Zsörtölődés a megbocsátásról

Érdekes, jó írást olvasok egy 56-os tanárember kálváriájáról. A szerző az akkori elnyomókra és az azóta a többnyire liberális színeket öltő utódaikra is vesztegetett néhány szót. Többek között kijelentette: nem tudunk nektek megbocsátani, mert nem kértetek soha bocsánatot.

Nem vitacikket írok, tehát nem nevezem meg sem a lapot, sem a szerzőt. Az általa leírtak ugyanis nagyon elterjedtek és mondhatni népszerűek a konzervatív gondolkodású emberek között, akár a bal-jobb ellentétről, akár a szomszéd nemzetekkel való vitáinkról van szó. Magam is figyelmeztettem a hazai baloldalt, hogy a keresztény kultúrában a bocsánatkérés megelőzi a megbocsátást. Ez igaz, ám nem ránk, hanem az Istenre vonatkozik. Ő az, aki megbocsát, s ennek érdekében neki kell megvallanunk bűneinket, tőle kell bocsánatot kérnünk, és kiesdekelnünk a megbocsátást. Nem helyezhetjük magunkat Isten helyére.

Hogy nekünk mit kell tennünk? Lapozzuk fel az evangéliumot. A Miatyánk élesen fogalmaz. Örök üdvösségét teszi kockára, aki nem bocsát meg a másiknak, mert ő is abban a mértékben számíthat megbocsátásra, amint ő is megbocsát az ellene vétkezőknek. Sehol nincs kimondva, hogy mi ezt a megbocsátási kötelességünket feltételekhez köthetnénk.

Megbocsátani a rajtunk esett sérelmeket nem könnyű. Ha elhangzik a bocsánatkérés, akkor is nehéz. Nehéz, de hasznos. Mindez nemcsak a vallásos embereknek fontos. A rajtunk esett sérelem, a minket, családunkat ért veszteség, a méltánytalanság, a jogtiprás mély nyomokat hagy bennünk. Sokszor generációkat átívelő hatásról van szó. Mindez egyfajta lelki teherként nehezedik ránk, amit csak a megbocsátás tud levenni rólunk.

Fontos még, hogy alaposan vizsgáljuk meg magunkat: nem kell-e nekünk bocsánatot kérni valakitől. Ha igen, kezdjük ezzel a dolog rendezését. Ezután próbáljunk feltétel nélkül megbocsátani, kis és nagy sérelmek esetén egyaránt. Szebb lesz körülöttünk a világ.

Zsörtölődés a templomok felújításáról

Tévedés ne legyen: helyeslem, hogy közpénzekből rendre újulnak meg nagyértékű, műemlék templomaink és kis falusi templomok, kápolnák egyaránt. Kérdésem az, hogy több ember jár-e majd a renovált templomba, mint korábban. A főleg idegenforgalmi jelentőségű, már-már múzeummá alakult templom ártani nem árt, de előbbre sem viszi a nemzetet.

Egy közösségi tér közpénzből való megújítása akkor értékes, ha létezik megújulásra képes közösség. Az állami kiadások akkor térülnek meg, ha maga a közösség is megújul. Hogy lehet ezt elérni? Mondok példát. Kozma Imre atya, amikor plébános lett, felismerte, hogy a templomát át kellene alakítani. Az átalakításba a tervezéstől, az adminisztráción át a fizikai munkáig bevonta a plébánia egész közösségét. Az eredmény nemcsak egy megújult, megszépült templom lett, hanem egy megújult közösség is. Ugyanez történt Bajóton is, ahol Balás Béla (Beton) atya először nem a düledező plébánia épületét újította meg, hanem a templomot, amire büszke lett az egész falu. Csak ezt követően épített – sok-sok közmunkával – új plébániát.

Oda áramoljon a közpénz, ahol közmunka is van. Ahol ezt a plébános és az egyházközség képes és hajlandó biztostani. Az sem baj, ha az ebben való részvételre a lokálpatriotizmus ösztönöz. Aki büszke rá, hogy az ő munkája is benne van a templom épületében, meg fogja érezni annak vonzását. Ha mindent készen kap, ha az építkezés haszna csak a vállalkozónál csapódik le, akkor országot talán, nemzetet azonban biztosan nem építettünk.

Surján László