Ha hirtelen halljuk ezt a szót, egy ív papírra gondolunk. A fiatalabb generáció talán egyből az A4-es méretre asszociál vagy a fénymásoló papírra. A latin eredetű szó (arcus) valóban ívet jelent elsősorban. Régi, népi szóhasználatban írásra használt papírt értettek ezen, melynek mérete azonos volt minden irodában. A merített papírt gyártók (ma is használják ezt a technikát, ha antik hatást akarnak elérni) merítőkeretekkel készítették az árkusokat: kis kerettel kis árkust, nagy kerettel nagyot. Mégis, ha ezt a szót olvastuk, első sorban a nagy méretű, kiterített térkép méretére gondolunk, hiszen szinte csodálattal említjük azt, aki egész árkust bír teleírni.

Vagy említhetjük a nemrég az újságírói, nyomdász szakmában használt flekket, ami egy gépelt vagy kézzel írt egy oldal terjedelmű szöveget jelent, 26×60 leütést. Ma, a számítógépes korszakban 1800-2000 karaktert értünk alatta. Egy újságírói flekk 1800 karakter. Egy szerzői kéziratos oldal kb. 2000 leütés. Egy nyomdai flekk megegyezik négy kéziratflekkel. Egy mai szövegszerkesztőben 12-es betűmérettel teleírt A4-es lap nagyjából három flekk.

Tetszenek már szédülni? Abba is hagyom. De jogosan kérdik, miért is emlegettem? A prózaibb ok, hogy a szerzőknek régebb – de van, ahol ma is – flekkek után fizettek. S ha már erről beszélek, hadd írjam ide gyorsan, hogy a lassan negyed század alatt, amióta írogatok, soha egyetlen fillért nem kaptam az általam elkövetettekért. Igazi független amatőr vagyok tehát, aki csak csodálja azt az egyre szűkülő számú, maroknyi tisztességes szakembert, aki bár gazdának, fizetésért dolgozik, mégis meg tudta őrizni gerincességét. Mert fehér árkust, flekknyi oldalt teleírni úgy, hogy annak értelme, tartása és hasznos mondanivalója is legyen, sokszor nem akármilyen bátorságot igényel. Hiszen egyre inkább szigetek a nagy óceánban azok az írások – nyomtatott lapok vagy internetes újságok oldalain – melyekről nem ordít a bulvár vagy a bérmunka izzadság- és pénzszaga.

Magam a papír, a számítógépes oldal fehérjét mindig nagy és kedves kihívásnak érzem, mely egyben ugyanakkora felelősség is. Olyan, mintha megadatna az esély arra, hogy a jó ügyek érdekében indított csaták mezején én rendezhessem pacifista harcra képletes ólomkatonáimat.

Ifjú tollforgató koromban a mai lakhelyemtől nem messze született, de Erdélyt imádó és onnan is nősülő, Szibériát megjárt és ’56-ban „felügyelt” Tímár Máté – Isten nyugtassa – igencsak zsengécske verseimet olvasva ajánlotta, hogy legyek inkább nyomdász, az is szép szakma és közel van az irodalomhoz. Aztán magyartanáraim és Szőcs Géza megértették velem, hogy a próza számomra az igazi. Hát ehhez tartom magam, az önök örömére vagy bánatára, a magam és főszerkesztőim felelősségére.

Pálmai Tamás

Fotó: Den Parker amerikai sportújságíró, aki humoráról, a vesztesekkel való együttérzéséről és a korrupció elleni harcáról volt híres.