A multiverzum-elmélet szerint az ismert világegyetemünk, a sok-sok milliárd csillagjával, bolygójával, köztük a Földdel és a rajta kialakult élettel nem az egyetlen. Csak egy a sok közül, amelytől rendkívül nagy távolságra létezik egy hasonló felépítésű másik világegyetem is. Attól még messzebb pedig egy újabb és így tovább a végtelenségig.

Nos, a párhuzamosságot még felfogjuk és talán el is fogadjuk, de a végtelennel bajban van az agyunk. Ritka az a nyitott elme, aki ezt megérti és el is tudja fogadni. Mi, mindennapi emberek a magunk – mások által korlátozott és sokszor saját lustaságunkból is korlátolt – világával nehezen, vagy egyáltalán nem értjük ezt a fogalmat. És talán nem is akarunk foglalkozni vele. Így kényelmesebb.

Én is hagyom e témát tehát parlagon, de a párhuzamos világok dolgába „belerondítanék” kicsit. Természetesen nem univerzumi szinten, hiszen földi halandóként e szót hallva legtöbbünknek nem a világegyetem, hanem az áruház jut eszünkbe…

Inkább azokra a – főleg a politika, a hatalom és a meggazdagodás színterein – sertepertélőkre gondolok, akik addig-addig élnek az előbb számukra is új, szokatlan környezetben, amíg az lesz nekik a természetes, és szépen elfelejtik a földet, melyből vétettek. Nagyon leegyszerűsítve az affektáló, uborkafára kapaszkodott falusi leány „mi ez a figes-fogas” történetéről beszélek, aki menten felismeri a gyerekkora gereblyéjét, mikor rálépvén az orrba vágja.

Nehéz terep ez. Sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Mikor megszokott világunkból másfele, főként felfele ácsingózunk, lehet, hogy tényleg jót akarunk. Kiemelkedni, dolgozni, sajátjaid érdekeit védeni és képviselni. Vagy egyszerűen csak egy nagyszerű ötletünket gyakorlatba ültetni, és ebből profitálni. Ha ez összejön, szintet lépünk. Na innentől kell nagyon észnél lenni, mert pillanatok alatt beszippanthat az eddig megszokottól eltérő, de attól párhuzamosan létező világ. Észre sem vesszük, és már természetes a ház helyett a palota, a szalonna helyett a kaviár, a kis butik helyett a párizsi szalon, az egykor kedves kisautó helyett az aszfalttépő városi terepjáró. Feledjük a százezer pénzecske egykori kincs-értékét, és lazán adunk ennyit egy tapír-bőr pénztárcáért. Sőt, még a születéskori magyart elraccsolgatva nyilatkozunk is a médiában, hogy sajnos kevés az „igényes” – értsd hülyeségekért milliókat fizető – vevő kis hazánkban. No. Ja, no comment.

Minap Anna nénivel és Anikó „nénivel” emlegettük a múltat egy vacsorán, próbára téve arcizmainkat. Nem a zabálással, hanem a nevetéssel. Mert párhuzamos világaink sosem veszítették el kapcsolatukat egymással, mert emberek tudtunk maradni, bárhová, bármilyen „emeletre” is sodort minket az élet.

Anna nénivel való kapcsolatunk ékes bizonyítéka annak, hogy mindez működik. Bármely irányba vitt a sorsunk, mindig ott voltunk egymásnak, ha kellett. És kész.

Pálmai Tamás