Esterházy Lujza tanulmányait olvasgatva gyakran találkozik az ember mai életünk számára is irányt mutató gondolatokkal. Ebbe a sorba tartozik a negyvenes évek vége felé írt, magyarul először 1991-ben megjelent írása, ami a Sorskérdések margójára című kötetben Felhívás az egymás ellen harcoló szívekhez címmel jelent meg.

Szinte minden héten érkezik olyan hír, amit a magyarok joggal sérelmezhetnek.

Az utódállamok többsége még száz év alatt sem tudta felfogni, hogy Trianonban nemcsak vagyont, nemcsak területeket kapott, hanem élő embereket is,

akik szeretik a tájat, ahová születtek, akik nem kívánnak másutt élni, akiknek fontos, hogy őseik sírjánál fohászkodhassanak, akik egyébként erőforrást jelenthetnének az államnak, amelyben élnek. Az elmúlt időkben a többség mégis ezer jelét adta, hogy jobban örülne, ha ezek az „idegen elemek” távoznának.

A kisantant világa, majd a magyaroknak a háború utáni bosszú vezérelte üldözése óta régiónkban nagy változások történtek. Ezek a közép-európai kormányokat, különösen a magyart és a szlovákot arra késztetik, hogy keressék egymással a kapcsolatot, támogassák egymást a magából kivetkőzött Európai Unió ideológiai nyomulása és gazdasági gyarmatosító elképzelései ellen. Ez azonban kormányszinten zajló folyamat, a polgárok számára nem hozott eddig olyan fordulatot, hogy otthon érezhessék magukat szülőföldjükön. Az egymással való megbékélésnek szerencsére nemcsak politikafüggő elemei vannak.

A megbocsátunk és bocsánatot kérünk szelleme jellemzi egyházi kapcsolatainkat, és mindkét országban vannak értelmiségi csoportok, amelyek látják, hogy a szembeállás értelmetlen, hogy nem félnünk kell egymástól, hanem együttműködnünk.

Legalább nyolcszáz éves gyakorlatunk van ebben, poroljuk le azt a rosszat, amivel az utóbbi két évszázad beszennyezett.

Ha ma nemzeteink közötti kibékülésről beszélek, méltatlankodást váltok kis sokakban, akik szerint az igazságtalanságok sora, amelyet el kellett szenvedjenek, jóvátehetetlenek. Esterházy Lujza látta ezt, és meglátása mintegy nyolc évtized múltán még mindig időszerű.

A kibékülés esélyéről gondolkodva Esterházy Lujza a mostaninál sokkal feszültebb helyzetben rámutatott arra, hogy Európában nem vagyunk egyedül.

A háború csupa jóvátehetetlen dolgot produkált. Ha az igazságot keressük és jóvátételt követelünk, számolnunk kell azzal, hogy a népek közötti feszültség előbb-utóbb új háborúhoz vezet.

Választanunk kell tehát – írta – a Miatyánk és az atombomba között.

Túlzásnak tűnik a fenyegetettségnek ez az érzése? Még öt éve is azt mondtam volna, hogy igen, erős túlzás. Ám az elmúlt egy-két évben gyakran lett beszédtéma, hogy az orosz agresszió nyomán a háború nemcsak két szomszéd közötti konfliktus, és előbb-utóbb az atomháború nemcsak beszélgetések tárgya, hanem valódi fenyegetés lesz.

Atombomba vagy a Miatyánk szelleme? Bármilyen nehéz válasszuk az utóbbit, és fogjunk össze mindenkivel, aki a béke pártján van.

A Miatyánk említése itt az ötödik kérésre utal: Bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Most persze elsősorban az oroszok és ukránok között kellene egy megbékélési folyamatnak lezajlania, de ha ez nem jön létre, a Kárpát-medence államainak az javítja a túlélési esélyét, ha egymást támogatva egyfajta béke szigetét hozzák létre ebben a megbolydult, megbolondult világban.

Surján László

Fotó: Orbán Viktor miniszterelnök Eduard Heger korábbi szlovák kormányfő (b2), valamint Hernádi Ádám, Esztergom polgármestere (j) és Eugen Szabó, Párkány polgármstere (b) a Mária Valéria híd átadásának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen Esztergomban 2021. október 11-én (MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)