Kit tudja merre, merre visz a végzet? Ezt a mondatot mindenki tudja. Mára – hála Istennek – nemcsak a székelyek, hanem az anyaországiak java is, sőt, az elszakított területek máshol „adoptálóra” lelt magyar ajkú lakosai is. S ez így van rendjén.

A trauma után Magyarországra menekült Csanády György eredeti versének utolsó sora így végződik: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” Tehát ebben szó nincs elvesztésről, hanem ez egy Istenhez való szép fohászkodás, kérés. Miért taglalom ezt? Mert egyrészt így eredeti, másrészt sokkal kevésbé pesszimista, mint a ma énekelt változat, és szépen kapcsolódik az ősi székely himnuszként ismert énekhez. Utóbbiról úgy tartották, hogy 1350 óta létezik, ám kutatások szerint a szöveget 1940-ben Tamás Győző szolnoki káplán írta egy pályázatra. Az igazság lehet, hogy valahol középúton van, hiszen, ha van már jó néhány megzenésített Petőfi vers, amely már népdalként forog szó szerint közszájon, akkor meg miért ne ihletődhetett volna szolnoki káplánunk a régi idők szövegeiből, dalaiból?

A kapocs a két himnusz között meg a Jóistenhez való fordulás, és az ősinek ismert dalszöveg sem pesszimista, hanem még a székely himnusznál is optimistább, hiszen a ki tudja mekkora tér és időbeli messziségből a vándor hazatalál. Ráadásul reménységről mesél és Csíksomlyóról, ahová – meghallván a Szűzanya hívását – ma is százezrek találnak haza pünkösdkor minden esztendőben. Most, hogy a búcsú ideje ismét közeledik, a címbéli kérdésre rá is vághatnánk nyomban, hogy hát haza, Csíksomlyóra!

Ám a mai világunk kicsit bonyolultabb. Az, mert azzá tesszük mi, emberek. Mire gondolok? Emlékezzenek a nemrég megjelent Vicc című írásom zanzájára. Amit a történések egy az egyben igazoltak is. De most továbblépett a „történelem”. Újvilági, köztársaságpárti barátaink – némi kelletés után – szépen megszavazták az irdatlan összeget, amely a szomszédbéli háború folytatásához elengedhetetlen. Ergo: morgó. Azaz mindenki a fegyverlobbi zsebében van. Párttól függetlenül. A nép meg egész évben, szerte a világon szavaz szépen. Óperencián innen és túl is. S kire is? Hát a pártokra. Amelyek ugyebár minket, halandó közembereket képviselnek. Na, innentől kezdjünk el kérdezni. Tényleg minket? Tényleg kellenek ezek a struktúrák? Hát nincs nekünk saját józan eszünk, saját akaratunk? Vagy csak kényelmesebb így? Jó kérdés. És messzire vezethet a válasz.

2024-et írunk. Ebben az időintervallumban leledzve vagyunk, élünk. Valahol. Ki itt, ki ott. De – barátaink az Úrban – mielőtt ikszelgetünk, majd legyünk már kicsit észnél, és kérdezzük meg: merre visztek, megbízottjaink? Bizalmunkat hordozó kedves felkentjeink, ez a kérdés bizony hideg ing. Hát az vegye magára, aki viselni tudja.

Pálmai Tamás