A napokban azt hallottam egy előadásban, hogy „a politikai hatalom legfőbb szövetségese a valóság, a valóság és nem az igazság.” A megfogalmazás első hallásra meglepő, magyarázatra szorul. Szerencsére az előadó maga tette ezt meg, megindokolva a mondat első felét. Szerinte a valóság nem más, mint amit az emberek akarnak, és ezzel nem lehet szembemenni. A mondat második feléről nem szólt, csak sejteni engedte, mit gondol róla. A szűkös, de jól hangzó magyarázattal egy baj van, a kizárólagosság. Mit jelent ez az egyik és mit a másik esetben?

Kétségtelen választást nyerni és hatalmat megtartani a választók akaratával szemben nem lehet.

Ha elfogadjuk az előadó definícióját a valóságról, akkor az nem más, mint az emberek véleményének ismerete, képviselete és adott esetben befolyásolása.

Különösen az utóbbi feltételezi a hatalomtechnika alkalmazását. Nincs ezzel semmi probléma, hiszen ez is a politika szakmai követelménye. Olyan semleges eszközök ezek, amiket a cél minősít, használható jóra és rosszra. Különböznek azoktól az önmagában erkölcstelen eszközöktől, amikre azt szokták mondani, a cél szentesíti őket.

Ha már a negatívumoknál tartunk, tudjuk, hogy minden politikai rendszernek van gyenge pontja. Amíg a diktatúrák az ember szabadságát elnyomva kényszert alkalmaznak, addig a demokráciában a személyes szabadságot nem csak befolyásolni, de gyakran manipulálni is igyekeznek.

Az „igazság” nélküli „valóság” képviselőinek üresen cseng a szava, hiteltelenné válnak és a puszta hatalomvágy gyanúját keltik.

Ha a közelmúltból példát keresünk erre, a Gyurcsány-kormányt kell említenünk. Egy politikai vezetőnek kell, hogy legyen víziója az országról és a világról, sőt ezt megelőzően az emberről és a társadalomról. Gyurcsányéknak nem volt határozott elképzelésük ezekről, hanem alkalmazkodtak a fősodorhoz. Mivel ez kevésnek bizonyult, használták a manipuláció eszközét, mikor saját bevallásuk szerint is folyamatosan hazudtak. A hatás lassan elpárolgott, és kiderült, hogy a király meztelen.

A kizárólagosság azonban az „igazság” esetében is problémás. Gondoljunk a rendszerváltás történelmi pártjaira, a szocdemekre, kisgazdákra és a különböző radikális kispártokra, akik az igazság felkent bajnokainak tekintették magukat, és nem törődtek a profizmus első számú feltételével, a belső feszültségek kezelésének képességével.

Ha a párt üzenete helyett a belső harcok uralják a kommunikációt, biztos a bukás. Végül is, ha a politikus és az általa vezetett politikai erő eredményes és hiteles akar lenni, egyszerre kell képviselni a „valóság” és az „igazság” szempontjait.

Talán nem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy a tárgyilagos szemlélő is felfedezheti ezt a politikai hatalom jelenlegi képviselőinél. A sorozatos kétharmados győzelem bizonyítja, hogy a „valóság” szempontja, vagyis az emberek véleményének képviselete nem hiányzik a szövetségből, de az „igazság” sem, ami a politikai törekvések irányában fedezhető fel. A szövetség egyik tagja, az erős néppárt inkább a „valóság”, másik tagja, a kisebb világnézeti párt inkább az „igazság” képviseletében jeleskedik. Ez utóbbi a népszerűségnél többre tartja a vallott értékek következetes képviseletét. Tisztában van azzal, hogy emiatt támogatottsága a közgondolkodás változásainak függvénye. Nem pályázik aranyéremre, de dobogós helyre van esélye, éppen a stabil megbízhatósága miatt.

A szövetség ereje abban van, hogy tiszteletben tartják egymás identitását és a politikai megvalósíthatóság mentén együttműködnek.

Harrach Péter