Mindenki ismeri a jelenséget, amikor a távol elhaladó hajó egyre nagyobb hullámokat vet. Valahogy így vagyunk a párizsi olimpia megnyitójával is. A globális antikeresztény hálózat elkövette a szokásos hibát, túltolta a biciklit. Az eredmény: vallásokon és civilizációkon átívelő döbbenet, a ráébredettek világtáborának további növekedése.

„Hagyjuk, ne politizáljunk! – mondja A tanú püspöke a cellatársaknak. – Mi lesz ma a vacsora?” Ezekben a napokban azonban a vacsora nem alternatívája, hanem kikényszerítője a politizálásnak. Az olimpiai nyitóünnepségnek az utolsó vacsorát kigúnyoló jelenete ugyanis világszerte egyre többeket késztet reagálásra. A performansz, amely elé a kommentátorok és kommentelők a legnagyobb természetességgel biggyesztik oda a sátánista jelzőt, nemcsak a kereszténység megcsúfolása volt, hanem a taszító rútság, a perverzió, a beteg lélek szertartásos ünneplése is egyben. Mivel a történtek ezen a honlapon is megszólalásra késztették az írástudókat, Hojdák Gergely cikke és Pálmai Tamás reakciója után csak néhány kiegészítő gondolatot fűznék hozzá az eddig leírtakhoz.

Az elmúlt napok eseményeit látva egyre bizonyosabb, hogy a párizsi szervezők úgy gondolták: a tömegkultúrában több évtizede kötelező keresztényellenes provokációk, homo- és transzszexuális főtartalmak már kellően hozzászoktatták a nagyközönséget az efféle üzenetek elviseléséhez, s a felháborodás legfeljebb akkora lesz, amennyi úgyis kell nekik a művészi sikerélményhez. Ha így kalkuláltak, akkor nagyon melléfogtak.

Amint azt a közösségi médiában közzétett hozzászólások százezrei tanúsítják, a keresztény, a muszlim és a hindu civilizáció egyszerre fejezte ki mély undorát, s kiáltott megálljt olyan erővel, hogy nincs az az algoritmus, ami most már le tudná csavarni a felháborodás decibeleit.

Ezúttal a hagyományosan türelmes és elnéző katolikus egyház is helyi értékén kezelte a történteket. A Francia Püspöki Konferencia „mélységesen elítélte” a kereszténység kigúnyolásának jeleneteit, Robert Bannon amerikai püspök pedig arra szólította fel a híveket, hogy hallassák a hangjukat, mivel „Franciaország kigúnyolta a kereszténységnek azt a központi elemét, amikor Jézus az utolsó vacsorán testét és vérét adja”. Még a liberális-haladó brit katolikus lap, a Catholic Herald is így fogalmazott: „A katolikusokat megsértették; a Catholic Heraldot megsértették, és a francia olimpia szervezőit és valójában a minisztereket egyáltalán nem zavarja ez a tény. Nem volt más módja a vonaglás bemutatásának, mint a kvázi istenkáromlás?” Magyar részről Bábel Balázs kalocsai érsek mondta ki, hogy „a francia olimpián meggyalázták az eucharisztiát”, s felhívta a figyelmet arra, hogy „ugyanezt a muszlimokkal meg nem mernék tenni, mert számíthatnának arra, mint a Charlie Hebdónál”.

Nem hallgatott az egyházon kívüli civil világ sem. „Ez rendkívül tiszteletlen volt a keresztényekkel szemben” – írta Elon Musk saját platformján, az X-en. Az USA egyik legnagyobb távközlési vállalata, a Mississippi állambeli C Spire az olimpiai hirdetések visszavonásával reagált (jobb reklámot nem is csinálhatott volna magának), amit Tate Reeves Mississippi kormányzó büszkeséggel vett tudomásul. És ha már politika: még a francia szélsőbaloldal nagy öregje, Jean-Luc Mélenchon is kifejezte a felháborodását, bár Hojdák kolléga őt már idézte az írásában.

Szerencsére ritkaságszámba mentek az olyan primitív, tűzre olajat öntő megnyilvánulások, mint például Kiss Judit Ágnes költőé, aki a Facebookon szellemeskedett: „Csak azt nem értem, hogy tud egy keresztény megsértődni. A keresztények nem érnek rá megsértődni, mert etetik az éheseket, felemelik a gyengéket, támogatják az erőtleneket.” Vajon Judit asszony más vallások esetében is fenntartja a szabad sérthetőség dogmáját és a gagyi belpesti cinizmust, vagy ezt mindig csak a legüldözöttebb csoportoknak tartogatja? Nyilván ez is csak költői kérdés. De ha már a globalista ugaron vagyunk, említsük meg a hazai RTL-t is, amely pusztán azért hamisított hírt (szerinte a „bigott keresztények” egy rockbanda zenéjén és kellékein háborognak), hogy utána értetlenkedhessen egyet.

Azonban minden jó, ha vége jó – mint tudjuk, a párizsi elkövetők azóta kapituláltak.

Először csak mellébeszéltek, azt állítva, hogy a blaszfém jelenet élőképe nem Leonardo remekművén, hanem egy 17. századi festményen alapult, noha ránézésre megállapítható, hogy ez hazugság. (Mint ahogy a bizarr kék figura is csak a kimagyarázhatóság kedvéért lett Dionüszosz; valójában egy ál-Jézus, akinek kvázi ételként való feltálalása egyértelműen az Eucharisztikára utaló gúny volt.) A hazudozást aztán tessék-lássék bocsánatkérés követte, míg végül – az internetkorszakban példátlan módon – eltüntették a megnyitó videóját a hivatalos olimpiai weboldalról. Kaphatnak-e ennél hitelesebb visszaigazolást saját igazukról a felháborodott tömegek?

Talán a legnagyobb tömegrendezvényre volt szükség ahhoz, hogy a liberális szubkultúra szokásos gyűlöletkomédiái ezúttal Los Angelestől Delhin át Vlagyivosztokig átlépjék a csendes világtöbbség ingerküszöbét. A történetnek két fő, egymástól nem független tanulsága van. Az egyik: sosem szabad hallgatni. Ellentétben a fake news iparágban, műbotrányokban, fenyegetőzésekben és valóságtagadásban utazó liberális-ateista hálózattal,

nekünk, keresztényeknek csupán ki kell állnunk a teremtett világ alapigazságai és saját becsületünk mellett.

A másik tanulság: nem kell többségben lennünk. Nem csak azért, mert a többség eleve passzív, vagy csak igazodik, hanem azért is, mert bizonyos fajsúly fölött az ügyek már nem mennyiségi kritériumok szerint rendeződnek.

Az igazság ugyanis olyan, mint a fény, vékony sugárban is bevilágítja az egész szobát, s a hazugságok korában mi más is lehetne ez a sugár, mint a nyíltan kimondott valós információ. Most például az, hogy a kék törpe nem Dionüszosz, a produktum pedig nettó blaszfémia. Ha ez nem lenne igaz, ha a kifogásolt jelenet valóban a szépség és az elfogadás demonstrációja lett volna, a felelősök a videóbizonyíték pánikszerű eltüntetése helyett most büszkén vállalnák és védenék a művüket. A magyarázkodás, a visszakozás, majd a (kivételesen) önmaguk ellen gyakorolt eltörléskultúra a fény elől menekülő patkányok futását idézi. A performansz világraszóló kudarcának az igazi jelentősége valószínűleg csak hosszú távon válik világossá számunkra, de megeshet, hogy ez az egész történet végül az LSTB-projekt Waterloo-jaként vonul majd be a köztudatba.

Azon pedig nyilván nem csodálkozik senki, hogy végül maga az olimpia is olyan lett, amilyen a megnyitója. A botrányos szervezési malőröket már minden hírfogyasztó ismeri, arra viszont aligha vannak szavak, hogy a NOB döntése alapján a női bokszmeccseken most már férfiak is játszhatnak, amennyiben az ellenkező nemhez sorolják magukat.

Ahogy a hazai jobboldali médiában azóta többen is leírták, Párizsban olimpiai versenyszám lett a nőverés.

Mindeközben idehaza a Momentum egykori vezetői állítólag erősen csuklanak. Akár így van, akár nem, a Szajna mentén történtek után már tényleg minden létjogosultsága megvan egy budapesti olimpiának. Ha Macron szerint „ez Franciaország”, akkor épp ideje megmutatnunk, mi is Magyarország. A tét nem kisebb, mint a hármas jelszó, a Citius, altius, fortius! (Gyorsabban, magasabbra, erősebben!) érvényességének a visszaszerzése, ugyanis jelenleg – amint azt a fejjel lefelé kifüggesztett olimpiai zászló is szimbolizálta – annak ellenkezőjét, a „lassabban, alacsonyabban, gyengébben” dekadenciáját sikerült csak megvalósítani.

Az emberiséget kiéheztették a normálisra, a természetesre és a szépre – érdemes lenne hát élnünk a lehetőséggel.

Kovács Erik