Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője véleménycikkében állt ki Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatójának valójában a jelenlegi orosz-ukrán háborúra vonatkozó, de 1956-ot is szóba hozó kijelentése mellett. Ezzel tulajdonképpen a megfelelő helyre, vagyis a politikából a publicisztikai térbe került ez az igencsak kényes, inkább értelmiségi jellegű, mintsem aktuálpolitikai párhuzam.
Bencsik András szenvedélyes (túlzó) tételmondata így hangzik: „Ötvenhatban az lett, ami lett… Hogy mi lett ötvenhatban? Hát csak annyi, hogy az álszent és hazug Nyugat az oroszokkal összekacsintva csapdába csalt, majd cserben hagyott bennünket.” Majd ezután leírja azt a jól ismert történelmi narratívát, miszerint a „Nyugatnak” (jelen esetben: Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország szövetségének) fontosabb volt a szuezi kaland (egyiptomi intervenció), mint a magyar forradalom ügye, amit így csak szavakban támogattak (leginkább a Szabad Európa Rádión keresztül), de sem fegyverrel, sem határozott diplomáciai lépésekkel nem segítettek. (Azt ugyanakkor ő is elismeri, hogy a 200 ezer nyugatra menekült magyar befogadása gyorsított vízummal konkrét humanitárius segítség volt, noha Magyarország jövője szempontjából ez is súlyos veszteség).
Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, volt amerikai, norvég és izlandi nagykövet az Index hasábjain hasonlóan szenvedélyes cikkben reagált Bencsik András írására, konkrétan „felháborítónak” nevezi azt. „Tömör cáfolata” így hangzik: „Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nyugati demokráciák körében példátlan rokonszenvet, majd leverése után sajnálatot váltott ki.” Miután felsorolja az általa tárgyilagosnak tartott szakirodalmat, nem meglepő módon többé-kevésbé az általa kritizált Bencsik András narratíváját erősíti árnyaltabb kifejtéssel: „A Nyugat, a demokráciák szerettek volna segíteni, de saját biztonságuk és rövid távú érdekük fontosabb volt, mint a kockázatot is vállaló távlatos politika. Nem próbálták meg visszaszorítani a szovjet rendszert, mert túlbecsülték a Szovjetunió erejét, és lebecsülték Közép-Európa geostratégiai fontosságát. De az akkoriban a mainál sokkalta tekintélyesebb és hatékonyabb ENSZ-ben tanúsított halogató amerikai magatartást menthetetlennek tartom. Nagy-Britannia és Franciaország pedig azért hibáztatható, hogy a magyar forradalom kitörése után nem halasztotta el a már hónapok óta tervezett egyiptomi inváziót, sőt a Szovjetunió lekötöttsége miatt az időpontot egyenesen kedvezőnek tartotta.”
Jeszenszky Géza tehát – ha jól értjük – végül arra jut, hogy bár a Nyugat (Amerikát is beleértve) valóban cserben hagyta a magyar forradalmat, de ezt nem rossz szándékal követték el, ahogy Bencsik sugallja, hanem „a szakértelem és a képzelőerő” hiányából kifolyólag. (Jó kérdés persze, hogy a teljesen aktív és tudatos – nem mellesleg katonailag sikeres – szuezi beavatkozás a magyar forradalom közepette melyik kategóriába tartozik). De idézzük inkább magát a szerzőt: „1956. őszi magatartásáért tehát indokolt bírálni a demokráciákat, elmarasztalni azonban csak a Szovjetuniót lehet.”
Bár vitán felül áll, hogy Magyarországon – a jaltai paktumból kifolyólag – nem a Nyugat, hanem a Szovjetunió avatkozott be katonailag (míg Egyiptomban épp fordítva), Jeszenszky Géza atlantista idealizmusa, minden tiszteletünk mellett, némiképp megmosolyogtató. Mert attól, hogy a nyugati közvélemény valóban a magyar forradalmárok oldalán állt, „rokonszenvet és sajnálatot” éreztek irántunk, a döntéshozók, a politikacsinálók még a saját – vélt – geopolitikai érdekeiket követték, amibe nem fért bele a magyar forradalom aktív támogatása (annál inkább a saját szuezi kalandjuk). Azt gondolom, hogy a forradalomban elesetteknek, bebörtönzötteknek, megkínzottaknak, kivégzetteknek és tönkre tetteknek viszonylag keveset számított, hogy mindezeket a tragédiákat valamiféle nemzetközi konspiráció (összekacsintás és félrenézés), vagy a politikai „szakértelem és képzelőerő hiánya” miatt kellett elszenvedniük (az emigráltak persze érezhették és érezték is a nyugati közvélemény rokonszenvét). Számukra mindkettő végzetes kimenetelűnek bizonyult.
Azt sem szabad persze elfelejteni, hogy ez az egész publicisztikai purparlé egy nagyon is súlyos és aktuális geopolitikai helyzetben, az orosz-ukrán háborúval összefüggésben robbant ki. De ahogy azt már korábban is írtuk az MKDSZ oldalán,
a magyar 1956 és a jelenlegi ukrán helyzet összehasonlítása tipikusan az almát a körtével esete. A hősiesség kétségkívül stimmel, de mind a szereplők, mind a konkrét geopolitikai helyzet különbözik.
1956 hősei – a saját közvetlen tapasztalataik és az általuk ismert információk alapján – hoztak egy hősies döntést, áldozatukért a mai napig mély tisztelettel adózunk nekik. Ha másképp döntenek, életük minden bizonnyal hosszabb és/vagy könnyebb lehetett volna, viszont ma nem lennének hősök. Az ukránok szintén meghozták (és napról napra meghozzák) a saját döntésüket, amiért szintén tisztelet illeti őket, viszont nekünk a hozzájuk való viszonyban a saját értékeinkből (amelynek valóban fontos része az 1956-os hagyomány) és érdekeinkből kell kiindulni. (Mint láttuk, a Nyugat is pontosan ezt tette 1956-ban).
Márpedig a mi érdekünk ma aligha lehet az, hogy belesodródjunk a harmadik világ-, ne adj’Isten egy atomháborúba. Ugyanakkor határozott érdekünk az, hogy a nyugati világ, a NATO és az EU kötelékében maradjunk, mivel ez erősít minket a külső fenyegetésekkel szemben, és segíti a gazdasági fejlődésünket.
Hojdák Gergely
