A régóta időszerű és szó szerint hiánypótló kezdeményezés, a rákosrendezői ingatlanfejlesztés terve a budapesti felhőkarcolókkal kapcsolatos régi diskurzust is felmelegítette. Az alábbiakban ehhez a diskurzushoz kívánunk hozzájárulni néhány gondolattal.

Csak egyetérteni lehet Lázár János építési és közlekedési miniszterrel abban, hogy társadalmi vita szükséges a felhőkarcolók ügyében. Az az elitista megközelítés ugyanis, hogy ezt a kérdést bízzuk az építészekre, elfogadhatatlan: ahol a szakmai állásfoglalások kibogozhatatlanul összefonódnak az egzisztenciális, piacszerzési motivációkkal, ott aligha beszélhetünk elfogulatlan véleménycseréről, miközben az alkotói folyamat eredménye, a látvány végül itt marad mindannyiunkkal.

Egy befoltozandó szövet

Rákosrendező ügyében eddig főleg a balliberális oldal képviselői hallatták a hangjukat, őket azonban – a kultúrharcos dogmákkal ellentétben – ezúttal megosztotta a téma. A felhőkarcoló (amelyet a továbbiakban a toronyház és a magasház szinonimájaként kezelünk – K.E.), mint látványos modernista szimbólum, hazánkban eddig főleg a nagyvárosi liberális–globalista szubkultúra vágyálma volt, amit az elmúlt évtizedekből internetes hozzászólások ezrei tanúsítanak. Most azonban, kormányzati kezdeményezésről lévén szó, a toronyiránti lelkesedést elfojtja a kötelező oppozíció belső kényszere, mi több, az ellenzéki politikusok épp a magasházak ürügyén támadják az egész fejlesztést.

Ha már társadalmi vita, akkor úgy korrekt, hogy különválasszuk egymástól az óriásberuházás és a felhőkarcolók kérdését. Az első ugyanis égető szükségszerűség, míg a második egyáltalán nem az.

Rákosrendező problémája már évtizedek óta cselekvésért kiált: tarthatatlan, hogy a főváros közepén, a belváros kapujának számító Hősök terétől karnyújtásnyira egy hatalmas, ránézésre a Mad Max világát idéző ipari terület terjeszkedik kihasználatlanul.

Amikor a magyar állam döntést hozott e hetedhéthatárra szóló senkiföldje beépítéséről, nem csupán egy kormányokon átívelő, régi városfejlesztési adósságot törlesztett, hanem egyúttal tovább folytatja azt a (szó szerint) országépítő munkát, amely a Mária Valéria-híd újjáépítése óta a Fidesz-kormányok egyik legismertebb és talán legszimpatikusabb védjegye.

A rákosrendezői projekt szervesen illeszkedik az eddigi nagyszabású építkezések és felújítások sorába, amelyet olyan emblematikus teljesítmények fémjeleznek, mint a Millenáris Park, a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, a Népligeti buszpályaudvar, a Várbazár, a Liget Projekt, a Duna Aréna vagy a Puskás Stadion. Megjegyzendő, hogy e beruházások – önmagukban vett építészeti jelentőségükön túl – urbanisztikai szempontból is komoly jelentőséggel bírnak, hiszen ezek a többségükben Körúton kívüli fejlesztések egyrészt fizikailag is kiterjesztették a belvárost, másrészt befoltozták a város szövetén éktelenkedő lyukakat. A rákosrendezői tereprendezés tehát e tekintetben is mintaprojektnek ígérkezik.

A budapesti/magyarországi felhőkarcoló kérdése azonban túlmutat a konkrét projekten, egyrészt a már említett szükségszerűségi különbségek okán, másrészt mert eleve nem biztos, hogy a sajtó pontosan ismeri a beruházás konkrétumait (Lázár János többször is kifejezte ellenérzéseit a toronyházakkal szemben), s végül, de nem utolsósorban azért, mert itt egy sokkal messzebbre nyúló témáról van szó; egy olyanról, amely az elmúlt száz évben, de különösen a rendszerváltás óta pro és kontra végigkísérte a budapesti városfejlesztés történetét.

Haladás versus megőrzés

Ennek a diskurzusnak a színvonalát sajnos a kezdetektől fogva bántó aszimmetria jellemzi: miközben a felhőkarcolók ellenzői rendszerint egzakt történelmi, társadalmi és esztétikai érvekkel próbálják alátámasztani az álláspontjukat, addig a támogatói oldalt többnyire felületes indoklás és szubjektív, vágyorientált hangvétel jellemzi. Nyilván az sem erősíti a pro-tábor vitapozícióit, hogy Magyarországon hiányoznak a felfelé terjeszkedést kikényszerítő ingatlanpiaci és demográfiai körülmények, így hazánkban a felhőkarcolók ügye gazdasági-társadalmi szükségszerűség helyett csupán ízlésbeli és filozófiai (haladásorientált) törekvésként jelenhet meg a nyilvánosságban.

A támogatói érvkészletben főleg az utóbbi szempont érvényesül; akadt olyan szerző, aki az Építészfórumba írt vitacikkét egyetlen ismert idézetre hegyezte ki („Haladás ellen nincs orvosság!”), a kommentfalak világában pedig teljesen bevettek az olyan egybites okfejtések, miszerint „nem az őskorban élünk, fejlődés kell” (létező hozzászólás az Index.hu YouTube-csatornáján). Szintén gyakoriak az építészek és urbanisták részéről a különböző külföldi városok létező példáira való – a „van, tehát kell” logikáján alapuló – hivatkozások. Mivel azonban a precedens fogalma (akárcsak a haladásé) önmagában nem képvisel semmilyen értéktartalmat, tiszta értelemben itt nem beszélhetünk valódi érvelésről.

Ami a felhőkarcolók ellenzőinek szempontjait illeti, ezeket az oppozíció talán legismertebb hazai alakja, Schneller István korábbi budapesti főépítész már több ízben összefoglalta, legutóbb az imént említett Építészfórum oldalán. Összegző jellege miatt érdemes hosszabban is idézni a cikkből:

„Az esetlegesen, csoportképzésre alkalmatlan, nem tudatos városfejlesztési koncepciók alapján épített felhőkarcolók bántóan megzavarják a hagyományos európai város képét. Gondoljunk csak a párizsi Montparnasse toronyra, a barcelonai londoni uborka Jean Nouvell-i hasonmására, vagy éppen a Bécs történeti városrészeihez közel épült felhőkarcolókra, de ilyen a mi MOL tornyunk is. Az ilyen esetlegesen megvalósult felhőkarcolók úgy állnak a kialakult történeti európai városképben, mint tehénen a gatya. Esetleges elhelyezkedésük, magányos alakjuk erőtlen kísérlet arra, hogy az Amerikából elszármazott előd szimbolikus jelentését utánozza. Izzadságszagú erőlködés, hogy jelképet állítson a gazdaság vélt vagy valós erejének.

Az ilyen magasházak, szoliter felhőkarcolók közösségi haszna, jelképes ereje a nullához közelít, (…) a város egyébként egyedi és ezáltal közösségi értéket képviselő szövetét, sziluettjét megtörik. Ehhez a károkozáshoz képest újdonság erejük elenyésző. (…) A változatos magassági viszonyokat Budapest esetében a domborzati adottságok, a természetközeli elemek városközponthoz való közelsége, a történeti építészet hangsúlyos elemei biztosítják. A kérdés nem az, hogy Budapestnek szüksége van e felhőkarcolókra, mert erre az egyértelmű válasz, hogy nincs. A korszerűség jelképe nem a minél magasabb ház.”

Ezek a viták azonban nem csak a hagyományőrzés és a meghaladás dilemmáiról, vagy puszta esztétikai kérdésekről, hanem civilizációs, sőt szakrális szempontokról is szólnak, hiszen az emberi történelem során a legmagasabb épületek mindig valamilyen abszolútumot jelenítettek meg. „Semmiféle világ sem lehetséges a függőleges nélkül, és már egyedül ez a dimenzió is elegendő hozzá, hogy felidézze a transzcendenciát” – írja Mircea Eliade A szent és a profánban. A kérdés jelen esetben az, hogy mi történik akkor, ha a toronyház, ez a transzcendenciától mentes mű, túlnövi a katedrálist. „Semmi” – válaszolhatjuk, de nem közhelyként, hanem a posztkeresztény űr illusztrációjaként, ugyanis

a felhőkarcoló egyszerre szimbóluma és következménye a szekularizációnak, s abban a pillanatban, hogy dominálja a várost, egyúttal deszakralizálja is azt, megfosztva a templomot vizuális centrumszerepétől, a várost pedig mindattól, amit addig ez a centrumszerep kifejezett.

Európán belül különösen Londonban szembetűnő a templomok szomszédságában zajló direkt ráépítés, és ahol ez egyszer már megtörtént, lényegében mindegy, hogy csak egyetlen torony rivalizál a szakrális központtal, mint például Ealing Broadway-ben, vagy egész sereg felhőkarcoló süllyeszti azt a jelentéktelenség statisztaszerepébe, ahogy az történt a Cityben az ország addigi jelképével, a Szent Pál-székesegyházzal.

Magaslati pontjaink

Magyarország legmagasabb épületei már egy-másfél évszázada identitásunk sarokpontjait jelenítik meg: az ország első fővárosában álló esztergomi Bazilika – felirata szerint a „magyarországi egyházak feje, anyja és tanítója” – a maga 100 méterével egészen 2022-ig az ország legmagasabb épülete volt, míg a fővárosban a mindössze négy méterrel alacsonyabb, egyforma magasságú Szent István-bazilika és Parlament hirdette a nemzet, illetve a kereszténység elsőségét. Tuzson Bence jelenlegi igazságügyminiszter – akkor még a Miniszterelnökség államtitkáraként – 2018. júniusi parlamenti felszólalásában szépen, szabatosan összefoglalta mindezek jelentőségét:

„A világon szinte mindenhol vagy nagyon sok helyen voltak olyan szabályok, amelyekben egy épület méretét valamilyen szimbolikus ponthoz igazították. Ilyen volt például Rómában a Szent Péter-bazilika, a Szent Péter-bazilikánál magasabb épületet nem lehetett építeni. Vagy Amerikában, Washingtonban a Capitolium épülete, a Capitolium csúcsa volt az a pont, aminél magasabb épületet nem lehetett építeni.Budapest esetében is vannak ilyen pontok, és van olyan pont, aminél magasabb épületet nem szabad vagy nem érdemes építeni. (…) Budapesten több olyan épület, szimbolikus csúcs, kupola van, amihez érdemes igazítani a magasházak méretét. Leginkább jellemző talán az az épület, amiben most is vagyunk, hiszen az Országháznak a legmagasabb pontja 96 méter. (…) Tehát ez az a pont, aminél magasabb épületet Budapesten nem érdemes és nem is szabad építeni.”

Két hónappal később megkezdődött a 143 méteres MOL-székház építése. Paradox módon még ekkor is megjelent a támogatói érvek sorában a magasságszimbolika: Gulyás Gergely szerint a magyar gazdaság három regionálisan is jelentős zászlóshajójának, a MOL-nak, az OTP-nek és a Richternek ajánlották fel, hogy toronyházat építhetnek, amelyek közül végül csak az első kívánt élni a lehetőséggel. Habár a szimbólumok szintjén ezzel a nemzet és a kereszténység elsőségét a pénzhatalom magasabbrendűségének az üzenete váltotta fel, ez az üzenet még mindig magán hordozott egy méretes piros-fehér-zöld palástot.

Utólag nézve persze van egy olyan, egyelőre még nem igazolt vetülete a történetnek, hogy a MOL Campus inkább az első fecske szerepét játssza, s a rendszereken át őrzött magassági korlátok a jövőben véglegesen ledőlnek majd. Figyelembe véve az ingatlanbefektetői érdekeknek a magyar városfejlesztési folyamatokban játszott, már a millenniumi időszakban is megfigyelhető irányító szerepét, korántsem alaptalan az aggodalom, hogy mindez nagyon hamar egy olyan miliőt eredményezhet Budapesten, ahol végül értelmét veszti minden önkorlátozás, teret engedve a londoni modellnek, vagyis a néhai költő, Térey János toronyfetisiszta víziójának: „Győzze le a lapályt / megannyi vertikális / a grafitszürke köztereken. / Felhőkarcolót Budapestre, / százat, ezeret!”

Hazaérni az életkorunkba

Szerb Antalnak van az Utas és holdvilágban egy meglehetősen eredeti meglátása: „Minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.”

Valójában ez a városok esetében is igaz.

Akárhány stílus és divat masírozott át rajtuk a történelmük során, Athén mindig antik, Róma mindig antik és reneszánsz, Prága mindig gótikus, Budapest mindig klasszicista, New York mindig modern 20. századi, Dubaj pedig mindig posztmodern 21. századi város marad.

Minél „öregebb” egy település, értelemszerűen annál több építészgeneráció, illetve döntéshozó arányérzékét és tisztelettudását tette/teszi próbára ez a könnyedén elrelativizálható, ám attól még élő, létező szellemiség, amit nem csak buldózerrel és bontókalapáccsal lehet megerőszakolni, hanem rátelepedéssel, a lényeg leárnyékolásával is.

Nem véletlen, hogy a felhőkarcoló-turizmus pont ott virágzik, ahol kulturálisan magától értetődő azok jelenléte: New York-ban, Hongkongban, Szingapúrban, Dubajban. De a Párizsba, Barcelonába és Isztambulba látogatókat már nem a Montparnasse, a Torre Agbar vagy a Sapphire érdekli, hanem a Notre Dame, a Sagrada Familia és a Kék Mecset, s ezzel a jelek szerint a képkereső algoritmusok is hasonlóképpen vannak. Természetesen a mi fővárosunkban sem más a helyzet: Donald Trump egykori városfejlesztési tanácsadója, Justin Shubow szerint „Budapest turisztikai vonzereje még mindig a világháború előtti arcában, s nem az utána következő évtizedekben, vagy a most építettben rejtőzik”.

S itt jutunk el ahhoz a jelenséghez, amit a nagyvárosi multikultúra esetében már jól ismerünk:

ami helyben még kulturális gyarapodásnak és sokszínűségnek tűnik, az globális kitekintésben az unalom és uniformizáltság hordozója.

A felhőkarcoló, amely a 20. elején még az amerikai kapitalizmus erejét, valamint az Egyesült Államok növekvő világhatalmát reprezentálta, napjainkra – amikor az acél-üveg tornyok már a félmilliós Vilnius és Pozsony látképét is meghatározzák (utóbbiban épp most húznak fel egy 260 méteres hasábot) – egyértelműen a globalizáció és a globalizmus hírmondója lett. Ezért ez a száz éve még mindenkit ámulatba ejtő innováció, amely ma már csak az aktuális magasságrekordok megdöntésekor kelti fel a világ figyelmét (többnyire ázsiai helyszínekkel), a jelenlegi Közép-Európában sokkal inkább a mintakövetés, mint a modernizáció vagy az erő jelképe.

Habsburg Ottó mesélte egy interjúban, hogy amikor Amerikából hazatérve a repülőről meglátta egy város közepén a hatalmas katolikus templomot, tudta: megérkezett Európába. Manapság egy repülőről már nem könnyű különbséget tenni Frankfurt és Jakarta, Indianapolis és Varsó között, Budapest azonban egyelőre még madártávlatból is összetéveszthetetlen. Ezek után adódik a kérdés, hogy a felhőkarcolók visszavonhatatlan megjelenése erősítené-e, vagy inkább gyengítené (nagyobb mennyiségben esetleg felszámolná) a magyar főváros sajátos karakterét.

Bűnbeesés után

Bár Lázár János szerint a MOL-torony felépítésével az ősbűn megtörtént, ebből még nem következik a továbbiak elkövetésének szükségessége, illetve jelentéktelensége, nem beszélve arról, hogy fővárosunk panorámáját ezekben a pillanatokban is a nemzet és a keresztény civilizáció elsőbbségét hirdető két kupola uralja – vagyis a pesti sziluett még mindig érintetlen. Amennyiben ez az állapot a jövőben is így marad, már csak az a kérdés, hogy minek tekintsük a továbbiakban a Kopaszi-gát melletti tornyot: egy botlás mementójának, egy tiszteletreméltó magyar multi impozáns székházának, vagy pedig egy pazar kilátónak, ahonnan nem kell felhőkarcolókat nézni?

Ugyanakkor azt a többségében konzervatív budapesti lakosságnak is el kell fogadnia, hogy egyes csomópontokon akár 80-90 méteres, tehát a jelenlegi SOTE épületével megegyező méretű irodaházak nőhetnek ki a földből. Ezek a fejlesztések – ha valóban csak a külső kerületekre korlátozódnak – nem bontják meg drasztikusan a pesti panorámát, tiszteletben tartják a szimbolikus magasságkorlátokat, kielégítik az építészszakma alkotói és a politikusok örökséghagyó igényeit, valamint a nagyvárosok közötti verseny (mint látványsport) vonatkozásában is előnyünkre válhatnak. Az Árpád-híd környéke, különösen akkor, ha végül felépül az MBH Bank új székháza, felhőkarcolók nélkül is a térség egyik legimpozánsabb üzleti negyedévé nőheti ki magát – ezt már most se kell magyarázni annak, aki a budai oldalról közelít a helyszínre.

Mindent összevetve, az elődeink által ránk hagyott építészeti örökség tiszteletben tartásából a legkevésbé sem következik a skanzenjelleg és a bezárkózás. Sőt éppen a fővárosi modernizációs projektek voltak azok, amelyek végül olyan izgalmas, nemzetközileg is elismert munkákkal ajándékoztak meg minket, mint a Bálna vagy a Magyar Zene Háza. Bízunk benne, hogy az egymást érő városfejlesztési kezdeményezésekből, afféle ráadásként, végül valami magyarosan nagyszerű és korszakalkotó, vagy ami még jobban hangzik, valami nagyszerűen és korszakalkotóan magyaros is kikerekedik majd.

Kovács Erik