Hasonló címet viselő előző írásunkban még ősi román földként csodálkoztunk rá Kárpátaljára. Nemrég azonban a szlovák szélsőjobboldal is szemet vetett erre a 13 ezer négyzetkilométerre. Rájuk is igaz tehát, hogy Trianonban nem sikerült maradéktalanul kielégíteni az egykori Magyar Királyság területére irányuló irredentizmust.

A szlovák széljobbos politikusok leginkább abban különböznek román kollégáiktól, hogy Kárpátaljára vonatkozó igényüket nemzetközi szinten is hajlandóak kinyilvánítani. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy a két állam szélsőségesei a jövőben összehangolják a terjeszkedési koncepcióikat, amit megkönnyíthet az a tény, hogy a májusi román elnökválasztás legesélyesebb jelöltje Kárpátaljának „csak” a felére tart igényt. De mit is kell tudnunk bővebben a szlovák területi aspirációkról?

Már megint Slota…

A hazai sajtóban egyedül a radikális jobboldali Magyar Jelen adott hírt arról, hogy a szélsőjobboldali politikus, Pavol Slota látogatást tett Moszkvában, ahol – állítólag orosz alsóházi képviselők kérdésére válaszolva – hitet tett a „történelmileg Kárpátaljához tartozó földek” iránti igény mellett. A név nem véletlenül ismerős, ugyanis a magyarellenes kirohanásairól ismert Ján Slota fiáról van szó. Sajnos a Magyar Jelen cikke erősen szubjektívre sikerült, amelyben keverednek a tényközlések és az újságírói magánvélemények, így a találkozót illetően fontos részletek maradnak homályban. Például nem derül biztosan, hogy a két világháború közötti csehszlovák fennhatóság, mint fő érv, valóban elhangzott-e a tárgyaláson, vagy ez inkább csak szerzői találgatás („azért gondolhatják úgy, mert…”, fogalmaz a cikkíró). Ami biztos, hogy Slota – újramelegítve a pánszlávizmus eszméjét – egy Oroszország által támogatott „közös szláv civilizációs és területi térségről” írt a találkozóról beszámoló Facebook-bejegyzésben.

Szintén nem derül ki az, hogy orosz részről ki fogadta az ifjabb Slotát: a Magyar Jelen cikkében csupán egy fényképet láthatunk, amelyen két öltönyös férfi egy méretes földgömböt nézeget. Mózes Szabolcs felvidéki politológus FB-bejegyzéséből azonban megtudhatjuk, hogy a vendéglátó Ivan Szuharev volt, aki a Wikipedia szerint a Zsirinovszkij alapította Oroszországi Liberális Demokrata Párt parlamenti képviselője. És hogy politikai értelemben kit is tisztelhetünk Pavol Slotában? A Google névjegye tévesen a Köztársaság Mozgalmat jelöli meg a politikus pártjaként, a róla szóló újságcikkekből azonban kiderül, hogy Slota nem ott, és nem is az egykor apja által elnökölt Szlovák Nemzeti Pártban, hanem egy Domov (Otthon) nevű, általa létrehozott szélsőjobboldali formációban politizál. Ez a formáció azonban olyan jelentéktelen, hogy még csak el sem indult a legutolsó szlovák parlamenti választáson.

Adódik tehát a kérdés: érdemes-e foglalkozni egyáltalán egy, a családnevét leszámítva teljesen ismeretlen, még a színes szlovák közéletben is szélsőségesnek számító figurával, illetve az ő elképzeléseivel? Hiszen mégsem mindegy, hogy a román elnökválasztás első számú esélyese, vagy egy sehol sem jegyzett asztaltársaság vezetője fogalmazza meg a maga határrendezési elképzeléseit…

Három okunk is van arra, hogy a fenti kérdésre igennel válaszoljunk. Az egyik, hogy bár Pavol Slota valóban ismeretlen, a meghívója nem, hiszen egy világszerte ismert, a putyini politikától nem is olyan távol álló orosz ellenzéki párt parlamenti képviselőjéről van szó. A másik ok, hogy a szóban forgó szlovák mikropárt vezetője minden jelentéktelensége dacára rendelkezett olyan nemzetközi kapcsolattal vagy megbízással, amely lehetővé tette, hogy személyesen vigyen el egy ilyen fontos üzenetet Moszkvába. A harmadik, talán legfontosabb szempont pedig az, hogy Slota jr. egyáltalán nincs egyedül a Kárpátaljára vonatkozó igényekkel. Milan Uhrik, a fentebb már említett, egyébként szintén szélsőjobboldali Köztársaság Mozgalom elnöke tavaly az orosz Izvesztyijának nyilatkozva a következőket mondta: „A kárpátaljai lakosság egyszer felteszi a kérdést, szeretne-e Volodimir Zelenszkijhez és a tengerentúli tanácsadókhoz tartozni, vagy inkább Szlovákiához, amelyhez kulturálisan nagyon közel áll.” Itt is felbukkan az egykori csehszlovák impériumra való hivatkozás, ugyanis Uhrik szerint „nem is olyan rég Kárpátalja a Szlovák Köztársasághoz tartozott, és a mai napig kulturálisan nagyon közel áll Szlovákiához”.

Az ifjabb Slotával ellentétben Milan Uhrik egyáltalán nem nevezhető kispályás politikusnak. Pártja népszerűsége felívelőben van, s bár 2023-ban még néhány ezrelék kellett volna a parlamenti bejutáshoz, a tavalyi európai választáson már közel 13%-ot szerzett. Ő maga is EP-képviselő, a Szuverenisták frakció tagjaként hivatalosan is az AfD politikai partnere, s német nyelvtudása lehetővé teszi, hogy személyes kapcsolatokat építsen ki az egyik legnépszerűbb, egyre befolyásosabb európai párttal.

Van még egy negyedik szempont is, ami miatt érdemes komolyan venni a Kárpát-medence trianoni típusú átrendezésének folytatásán álmodozó politikai szélsőségeseket.

A történelem arra tanít minket, hogy a kortársak által megvalósíthatatlannak vagy eszelősnek tekintett ötletek kellő társadalmi támogatottság esetén hamar legitim, fősodorbeli célokká válhatnak. Trianont is egy ilyen folyamat, vagyis a nemzetiségek egyszerre radikalizálódó és általánossá váló szecessziós szándéka előzte meg.

Továbbá figyelembe kell még venni azt is, hogy a területi gyarapodást abszolutizáló, többségében fiatal közép-európai országokban a szélsőpólus és a centrum nacionalizmusa nagyon sokszor csak a forma tekintetében különbözik, tartalmában nem.

A továbbiakban megnézzük a Kárpátaljára vonatkozó szlovák igényt alátámasztani hivatott érvek létjogosultságát.

19 év az 1100-ból

Ami a történelmi érvet illeti, tény, hogy Kárpátalja rövid ideig, 1920 és 1939 között (illetve annak alföldi része 1938-ig) valóban Csehszlovákiához tartozott. De csak oda, Szlovákiához sohasem. És nem azért, mert független Szlovákia akkor még nem létezett, hanem mert a két világháború közötti Csehszlovákia az alábbi négy tagállamból állt: Csehország, Morvaország, Szlovákia, Kárpátalja. Olyan hierarchikus viszony, mint ami az egykori Jugoszláviában a tagköztársaság Szerbia és a Szerbiához csatolt, de önálló tartományi rangot élvező Vajdaság között létezett, itt nem állt fent, mivel az első Csehszlovák Köztársaságon belül Kárpátalja nem volt Szlovákia része.

Slota és Uhrik állítása tehát ugyanolyan valótlanság, mint a magyar Máramaros vármegyéből „román történelmi régiót” kreáló bukaresti science fiction. Az a tény, hogy Szlovákia és Kárpátalja két évtizeden át ugyanahhoz az államalakulathoz tartozott, az előbbi részéről semmilyen jogot nem formál – politikai értelemben sem! – az utóbbi annektálására, mint ahogy például, ad absurdum, Észtország sem kebelezhetné be Lettországot a közös szovjet múlt ürügyén.

Van azonban egy tényező, ami szlovák részről még kontraproduktívvá is teszi a korábbi államjogi kötelékekre való hivatkozást: az, hogy a régió történelme nem 1920-tól kezdődik. Minden térségnek megvan a maga őstörténete, és Kárpátalja esetében ezt a történészek – egészen pontosan a régió múltját közel 800 oldalon feldolgozó 2021-es monográfia szerzői – a magyar törzsek bejövetele előtti időkre teszik.

Vagyis Kárpátalja „mai” történelme a magyar honfoglalással kezdődik, s ebből a bő 1100 évből több mint ezer a magyar, 19 pedig a csehszlovák fennhatóság idejére esik.

Nem véletlen, hogy például Vlagyimir Putyin is az előbbi, s nem az utóbbi periódust emelte ki, amikor a Tucker Carlsonnak adott tavalyi interjúban Kárpátalja múltjáról beszélt. (Érdekes egybeesés, hogy a Putyin-interjúról és az említett Uhrik-nyilatkozatról szóló híranyag gyakorlatilag egy időben jelent meg a magyar sajtóban, ugyanakkor jelen írásnak nem célja, hogy a két nyilatkozat közötti kapcsolattal külön is foglalkozzon.)

A továbbiakban nézzük meg, mennyire indokolt etnikai szempontból a szlovákok területi igénye!

Egy falu a százból

Ha megvizsgáljuk a mai Kárpátaljára kivetített különböző népszámlálási adatokat, kiderül, hogy az 1910-es cenzus szerint a régió 601 ezres népességéből 332 ezret a ruszinok adtak (55%), őket pedig 184 ezer fővel a magyarok követték (31%). A hatezer fős szlovák lakosság a népesség mindössze 1%-át tette ki.

Esetükben tehát ugyanaz a helyzet, mint a románoknál: a Kárpátaljára vonatkozó területi igényeket sem a korábbi államjogi helyzet, sem a múltbeli nemzetiségi arányok nem támasztják alá.

De milyen a jelenlegi etnikai helyzet? Az utolsó, 2001-es ukrán népszámlálás szerint a magukat szlováknak vagy csehszlováknak valló személyek száma Kárpátalján 5695 volt, a régió teljes népességének nem egészen fél százaléka, a szlovák anyanyelvűeké pedig ennek a felét sem éri el (2575 fő, azaz 2 ezrelék). Mint emlékszünk rá, a románok a több mint száz kárpátaljai település közül csak háromban képeznek többséget – a szlovákok pedig csak egyetlenegyben, Unghután. Érdekes módon azonban még ezen az egy településen is szinte mindenki ruszin/ukrán anyanyelvű.

A legutolsó ukrán népszámlálás adatai tehát gyakorlatilag teljes mértékben megerősítik a Kárpátaljára vonatkozó szlovák igények etnikai megalapozatlanságát.

Morális (kisebbségpolitikai) problémák

Területi követelések esetén – amennyiben az elcsatolás nagy létszámban érintené egy idegen etnikum tagjait – érdemes alaposan megvizsgálni az aspiráns állam addigi kisebbségpolitikáját. Ennek elégtelensége ugyanis automatikusan rámutat az esetleges területszerzés emberjogi, morális kockázataira, szakszerűbben fogalmazva az etnikai feszültségpotenciálra, a lehetséges instabilitási gócra.

Románia esetében már leírtuk, milyen problémákat hordoz magában, ha egy olyan elnökjelölt vet szemet egy románok által alig lakott régióra, aki deklaráltan másodrendű állampolgároknak tekinti az országában élő kisebbségeket („…nem Romániának van szüksége a kisebbségekre, hanem nekik van szükségük Romániára, mert földet és vizet adunk nekik”). Ehhez jönnek még, nem elhanyagolható adalékként, a román nemzetpolitika olyan stratégiai „eredményei”, mint a magyarlakta erdélyi városok elrománosítása, a 800 éves erdélyi szász kultúra eltörlése, a dobrudzsai bolgárság szinte teljes felszámolása, stb.

A (cseh)szlovák politika részéről történelmi távlatban a beneši politikát – a magyarok deportálását, kollektív jogfosztását és ún. reszlovakizációját, vagyis kényszerasszimilálását – lehet kiemelni figyelmeztető irányjelzőként, míg a független szlovák állam kisebbségpolitikájában a Beneš-dekrétumok megerősítése, a nyelvtörvény, az állampolgársági törvény, valamint a magyarok ellenében meghúzott megye- és járáshatárok bírnak emblematikus erővel.

Tegyük hozzá, hogy ezek csak a jogi vonatkozású problémák, a hungarofób politika eseményalapú példáit nem is említettük. Természetesen léteznek kisebbségpolitikai pozitívumok is, ezek közül első helyen a Selye János Egyetem megalapítását érdemes nevesíteni, míg magyar–szlovák államközi viszonylatban a jelenlegi pozsonyi kormány partneri hozzáállása említendő.

Az összkép azonban mindenképpen az, hogy Szlovákiát alapvetően egy homogenizáló kisebbségpolitika jellemzi, így az ország morálisan nem alkalmas több mint egymillió új kisebbséginek a befogadására.

Ráadásul – figyelembe véve, hogy az utolsó ukrán népszavazás szerint 150 ezer magyar nemzetiségű, illetve 160 ezer magyar anyanyelvű személy él Kárpátalján – az említett növekmény egyúttal a felvidéki magyarság jelentős létszámbővülését is magával hozná, ami teljesen ellentétes lenne a szlovák nemzetpolitika eddigi céljaival.

Végül térjünk ki az ifjabb Slota fő ütőkártyájára, a szlovák irredentizmus szellemi kötőanyagát adó pánszlávizmusra, illetve annak Milan Uhrik-i változatára, a szlovákok és a ruszinok/ukránok közötti kulturális közelségre. A történelmi tények ezúttal is könyörtelenek: Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása megmutatta, hogy Európában a pánszlávizmus ideje lejárt, ráadásul ebből a felbomlási folyamatból Szlovákia – számos prágai politikussal ellentétben – aktívan is kivette a részét, sőt a nemzeti függetlenség gondolatát épp azok a jobboldali és szélsőjobboldali pártok képviselték a leghangosabban, amelyek a Slota-család számára is politikai otthont adtak. Pavol Slota részéről tehát a pánszláv húrok pengetése nem volt több, mint a vendéglátó megnyerésére irányuló, az orosz birodalmi érzelmekre ható kedveskedés.

Ami pedig a szlovák és a ruszin/ukrán nép közötti kulturális közelség teóriáját illeti, ebből értelemszerűen következik, hogy Szlovákia – amennyiben sikerülne megszereznie Kárpátalját – példás, testvéri kisebbségpolitikát folytatna az utóbbiak irányában. Csakhogy az Európa Tanács néhány évvel ezelőtt éppen a felvidéki ruszinok nyelvi jogainak a hiánya miatt marasztalta el Szlovákiát. A jelentésről szóló tudósítás szerint „Szlovákiában nincs ruszin nyelvű középiskolai oktatás és szakképzés, nem fordítottak le egyetlen jogszabályt sem ruszin nyelvre, és napilap sem jelenik meg a kisebbség nyelvén, állapították meg az Európa Tanács szakértői”, továbbá „kétnyelvű táblák is kellenének”.

Komolyan gondolja ezek után bárki, hogy egy olyan ország, amely még ebben a 24 ezres, vele „kulturális közelségben” élő szláv etnikumban is csak egy beolvasztandó csoportot lát, nem látna azonnal veszélyt bennük, ha a jelenleginek a négyszázszorosát kitevő létszámban jelennének meg az államhatárokon belül?

A kérdés azonban máshonnan közelítve is feltehető, ugyanis Szlovákia a mai napig elutasítja a Beneš-dekrétumok eltörlését, sőt 2007-ben törvényben erősítette meg azok érvényességét (mi több, még most is folytatja a leszármazottak körében a vagyonelkobzásokat), így nyíltan azonosul a homogenizáló politika örökségével. Ezt a tényt – a fentebb felsorolt összes többivel együtt – a kárpátaljai területi igények létjogosultságának az értékelésekor mindenképpen figyelembe kell venni.

Összefoglalás

A román szélsőjobboldal után szlovák politikusok is kinyilvánították Kárpátaljára vonatkozó óhajukat. Bő száz évvel Trianon után tehát ismét feléledt az az irredenta politika, amelynek célja a Magyar Királyság egykori területein folytatott terjeszkedés.

Ennek szlovák változata jelenleg abban különbözik a romántól, hogy egyrészt Kárpátalja teljes területét érinti, másrészt előnyben részesíti a külföldi (orosz irányban folytatott) kommunikációt.

Szlovák részről az irredenta szándékot egyrészt a Kárpátalja feletti 19 éves csehszlovák (megfogalmazásuk szerint: szlovák) fennhatósággal, másrészt egyfajta pánszlávizmussal, a szlovák és a ruszin/ukrán nép közötti kulturális közelséggel magyarázzák.

Ezzel szemben a valóság a következő:

1. Kárpátalja soha nem állt szlovák fennhatóság alatt. Az első Csehszlovák Köztársaság négy tagállamból tevődött össze – köztük Szlovákiából és Kárpátaljából –, de egyik sem volt része a másiknak. A közös államiságból levezetett annexiós igény ugyanolyan abszurditás, mintha például Észtország igényt tartana Lettország területére a közös szovjet múlt ürügyén.

2. A két világháború közötti csehszlovák fennhatóság eleve csak 19 évet jelent a régió 1100 éves történelmében. Szlovák és román részről a visszamenőleges hivatkozások – az igazságtartalom problémáin túl – még kontraproduktívak is, mert közvetve az ezeréves magyar kötődésre irányítják rá a figyelmet.

3. A Kárpátaljára vonatozó szlovák igény etnikai szempontból teljesen megalapozatlan. Trianon előtt a szlovákok aránya Kárpátalján – szemben az ottani magyarok 31%-ával – mindössze 1% volt, ami napjainkra fél százalékra csökkent, míg a szlovák anyanyelvűek aránya csupán 2 ezrelék. A több mint 100 kárpátaljai település közül csak egyetlen falu (Unghuta) szlovák többségű, de döntően ott is ruszin/ukrán a lakosság anyanyelve.

4. A ruszin/ukrán nép iránt érzett kulturális közelségnek ellentmond, hogy az Európa Tanács a közelmúltban elmarasztalta Szlovákiát a területén élő több tízezres ruszin kisebbség alapvető nyelvi jogainak a szabotálása miatt. A pánszláv elkötelezettséget pedig cáfolja, hogy a pánszláv Csehszlovákia felbontásában éppen a szlovák nacionalisták játszották a főszerepet. A szláv testvériség hangoztatása Oroszország felé valójában az orosz fél manipulációját, a szlovák területi aspirációk iránti érzelmi elköteleződésének a biztosítását szolgálja.

5. Figyelembe véve Románia és Szlovákia eddigi homogenizáló nemzetpolitikáját, kijelenthető, hogy az említett két ország bármilyen mértékű kárpátaljai területszerzése a kisebbségi jogsértések gyakoribbá válását, az etnikai feszültségek eszkalációját eredményezné a térségben.

Keményfi Kornél