Varga Judit beszélt arról a Hajdú Péternek adott interjújában, hogy volt férje, Magyar Péter nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Ilyen diagnózist persze csak szakember – pszichológus vagy pszichiáter – állíthat fel, a volt igazságügyi minisztert hallgatva mégis nehéz megkérdőjelezni állításai igazságtartalmát. Varga Judit nagyon pontosan, nagyon részletgazdagon mesélte el, hogy milyen egy ilyen kapcsolatban élni – mondhatni tankönyvi módon, de mégsem tankönyvízűen. Alkalmasint mindenki, aki állt már közeli kapcsolatban nárcisztikus emberrel (származási családban, párkapcsolatban, munkahelyen), erősen rezonált erre az interjúra.

Ezen a felületen született már egy politológiai fókuszú írás arra vonatkozóan, hogy a volt férjnek, Magyar Péternek milyen esélyei vannak a magyar politika színpadán. Mivel azonban a politikacsinálás nemcsak elméleti szinten történik, hanem valós emberek mindennapi érintkezésein keresztül, érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen lehet egy nárcisztikus politikai vezető alatt dolgozni, élni.

A nárcisztikus személyiségzavar mögött egy érdekes paradoxon áll. Az ilyen emberek egyszerre gyűlölik (szégyellik) magukat, ugyanakkor – ezt kompenzálandó – amolyan grandiózus, felfújt ént közvetítenek kívülre. Ez persze nem véletlenül alakul ki, hanem egy túlzottan kritikus, a személyiség, az akarat szabad kibontakozását elnyomó, gyakran képmutató gondozó hatására, jellemzően óvodás korban, amikor a gyerek már képes aktívan befolyásolni (nárcisztikus módon: manipulálni) a környezetét. Úgy, ahogy őt is folyamatosan manipulálja, elnyomja, lelkileg fogva tartja a saját gondozója.

A nárcisztikus ember személyiségének mélyén tehát egy éretlen, elnyomó gondozója által „fojtogatott”, magát folyamatosan szégyellő kisgyermek lakozik.

Az ilyen ember ugyanakkor a világot is képes lenne felgyújtani azért, hogy ezt senki ne vegye észre – s főleg, hogy neki ne kelljen újra szembesülnie vele, feltépve úgymond a régi sebeket. Az ilyen emberek ezért elképesztő energiákat fordítanak arra, hogy manipulálják és sakkban tartsák a környezetüket („ugye milyen erős és nagyszerű vagyok?”).

A nárcisztikusok másokat csak eszköznek tekintenek, kelléknek vagy statisztának az ő mindennél fontosabb, mindenkinél különlegesebb és nagyszerűbb élet-színjátékukhoz

(házastársi beszélgetés rögzítése, legjobb barát zsarolása). A nárcisztikus képmutatást elsőre nem mindig könnyű felismerni, hiszen nagyon is megnyerő személyiségek lehetnek (végül is minden energiájukat a „maszk” kidolgozására fordítják), de azért vannak árulkodó jelek: állandó túlzások, szuperlatívuszok („legnagyszerűbb”, „ilyet még senki nem látott”, „nekem senki nem fog tudni ellenállni”), a másik oldalon a hibák, gyengeségek végsőkig való tagadása (ők soha nem tévednek!). A világ egy nárcisztikus szemével alapvetően két ellentétes pólusra osztható: az egyik oldalon azok, akik kritika nélkül követik a Nagy Személyiséget (behódolók vagy aktív segítők, ún. repülő majmok), a másik oldalon pedig mindenki más (senkik és ellenségek, akiket el lehet vagy kell taposni). A nárcisztikus ember belül olyan, mint egy durcás, sértett kisgyerek: képtelen érdek nélkül szeretni, elfogadni vagy pusztán elismerni másokat (mindenkire irigy, hiszen ő mindenkinél jobb, neki kellene az ő helyükön lenni!), ugyanakkor a végsőkig kiszipolyozza a hozzá közel álló embereket a családban, párkapcsolatban, munkahelyen stb. (érzelmi fekete lyuk).

A fentiek persze csak egy vázlatos, áttekintő képet nyújthatnak arról, hogy milyen egy nárcisztikus emberrel élni vagy dolgozni a mindennapokban, mielőtt és miután lelepleztük gondosan kidolgozott hazugság-maszkját (a kettő persze ég és föld) – de igazán megismerni vagy pláne kiszűrni őket sajnos gyakran csak a saját fájdalmas tapasztalataink árán tudjuk.

Mert egy nárcisztikus emberrel közeli kapcsolatban lenni, az maga a folyamatos lelki bántalmazás.

A pszichológiai rendelők, krízisközpontok vagy újabban már önsegítő csoportok is tele vannak a nárcisztikusok áldozataival, ők maguk ugyanakkor a legritkább esetben fordulnak szakemberhez, vagy ha igen, legtöbbször az is csak színjáték, megtévesztés (amivel például azt akarják igazolni önmaguk és mások előtt, hogy ők tökéletesen normálisak).

Hangsúlyozni kell, hogy a nárcisztikus emberek korántsem valamiféle „futóbolondok”, hanem nagyon is hatékony és a közvetlen környezetükre kiemelten veszélyes, gyakran tehetséges emberek. Amolyan lelki ragadozók, akik gyorsan leveszik lábukról a kiszemelt partnert („szerelmi bombázás”), vagy felküzdik magukat egy társadalmi csoport, szervezet, politikai párt vagy akár ország élére, ahol már úgymond joggal mondhatják azt, hogy ők a legjobbak és a legnagyobbak (Donald Trump és Vlagyimir Putyin kapcsán is sokat emlegetik a nárcisztikus jelzőt, valószínűleg nem alaptalanul). Ugyanakkor ők a megtévesztés, a manipuláció nagymesterei is („gázlángolás”), ami persze bizonyos területeken megintcsak hasznos képesség lehet: a politikai és az üzleti élet, vagy akár a művészetek világa is ideális terep a nárcisztikusok számára. A lényeg, hogy az elismerés-drog mindennap meglegyen (rajongók, valódi és képzelt sikerek, hatalom, pénz, szex és státuszszimbólumok), így folyamatosan vissza tudják igazolni elnyomott, gyermeki énrészük számára, hogy ők valóban nagyszerűek és tökéletesek. Csak kritikát ne kapjanak – főleg a hozzájuk közel állóktól –, mert akkor bizony könnyen előtör rejtekéből a szégyenkező, szorongó kisgyerek, és a „nárcisztikus düh” pusztító erővel seper végig a környezetükön. Egy nárcisztikus vezető mellett az úgynevezett nárcisztikus struktúrák könnyen leuralhatják egy család/szervezet/politikai párt mindennapi működését: ha a valós teljesítmény helyett a dicsekvést és a látszatot értékelik, ha úgymond nem szabad hibázni (vagyis a hibát elismerni) és kritikát megfogalmazni, ha mindent áthat a hazugság és a képmutatás, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy nárcisztikus közegbe kerültünk – és kezdhetjük tervezni az óvatos menekülési útvonalakat, mielőtt ezek a struktúrák a mi lelki egészségünket is tönkre nem teszik.

Egyet kell értenünk Schiffer Andrással abban, hogy a mai politikai élet kifejezetten kedvez a nárcisztikus tendenciáknak – nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. A hagyományos erkölcsi értékek és „fékek” felbomlásával, az egyre polarizáltabb és kiélezettebb politikai vitákban, a tömeg- és közösségi média fénytörésében ne csodálkozzunk azon, hogy újabb és újabb politikai celebek, hamis messiások lépnek a fényre. Csak rajtunk múlik, hogy átlátunk-e a szitán, és hatalmat adunk-e nekik magunk fölött, amit ők – efelől ne legyen kétségünk – maximálisan ki fognak élvezni. Persze elsősorban nem a mi, hanem a saját javukra.

mkdsz.hu