinthető-e spekulációnak, ha a valós életben lebonyolított tesztek nélkül hirdetjük ki egy forradalmian új, a teljes biológiai működésünket átírni szándékozó innováció működőképességét.

De lépjünk tovább, s ejtsünk szót a konstans szervcseréről is! „Az, hogy az agy alatt mindenfélét kicserélgessek, az nagyon hamar működhet, kicsit mint a hardver és a szoftver közötti különbség” – fogalmazott az említett interjúban Rab Árpád. Naivabb embertársaink első kérdése nyilván az lenne, hogy a halhatatlansági projekt életbelépésétől kezdve évente hány donorra lenne szükség, hogy fedezze a fő célpiac – példának okáért a jelenleg másfélmilliárd időskorú (60 év feletti) bolygólakó – igényeit. Természetesen hosszabb távon nem másfélmilliárd emberrel kell számolnunk, hiszen halálozások híján a 60 éven felüliek száma folyamatosan nőne, sok-sok tízmilliárdra és még annál is többre, figyelembe véve a fiatalabbak és a később megszületettek évszázadokon, évezredeken át tartó folyamatos felzárkózását ebbe a korcsoportba (amelyek legöregebbjei idővel több száz vagy ezer évesek lennének), miközben a 60 év alattiak – vagyis a potenciális donorok – aránya egyre kisebb lenne hozzájuk képest.

Kevésbé naiv embertársaink azonban nyilván látják az efféle aggodalmak értelmetlenségét, hiszen ekkoriban már egy olyan jövőben élünk, amikor az emberi szervek bármilyen mennyiségben klónozhatók. Az egyetlen releváns kérdés legfeljebb az lehetne, hogy a szervgyártás, mint biztosan jövedelmező iparág, mekkora hányadát tenné ki az egyes évszázadokban a világ GDP-jének.

Lapozzunk hát!

Ha a permanens transzplantáció tényleges kihívásai érdekelnek minket, egészen más irányban kell tapogatóznunk. Sokak számára ismert tény – a magyar sajtó tele van ilyen beszámolókkal, de tudományos szinten is vizsgálták a jelenséget. –, hogy

a szívátültetésen átesettek többsége átfogó személyiségváltozásokat tapasztal magán, amelyek a művészeti ízléstől a szexuális érdeklődésen át a vallási preferenciákig terjednek, sőt egyesek még új emlékekről is beszámolnak.

Mitchell B. Liester a Medical Hypotheses 2020-as számában négyféle változást említ: a preferenciák, a temperamentum, az identitás és az emlékek módosulását. Ezek közös vonása, hogy mind a donor személyiségéhez, illetve életéhez kapcsolódnak.

Brian Carter és kollégái – akik eredményeiket tavaly publikálták a Transplantology című folyóiratban – mintegy ötven, fele-fele arányban szívátültetett, illetve más szervet kapott pácienst kérdeztek ki ezen tapasztalataikról. A megkérdezettek közel 90 százaléka számolt be az említett jelenségről. A kapott eredmények – amellett, hogy közvetlenül és szinte egyöntetűen visszaigazolják a szóban forgó élményeket – felhívják a figyelmet arra, hogy ezek a változások bármely szerv átültetése után bekövetkezhetnek.

A donor személyiségjegyeinek elsajátítása egyébként Liester szerint a sejtes memória átvitelén keresztül történik.

Az említett megfigyelések rávilágítanak egy fontos tényre: az ember személyiségét – még ha materialista szempontból, pusztán a biológiára redukálva közelítjük is meg a kérdést – nem csupán az agy határozza meg. A leírtak alapján logikusnak tűnik a feltételezés, hogy a folyamatos szervátültetés folyamatos személyiségváltozást is eredményezne. Így adódik a kérdés, hogy teljes vagy majdnem teljes „hardvercsere” esetén a meghosszabbított élet valójában mennyire lenne az adott egyéné, s mennyire másoké.

De ha el is ütjük a kérdést azzal, hogy a reménybeli jövőben a transzplantáció nem elhunytakból származó, hanem klónozott (önklónozott?) szervek beültetését jelenti majd, nem kerülhetjük meg a lényeget, vagyis a „szoftver” problémáját. Tudományos tény ugyanis, hogy az agy térfogata, illetve súlya 40 éves kor után csökkenésnek indul, az életkor előrehaladtával egyre gyorsabb ütemben. Ezzel együtt az ember kognitív képességei is csökkennek, idősebb korban már jelentős mértékben. Általános szakmai konszenzus van arról, hogy ez egy irreverzibilis folyamat, még ha megfelelő életmóddal lassítható is.

Ha viszont a biológiai halhatatlanság egyik feltétele az önálló működésre képtelen szervek folyamatos cseréje (fejtől lefelé), akkor miért ne kellene, illetve lehetne ezt megtenni a hasonlóképpen elhasználódó aggyal is?

Természetesen meg lehet tenni, csak éppen az agy átültetése – mivel a gondolkodásunkért, érzéseinkért és emlékeinkért felelős központi szervről van szó (még ha ezt a tényt a szervátültetettek tapasztalatai árnyalják is) – lényegében a személyiségünk felszámolását, egyszerűbb megfogalmazásban a halálunkat jelentené. Különösen igaz ez a materialisták szemszögéből, akik az agyat gyakorlatilag a lélek szerepével ruházták fel; mint láttuk, a transzhumanistáknál ez a szempont olyan erős, hogy egyenesen a szoftver kifejezést használják. Ennélfogva az embernek nem lehet átültetett agya, legfeljebb átültetett „maradékteste”. Nem véletlen, hogy azok a jövőkutatók, akik 2032-re jósolják az első fejátültetést, e bizarr eljárást nem a halhatatlanság-projekt részeként, hanem a lebénult emberekre szabott megoldásként kezelik. (Az orvosszakma egyébként erős tudományos és etikai fenntartásokkal fogadja a kezdeményezést.)

A tízpontos kérdés tehát a következőképpen szól: ha az emberi testben a szoftver szavatossága ugyanúgy lejár, mint a hardveré, az előbbi cseréje pedig lényegében az egyén halálát jelentené, akkor hogyan valósítható meg a biológiai halhatatlanság? A földi mennyországot ígérő prognózisok nem szólnak erről a kihívásról.

Vajon azért, hogy elkerüljék a vízió nyilvános bukását, vagy mert kiderülne, mennyire esendő a „test és lélek” duális emberképével szemben a „hardver és szoftver” alternatívája?

Meghackelve és feltöltve

Az egészségmegőrző fejlesztések után lássuk a digitális lehetőségekről elmondottakat; az átlagember számára talán ezek tűnhetnek a leginkább meghökkentőnek. E tekintetben kifejezetten Kurzweil szavaira érdemes odafigyelnünk. Az elhunyt emberek reprodukciójáról szóló megjegyzésével – amivel valószínűleg a humán klónozás lehetőségére utal – most ne foglalkozzunk, bármennyire is érdekes bioetikai szempontból a téma.

Inkább idézzük fel újra, mit is mondott a tudat digitalizálhatóságáról a szingularitás-elmélet atyja! „Kurzweil azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az emberek fel tudják majd tölteni a tudatukat digitális formában, elérve ezzel a halhatatlanságot” – olvashattuk. Persze el lehetne ütni az egészet annyival, hogy ez csak egy „elképzelhetőség” – azonban túl komoly és konkrét ahhoz, hogy legyintsünk rá. Kurzweil könyvének rövid ajánlója számos weboldalon elérhető, s ott pont megtaláljuk a lényeget:

„[Ray Kurzweil] régóta hirdeti, hogy a számítógépek hamarosan elérik a legmagasabb emberi intelligencia szintjét, A szingularitás küszöbén című könyvében pedig szemlélteti a feltartóztathatatlan evolúciós folyamat következő lépését: az ember és a gép összeolvadását, ahol az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik.”

Így már érthetőbb minden. Úgy tűnik, az emberiség számára felkínált halhatatlanság elérésében legalább olyan fontos szerepet szánnak a transzhumanista evolúciónak, mint a folyamatos egészségügyi beavatkozásoknak.

Az ember–gép fúzió ez esetben sokkal többet jelent, mint a testünk nanorobotok általi megszállása. „Gondolkodásunk nagy része nem biológiai lesz” – olvashatjuk fentebb, s ez a lényeg. De hogy tényleg érthető legyen minden, álljon itt néhány részlet az Indexnek a témában írt összegzéséből, amelynek szerzője tárgyilagosan vázolja az ember és a gép egyesítésének célját, eszközeit, vélt előnyeit és hátrányait. A cikk leglényegesebb négy gondolata a következő:

1. A transzhumanizmus az új technológiai fejlődésen alapulva akarja felszámolni az ember jelenlegi fizikai, szellemi korlátait. Követői szerint a halál szükségtelen, a hagyományos orvoslás pedig túl lassú és nehézkes a poszthumán célok elérésében. Az evolúciós óra soha nem áll meg, a jelenlegi ember azonban mintha beleragadt volna mostani állapotába, tehát tovább kell lépni – a technológia segítségével.

2. Poszthumán képesség az, amely a testet a jelenlegi emberi képességeken túlra terjeszti ki. Ezt az állapotot a fizikai test feltörésével lehet elérni: bodyhackinggel például, ami lehet mágnesek bőralatti implantátuma vagy mesterséges fül karba ültetése a hiperszenzoros képességek érdekében.

3. A transzhumán test végtelen élettartamú kiborg fizikum lenne, amit mesterséges intelligencia is táplál. Ahogy David Pearce brit transzhunanista filozófus mondja: „Ha a paradicsomban akarunk élni, magunknak kell megterveznünk. Ha örök életet akarunk, akkor át kell írnunk a hibáktól sújtott genetikai kódunkat, és istenszerűvé kell válnunk… Csak a csúcstechnológiai megoldások tudják kiirtani a szenvedést a világból.”

4. Az ellentábor képviselői szerint a technológiák inkább erőszakosan integrálódnak majd az emberi testbe, s irányításuk kicsúszik a kezünk közül. Ahelyett, hogy felszabadulnánk, a technika inkább korlátozni fogja az embert, és saját uralma alá hajtja.

Bármilyen paradicsomi állapotokról is szólnak a különféle prognózisok és kiáltványok, ha „az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik”, akkor gondolataink és döntéseink nem egy szabad, önazonos individuum, hanem egy kiborg sajátjai lesznek, ahol már nem mondható meg, mi a saját, és mi a külső.

Ha valóra válnak a fentebb leírt félelmek a gépnek való alávetettségéről, akkor itt már nem különböző emberi személyiségek „csúsznak össze”, ahogy azt a permanens transzplantáció esetében sejtjük, hanem a megbuherált ember oldódik fel egy mesterséges entitásban.

Amennyiben viszont a beígért földi öröklét csak annyit jelent, hogy „nagy részben nem biológiai” gondolatainknak majd „lesz egy elmentett változata is”, akkor annak körülbelül annyi köze lesz a tudatunk továbbéléséhez, mintha kimentenénk egy adathordozóra a naplónkat.

Nem mi leszünk az elmentett változaton, hanem a másolatunk, az utánzatunk. Örökélet helyett egy életörökség.

Van még kérdés? Van.

Látjuk, hogy tesztelés nélkül beszélnek a mesterséges immunrendszer működőképességéről; látjuk, hogy amit hardvernek neveznek, az szoftverként is funkcionál, miközben a „főszoftvert” is cserélni kellene egyszer – de nem lehet, mert ez öröklét helyett a halált jelentené. Látjuk, hogy az ember–gép fúzió kétségessé teszi az ember emberi mivoltát, s adja magát a kérdést, miszerint személyiségünk feloldása egy nagyobb egészben nem tekinthető-e szintén az egyén halálának. Végül látjuk azt is, hogy személyiségünk digitális vagy fizikai (klónozott) lemásolása sem egyenlő a tudatunk továbbélésével.

Vannak azonban egyéb érdekes kérdések is. Itt van például a téma pszichológiai része. Tudjuk, hogy az ember szívesen tolja ki az időben a saját végóráját – ahogy Rank doktor mondja Ibsen Nórájában: „Akármilyen nyomorult vagyok, mégis itt akarok maradni, s kínlódni akarok, amíg lehet” –, de vajon nincs-e egy olyan életkor, amelyen túl az egyén már relatíve egészségesen sem kívánja az életet?

Vajon tudjuk-e, hogy lelkileg hány életévre vagyunk kalibrálva, illetve létezik-e a befogadható személyes élettörténetnek – kapcsolatoknak, eseményeknek, emlékeknek – egy felső potenciálja?

A demográfiai következményekről, a halálozások hiányával (vagy elodázásával) járó robbanásszerű népességnövekedésről és elöregedésről szintén szó esett fentebb. Tekintsünk most el attól az ellentmondástól, hogy az elvben beláthatatlan létszámgyarapodással járó transzhumanista utópiát éppen azokban a szekciókban magasztalják, ahol már fél évszázada kongatják a harangot a népességnövekedés miatt. Ne menjünk bele abba se, hogy a korfa ilyen mértékű eltorzulása hogyan változtatná meg társadalmunk alapjait, például a családot, a munkaerőpiacot vagy a társadalombiztosítást. Nézzünk csak egyetlen témát: a halogatást, amely korunk tipikus jelensége, s amelyet a jövőkutatók – legyen szó önálló életkezdésről, családalapításról, gyermekvállalásról – a megnövekedett élettartam következményének tekintenek.

Ha már néhány plusz évnek is ilyen drasztikus a hatása, vajon mit várhatnánk e tekintetben egy végtelen, vagy legalábbis beláthatatlanul hosszúra nyúló élettől? Nem nehéz megjósolni: egy befagyott világot, ahol létállapottá válik a semmittevés, a helyben topogás.

Még egy észrevétel. Mindeddig a legszégyenletesebb összeesküvés-elméletnek számított, ha valaki nyilvánosan a chipek emberi beültetéséről beszélt (jobb társaságokban ma is műveltségi fokmérőnek számít, hogy ki tud hangosabban nevetni egy ilyen kijelentésen), miközben fentebb a testünkben őrjáratozó nanohadosztályokról és ember–gép fúzióról olvashattunk. Mi is legyen akkor az iránymutató elv a jövőben? Ha a szomszéd Béla bácsi beszél ilyen témákról két sör után, akkor az röhejes konteó, ha viszont a Google fejlesztési igazgatója írja le ugyanezt egy bestsellerben, akkor figyelemreméltó tudományos előrejelzés?

Végül tegyük fel az egyik legfontosabb kérdést: vajon van-e, lenne-e tömeges kereslet a transzhumán létezésről szóló ajánlatra? A Pénzcentrum újságírója – a Rab Árpáddal készített interjú folytatásaként – nemrég egy budapesti futurológiai konferenciáról tudósított, ahol az általa megkérdezett diáklány határozottan nemet mondott a halhatatlanság lehetőségére, kijelentve, hogy senki sem szeretne örökké élni. Persze ez csak egyetlen interjúalany véleménye – azonban ezen a ponton automatikusan eszébe jut az embernek a Highlander című film címadó dala, a Who wants to live forever (Ki szeretne örökké élni?) a Queentől.

A film egyébként egy csoport halhatatlan szuperemberről szól, akik évszázadokon át harcolnak egymással. A győztes jutalma pedig az lesz, hogy végre véges életet élhet.

Kovács F. Erik