Meszlényi Zoltán püspököt 1950. június 17-én, bár az állam ellenezte, káptalani helynöknek választották Esztergomban. Tizenkét nappal később letartóztatták és a kistarcsai internáló táborba vitték. Bíróság elé nem állították, vádat ellene nem emeltek. Szinte tudatosan kivárták, amíg a fogvatartás körülményei miatt 1951-ben meghalt. Tudós ember volt, egyházjogász, aki pár hónapig szolgált csak plébánián, majd élete végéig az esztergomi prímási udvarban dolgozott. Csernoch János, Serédi Jusztinián és Mindszenty József munkatársa volt. 1937-ben püspökké szentelték, jelmondata: Bizalommal és hűséggel.
Serédi Jusztinián 1927-ben Rómában vette át a bíborosi kinevezését. Az ünnepélyes eseményen számos előkelőség is részt vett, akiket, közöttük Batthyány-Strattmann László herceget és sokan másokat egy pápai szertartásmester és Meszlényi Zoltán érseki titkár fogadott. Ki hitte volna, hogy ez egyben két jövendő magyar boldog: egy hitvalló és egy vértanú találkozása is? Nem könnyű felismerni a szemünk előtt lévő nagyságot és a szentséget. Akkor a figyelem nem rájuk, hanem az új bíborosra szegeződött, aki bár már hercegprímás volt, egyszerű bencés reverendában fogadta a bíbort, és Isten kegyelmének köszönte, hogy 14 gyermekes szegény családból származva erre a méltóságra jutott.
Valóban vértanú Boldog Meszlényi Zoltán? Persze hogy az, hiszen durván vallásellenes politikai erők jogtalanul és kegyetlenül bántak vele.
Bár nem volt kivégzés, a bánásmód elég volt az elpusztításához. Tudta, hogy mit vállalt, amikor az egyházmegye élére állt: „vannak helyzetek, amelyekben a felelősséget nem vállalni: jellemtelenség”. Azért küldték a halálba, mert a kommunista hatalom saját bábfiguráját akarta látni az egyházmegye élén, s a feladatra kijelölt Beresztóczy Miklóst feszítette az érvényesülés és a hatalom vágya, ezért Meszlényi halálba kergetését is vállalta.
Van tehát egy boldoggá avatott vértanúnk (ünnepe március 4-e), akinek szentté avatására akkor kerülhet sor, ha hatékony közbenjárását újabb csodák igazolják. Ezek pedig csak akkor fognak bekövetkezni, ha Boldog Meszlényi Zoltán tisztelete terjed, ha lesznek, akik gondjaikat, bajaikat rábízzák.
A szenteség hírében meghalt Ozsvári Csaba ötvösművész nagyszerű alkotása, a Missziós Kereszt, ami az Eucharisztikus Kongresszusnak is jelképe lett. Az előkészülés idején bejárta a Kárpát-medencét. Ezen a kereszten a Szent Kereszt egy feltételezett darabja körül régiónkhoz kötődő szentek és boldogok ereklyéi vannak. Közöttük Boldog Meszlényi Zoltáné is.
Ne utasítsuk el az ereklye szót, de tisztázzuk: az ereklye is csak egy tárgy, a kereszt maga is az. Csodatevő ereklye nincs. A köznapi életben is számtalanszor használják a szót, voltaképp emléktárgyat jelent. Kossuth pipája például, vagy bármi, ami egy jeles személyiséghez kötődik, és rá emlékeztet. Ebből a szempontból másodlagos, hogy dokumentálható-e egy ereklye eredete, vagy jámbor vélekedés csupán. Senki nem kéri tőlünk, hogy biztonsággal állítsuk, hogy az a kis szilánk, ami a Missziós Keresztben van, Krisztus keresztfájából származik. De ha minket arra késztet, hogy Krisztus szenvedésére gondoljunk, akkor teljesíti feladatát. Lényegében ugyanez a helyzet a szentek ereklyéivel is.
Krisztus vállalta az Atya akaratát: megváltotta a világot. Boldog Meszlényi Zoltán is vállalta, ami ráméretett. Példa lehet a mai embernek, aki nem szívesen vállal semmi elköteleződést.
A Missziós Kereszt és az ereklyék nem tesznek csodát, de mankói lehetnek a hitnek, ami hegyeket is mozgat. Ami megújíthatja nemzetünket, amin munkálkodni ránk méretett feladat. Nem vállalni – Meszlényi szavával – jellemtelenség. Itt az idő! Vágjunk neki.
Surján László
