Sajnálatra méltóak azok az emberek, akik semmi jónak nem tudnak örülni. Vagy ha mégis, akkor el kell tussolják, mert erre kaptak megbízást. Tudjuk, hogy van az a pénz… de ők maguknak is árthatnak (még ha nem veszik is észre) örökös elégedetlenségükkel.

A volt miniszterelnök „átokfajzatnak” tartja a jelenlegit, sőt „az árulás emberének, akivel nem akar közösködni”, kormányának tagjait pedig „rohadékoknak” nevezi. Ez nemcsak méltatlan és hazug vélemény, hanem gonosz, embertelen és ráadásul értelmetlen is. Ez a stílus talán még a saját követői egy részében is inkább megdöbbenést vált ki.

Egy politikai elemző szerint „Orbán Viktor sosem a fideszes szavazókon túli potenciális szavazókhoz szól, ő sosem törekszik konszenzusra.” Nekünk nagy szerencsénk van a kormányfővel, hogy a kezdetektől fogva nem reagál a személyét érintő megnyilvánulásokra, az ő szavazói pedig azt kérdezik: ha ez így lenne, akkor vajon miért veszik igénybe az őt szidalmazók a mindenkinek nyújtott rengeteg kedvezményt?

Van egy művészeti kritikusnő, aki egyetlen adásban háromszor is a kormányfőt okolja mindenért. Ahelyett, hogy a sok kiváló kulturális eseményt örömmel üdvözölné, indokolatlanul rátámad. Legutóbb pedig morálisan elfogadhatatlan módon jellemezte az értelmiséget: „ha az értelmiségi megszólal, az az ő felelőssége, neki lehet akár külföldön is negatívan beszélnie az itthoni helyzetről, a politikus viszont nem csak magának tartozik felelősséggel.” Kiáltó kettős mérce, egyoldalúság.

Mennyivel harmonikusabb lenne az életünk, ha egyrészt inkább az eredményekről szólnának a nyilatkozók, mert minden egyes lépésnek örülni kell, másrészt végre leszoknának arról, hogy a másik embert leszólják, megalázzák, emberhez nem méltó hangnemben kezeljék!

Mi sem akarjuk már a sok bántást hallgatni, és nem akarjuk továbbra is magunkat szégyellni helyettük! Éppen ezért kell szóvá tenni minden durvaságot, amit ellenünk mondanak vagy tesznek, miközben mi sem harcolni, sem fenyegetni nem akarunk. Nagyon szeretnénk békésen beszélgetni egymással, élvezni az eredményeket, ünnepelni régi és jelenlegi értékeinket, büszkének lenni a hazánkra és a hősökre, visszautasítani a minden téren megnyilvánuló történelmi és jelenlegi deheroizálást, és elégedetten nyugtázni a sikereket! És nemcsak ünnepek idején.

Bár most éppen egy olyan örömteli eseményt láthattunk, ami az ünnep előtt Sopronban történt: az ottani ovisoknak ’48-as lovas huszárokként megjelenő példaadók nyújtottak csodás élményt egy nagyszerű kezdeményezés keretében, amelynek célja: elültetni a gyermekekben már kicsi korukban a szabadság- és hazaszeretetet. Ezek vagyunk mi – a másik oldalnak meg marad az állandó elégedetlenség.

Molnár Judit