Kampány van. Ez az időszak nem az árnyalt és kiegyensúlyozott véleményekről szól, hanem a meggyőzésről. Minden párt, minden jelölt előadja a saját véleményét sarkosan, a választó pedig – ha érdekli – június 9-én dönthet a meglévő kínálatból. Többnyire érzelmi alapon, mert a homo sapiens (sapiens) már csak ilyen. Én is, te is.

Egy dologról azonban nem szabadna megfeledkezni még ebben a politikai-vásári hangzavarban, plakáttengerben, internetes reklámáradatban sem: a hitelességről. A fogalom a hiteles-, hitel-, hit- szóelemekre bontható vissza. Hiteles eredetileg az, aki tartozik valamivel – tőle a hitelező azt várja, hogy vissza tudja fizetni a tartozását. Ebből vezethető le az elvontabb jelentés: jó hiteles az, aki nem a levegőbe beszél, a szavainak súlya, fedezete, hitele van. A szóképzés tovább nem bontható töve a hit: akkor adunk hitelt valakinek, ha hiszünk neki, hogy visszafizeti a tartozását, vagyis jótáll a szavaiért, az ígéretéért.

Ez a fajta hit-hitel-hitelesség csak hosszabb idő alatt, kitartó, szívós munkával alakulhat ki, míg a mai világ inkább a gyors és látványos sikert, a fényes látszatot, a celebek ragyogását becsüli nagyra

(amit gyakran hasonlóan látványos bukás vagy a sokszor még fájdalmasabb érdektelenség, „kiégés” követ). A mai tömegkommunikáció sem igazán kedvez a hitelességnek. A nagy médiazajban könnyen elvész az információ, mint sok bába közt a gyermek – és akkor az egyszeri hírfogyasztó, illetve szavazópolgár ugyanúgy nem látja meg a terítéken lévő kérdések lényegét, mint egyszerűbb, kézzelfoghatóbb világban élő őseink a fától az erdőt. Ezért is sulykolják most a kormánypártok (Fidesz-KDNP) minden rendelkezésre álló csatornán, hogy a lényeg, az előttünk álló választás tétje a háború vagy béke. Az ellenzék pedig azt, hogy „Orbán takarodj”. Nagyon leegyszerűsítve e két üzenet között dönthet most az egyszeri választópolgár. Nézzük meg őket közelebbről.

A) Háború vagy béke: a nyugati világ, benne a hangadó Egyesült Államokkal és az árnyékában kullogó Európai Unióval veszélyesen közel sodródott a két keleti szláv nép, az oroszok és az ukránok gyilkos háborújához.

Rosszabb esetben a világ-, legrosszabb esetben pedig az atomháborúhoz.

Ennek persze (főleg az utóbbinak) jelenleg még 50%-nál kisebb az esélye, de minden lépés, amely a konfliktus kiszélesedését vonja maga után, ebbe az irányba vezet bennünket. Érdemes tanulni a történelemből: 1914-ben és ’39-ben sem volt egyértelmű, hogy az egyes nemzetek között régóta meglévő ellentétekből, több kisebb és látszólag (!) elszigetelt konfliktusból világégés lesz – aztán mégis bekövetkezett. Lehet persze azon vitatkozni, hogy a nyugat mennyiben felelős, mennyire provokálta ki ezt a háborút, és hogyan viszonyuljunk a tényleges agresszor Oroszországhoz. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ez egy mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló, fajsúlyos téma, amiben a kormánypártok kezdettől fogva ugyanazt képviselik nagyon határozottan (Ferenc pápával egyetemben):

a háborúskodás folytatása helyett tűzszünetre és béketárgyalásokra van szükség,

ehhez pedig minimum kettő (valójában persze jóval több) fél kellene. A kérdésnek és a válasznak is van tehát hitele.

B) „Orbán, takarodj!”: az ellenzék üzenete lassan másfél évtizede ugyanaz: az Orbán-rendszer elviselhetetlen, zsarnoki, itt nem lehet élni. Csorbulnak az alapvető szabadságjogok, minden leépül, minden rossz irányba halad, mindenhol szegénység van – kivéve persze a rendszer kegyeltjeinél.

Elsősorban az emberek jogos vagy jogtalan irigységére, sértődésére és mellőzöttség-érzésére igyekszenek hatni, aminek mindig megvan a maga célközönsége.

Igaz, hogy a választók nagyobbik részét ezzel nem tudják magukhoz csábítani, vélhetően azért, mert az említett negatívumokat ők nem tapasztalják a saját bőrükön, vagy legalábbis nem látnak jobb alternatívát – mert akkor már rég megbukott volna az Orbán-kormány. A régi-új baloldal legfőbb álmának, a forradalmi hangulatnak kevés nyomát látni, pedig az ellenzék mindent megtesz, minden szalmaszálba belekapaszkodik, minden külföldi kapcsolatát megmozgatja a fényes Brüsszel-Washington tengelyen, hogy ezt az érzetet, ezt a hangulatot, ezt a látszatot keltsék.

Bár választásról választásra megbuknak ezzel, azért soha nem adják fel a próbálkozást.

Abban bíznak, hogy egyszer tényleg összegyűlik annyi feszültség a magyar társadalomban, ami átszakítja a gátat. Választásról választásra meg lehet tenni a téteket a politikai fogadóirodáknál: eddig, ha jól számolom, a Fidesz (2006-tól a KDNP-vel kiegészülve) zsinórban egy tucatnyi választást nyert meg, ebből négy országgyűlési választást kétharmaddal. Persze, tudjuk, hogy egyszer minden sikerszéria véget ér – csak az nem mindegy, hogy mikor.

mkdsz.hu