Beszéde végén a szónok leült. Leült, ahogy mi is ültünk, és aztán a megszokott folytatás helyett semmit sem tett. Pontosabban ebben a látszólagos semmittevésben valami másba kezdett. Valami másba, mint a megszokott. Utolsó szavai egy önmagának is feltett kérdést artikuláltak számunkra, amelyek olyan valószerűtlenül visszhangzottak tovább, az apáink keze emelte boltívek alatt.

De nem a falak határolta ürességben szállt tovább a szó, hisz betöltöttük a teret, voltunk elegen. Az sokkal inkább a lelkünk távlataiban indulhatott útjára. És nem is a kérdés keltette lehetséges válaszok hullámzása, hanem az azt követő, az azt övező csend kezdhette el titkos működését bennünk.

Nem tudtuk, hogy meddig fog tartani. A szónok kitartott. Mondhatni a „kezében voltunk”. Pedig azt hiszem, ő sem tudta még, hogy meddig mehet el. Csak ült, és mi vele ültünk a ragyogó ráhagyatkozásban. Mintha még a csenddel is beszédét folytatná, és ez a csend a kiteljesedő és elválaszthatatlan része lenne az elhangzott szavaknak.

Nem volt menekvés. A szónok utolsó kérdő szavai és a hamarosan hallható utolsó vacsora örök, kérő, hálaadó szavai közötti csend izzásának kemencéjébe kerültünk. Ott kuporgott az egész templom a csend újszülött tüze körül. Valahogy a keletkezés pillanatai lehetnek ilyenek. Ilyen hangtalanul felcsendülők.

Aztán a hallgatás már kezdett hosszabbnak tűnni, mint az azt megelőző beszéd. Ebben az üdvös aránytalanságban nem tudtam tovább elfedni magam elől sem gigászi komfortzónám kollapszusának néma robaját. Mert ebben a mozdulatlanságban, ebben a lassan kifeszülő hallgatásban a csend felemelte fejét, és megnyitotta a világok sarokvasán függő kapuit.

A kapu kinyílt, és mi mégis így lettünk egy csodálatos és végtelen tisztaságú minőség, a liturgikus csend rabjai. Egy kis időre. Kis időre egy olyan közmunka napszámosai és foglyai, ahol az égi bányákba emelkedve szállhatunk alá. Ahol a legtisztább kincseket tárhatjuk fel a fenntartható békesség nem emberkéz alkotta, de emberkézbe helyezett, legszentebb művéhez.

Többféle csend van. A csendnek nagy a családja. A liturgikus csend minden csend titkos magfúziója. Hála és hódolat valósága az evilágba jött, de nem evilágból való Király előtt.

Sok év telt el, mire el- és befogadtam, megértettem gyermekkorom titkos utcanevét. Az utcánk nevét. Annak az utcának a nevét és történetét, ahol felnőttem. Csendítő, ez volt a neve. Az alattunk lévő utca – merthogy emelkedő területen laktunk – a Csengés volt. Arra vágytam, hogy bár inkább ott laknánk, mert akkor nem kellene mindig legalább kétszer mondanom a lakcímünket, ha valahol megkérdezik – hol lakom? A Csengést nem kellett volna magyaráznom. De a mi utcánk nevét nem értették, és legjobban az zavart, hogy én sem. Ma már tudom, mit jelent, és hálás vagyok, hogy odaszülettem.

Amikor már a hetedik – reményeink szerint az utolsó – otthonunkat kerestük, kissé megfáradva, akkor is a csend vezetett. Nem figyeltem rá igazán, de mai napig emlékszem arra, amikor behajtottam az utcába, és visszafogott tempóban haladva megláttam az utolsó előtti házat egy erdő ölelésében. Mint a mesében. Piros cserepes, csúcsos tető, vidámsárga falak, világosbarna ablaktokok és az a szép zölden pezsgő fű az egész udvaron. Lesz vele munka, de ez lesz az. Minket várt, és mi is vártunk rá. Időnként túl hosszúnak tűnő éveket.

Az ember, amikor igazi otthont próbál teremteni, végül is egy darabka földet vesz magának a csend országából. Ahol nemcsak gyermekeivel játszhat csendkirályt, hanem titokban a teremtett és épített környezetével is.

Mintha a szónoki beszéd után, titokban a csendkirályt játszottunk volna mi is a templomban. De nem is reméltük, hogy valamelyikünk az lehet, inkább vártunk rá. Hogy megérkezzen. A csend igaz Királya. És ebben a világítóan mély, hosszú csendben és kényszerű várakozásban elkezdődhetett kiben-kiben a teljesebb meghallás is. A hallás útján lépegetés, mozdulatlanul. Amikor minden beszélni kezd, ami eddig néma volt. Vagy némának tűnt.

Egyre tisztábban kezdtük hallani egymást is. Egymás jelenlétét a hallásban is érzékelni. Az apró köhintésekben, az elfojtott vagy kiengedett tüsszentésekben. Minden ásításban és a kurta sóhajokban. Minden kérdő, gyermeki suttogásban, minden, a templom falain kívülre gondolásban. A kabátujjak ráncainak kisimításában, a megtörölt, vagy megdörzsölt szemek tompa és fénylő csillogásában. Ezek a jelekké váló gesztusok a csendnek nemcsak az idejét, hanem a terét is valóságosabbá tették. Azt éreztem, hogy egyre távolabb visz ez a szokatlan hosszúságú hallgatás. Ugyanakkor egyszerre közelebb is hoz valamit, ami távol van.

Azt hiszem, a csendhez való viszonyom is újragondolásra, megváltoztatásra szorul. Talán már túlzottan az idő dimenziójához kapcsoltam magamban és környezetemben ezt a titkot. Pedig legalább ennyire a tér valóságához is kellene rendelnem azt, így tapasztalva meg szabadító erejét. A tér és a vér valóságához.

Igen, ez a csend nemcsak az időben, hanem valamiképp a térben is elhúzódott. Kiáradt. A templom küszöbén is áttörve, ez a csendben születő folyam elvitt minket magával. Nem tudom kit merre, de engem vitt-vitt egészen a távoli Közel-Keletre. Egy ottani templomba. Az egyetlenbe, ami megmaradt. A minket övező itteni csend átemelt egy ottani övezetbe. Átemelt oda, és egyszerre magával hozta azt. Lassan megtestesült egy másfajta csendet őrző övezet körülöttem. A mi templomunk falai mások templomának falaivá lettek. Az én gondolataim egy pillanatra azok gondolatai lettek, akik bár távol vannak, de a világban megsebzett csend vére által most közel kerültek. Közel került annak a helynek a csendje, ahol a háború szelleme aljas-horgos csapdáival kegyetlenül gázol az élet szűkülő medrében, ahol a csend pontszerűvé sűrűlt, ahol menekül a még ép és a zajtól őrült, ahol már csak egyetlen templom van, ahol azt a csendet hallgatják és várják, amit mi hallunk, de mégsem.

Ahol a templom falaiban és azon kívül romok vannak, de belül még pislákol a békét szolgáló építkezés. Ott, ahol a templom utolsó otthonná, valóban közös házzá vált. Ahol nemcsak a másik sóhaját vagy kotorászását halljuk a padban ülve, hanem a szívdobogását.

Itt, a templom falain kívül még nem szólnak a fegyverek, de készülnek, készülnek egyre nagyobb lendületű építkezések és lapátolások közepette. Egyre sürgetőbb kérdés: de mi van a templomainkban, közösségeinkben? Ha van is csend, azokban elér „lélektől lélekig”?

Mostanában elképzelem néhányszor, amikor a templomunk mellett lépdelek vagy robogok hazafelé, hogy a templom lett a házunk, mert nincs hova hazamenni. Hogy a templom egyszerre az elindulás és a végállomás. Elképzelem, hogy munka után a templomba megyek haza, századmagammal és száz családdal együtt szolgálok fel és vacsorázok, ha van mit. Nemcsak a kislányainknak olvasok esti mesét a legkisebb királyfiról és a jó győzelméről, hanem a felnőtteknek is. Nemcsak az enyéim álmát őrzöm, hanem másokét is. Nemcsak a szeretteimnek tartom számon, amim van, hanem mindenkivel megosztom, akivel egy házban, egy harang csendítő árnyékában és az egy csend udvarában élek.

Az a legmegrázóbb ebben, hogy bár tartok a fájdalomtól, a gyásztól, az otthontalanságtól, a bombatölcsérekkel borított virágtalan és világtalan világnak még gondolatától is, de titkon mégis vágyok. Vágyok erre a közös csendre. Hogy mind együtt játsszuk és várjuk a csendkirályt.

A csend a béke nem evilági országának visszhangja a békétlen világban. Nem némaság nem hangtalanság. A csendből szól a tengerek morajlása az erdők susogása. A csendről énekel a sárgarigó és a pacsirta is. A csend csodáját hirdetik a dolgos méhek virágos útjaikon.

A csendről és a csend által szóltak különösen a templomainkban a mostani napok. A szent három napon.

Igen, „Nagypéntekkel bizonyos értelemben az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel.” (Barsi Balázs) Arra a hegycsúcsra, ahonnan a Nagyszombat leírhatatlan, paradicsomi távlatát láthatom meg. Ha meghallom – akár még fuldokolva, halálra ítélve is, ahogy Dismas, a jobb lator – Isten csendjének énekét. Mert igazán csak a szívemmel hallok, és igazán jól csak az Isten szívével láthatok.

Az állítólag egyre gyorsabban táguló világegyetemben valóban eljött, sőt már itt is van az az idő, amikor a „csend körei” már annyira leszűkültek, hogy a legmagasabb, az egekhez legközelebbi hegycsúcsokon is emberek veszélyes torlódásának zaja lüktet. Amikor már az óceánok mélyét is, a felszín zaját tápláló, titkos és veszélyeztethető vezetékekkel hálóztuk be.

Eljött az idő, és már itt is van, amikor igaz megnyugvást és otthont már csak a morzsányi és cseppnyi önmagában mindent nekünk és tudtunkra adó Mindenható, a mindenség Királya adhat. Ezekben a háborúktól marcangolt időkben az ő békéjét, az ő csendjét.

A Király, aki a csendjével töri meg a némaságot. Aki szóra bírja a köveket, a hegyeket, aki szolgálatba állítja a fákat, zúgó erdőket, ha nincs, aki szóljon.

A király, akinek, akiben és akiről elhihetjük, hogy csendben otthont készített már mindannyiunknak az Ő országnyi utcájában.

Szilvási Zalán