A mozgóképkultúra – a 20-21. század legnépszerűbb művészeteként – minden más művészeti ágnál intenzívebben határozza meg a gondolkodásunkat és érzelmi világunkat, vitathatatlan szerepet játszva ezzel korunk értékválságában. Ugyanakkor a film a keresztény ember számára pozitív, ösztönző funkciót is betölthet a nagyböjt idején.

És hogy miért is játszhat fontos szerepet a belső töltekezésben egy-egy jól eltalált alkotás? Például azért, mert nagyságrendekkel több vizuális inger ér bennünket, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt, és lehet, hogy ebben a környezetben sokaknak épp egy hasonlóan intenzív ellenhatás segítheti elő a ráhangolódást. Vagy például azért, mert más módon már nem hozható emberközelbe a korábban még létező támogató környezet. Ez utóbbi ugyanis korunkban visszaszorult a plébániák világába, s

egy keresztény hívő ma – össznépi élmény helyett – kénytelen a világgal való totális szembefordulásként megélni a bűnbánat és lemondás negyven napját.

Jézus és Keresztelő Szent János még egy olyan korban is szükségét érezte ilyenkor a civilizációból való kivonulásnak, amikor a nyilvánosan és látványosan gyakorolt bűnbánat még farizeusi viselkedés, vagyis társadalmi norma volt.

Ma ennek ellentétje, azaz szűkebb és tágabb környezetünk értetlenkedése vagy akár ellenséges hozzáállása, továbbá az egyetlen hatalmas reklámfelületté gyúrt glóbusz zaja az, ami indokolttá, sőt szükségessé tenné a keresztény ember számára az elvonulást – miközben ezt éppen a világ gránitszilárdságú szabályrendszere (például a napi 8-10 órás munkahelyi robotolás abszurd követelménye) teszi lehetetlenné. A nagyböjt ma egy keresztény számára a kísértések és kényszerű kompromisszumok láncolatának az időszaka, s hogy ez sokszor mennyire a valós élet része, arra álljon itt egyetlen példa: ahogy a kommunizmusban az iskolaigazgatók tették, idén (s talán a korábbi években is) számos állami fenntartású óvoda és iskola vezetése is a nagyböjtre időzítette a diákfarsangot – hogy szándékosan-e vagy érzéketlenségből, az a gyermek szempontjából már mindegy. Csak remélni lehet, hogy a Tankerületi Központoknál lesz akarat a jövő évtől arra, hogy a krétabeszerzés szabályszerűsége mellett erre a tényleg lényeges, keresztény családok ezreit dilemma elé állító problémára is kiterjesszék a figyelmüket.

Egy elgondolkodtató, keresztény szellemiségű film tehát fontos érzelmi ellensúly lehet egy olyan világban, amely sokszor még akkor is velünk szemben dolgozik, ha azt hisszük, hogy az éppen a miénk.

Ilyen filmeket persze nem lehet egykönnyen leemelni a polcról. Sajnos a művészetet – s ezen belül kiemelten a filmeket – már jó ideje a nyílt keresztényellenes propaganda uralja: a hatvanas évek végétől egyre több forgatókönyvbe írnak bele blaszfémikus vagy keresztényellenes kiszólásokat, sértéseket, üzeneteket. Nincs ezen mit csodálkozni: a kultúra régóta megszállt területté vált, s ahogy a náci propagandagépezet is rávetette magát a rádió kínálta lehetőségekre, úgy kebelezte be mára szinte a teljes tudatipart a globális liberális hálózati hatalom.

Ennek ellenére számos bibliai tematikájú, keresztény szellemiségű, vagy csupán – és már ennek is örülnünk kell – a keresztény civilizáció létezését egyszerűen tudomásul vevő, ahhoz tárgyilagosan viszonyuló film született az elmúlt évtizedekben. A skála a Krisztusra és az őskeresztényekre fókuszáló klasszikus moziktól (Quo Vadis, Ben Hur, Barabás, A názáreti Jézus, A Passió) a bibliai témákat alternatív módon közelítő, ugyancsak korszakos műveken át (Jézus Krisztus Szupersztár, A lator) egészen az egyházak mai társadalmi szerepét és konfliktusait boncolható kortárs alkotásokig terjed, sőt az elfogulatlan elemzők még a Gyűrűk ura trilógiáját is egy szimbolikus katolikus műnek tekintik. Érdekes ugyanakkor, vagy inkább sokatmondó, hogy a legnagyobb hazai filmadatbázis, a Mafab.hu a keresztény filmek kategóriájában azt a művet (A tégla) teszi az első helyre, amelynek egyetlen „keresztény” jelenetében a főszereplő két papot zaklat egy étteremben vélelmezett pedofil hajlamaik okán.

Mindent összevetve, amikor nagyböjti filmekről beszélünk, a fentebb leírtak értelmében nem feltétlenül (csak) a jézusi szenvedéstörténetet elmesélő alkotásokra kell gondolnunk. Kedvcsinálóként most álljon itt egy rövid, mindössze négy műből álló ajánló.

1. A Passió

Mondjuk ki, 2004 óta kötelező egy ilyen listán az első helyre tenni Mel Gibson nagyívű rendezését, amely egyrészt a témához méltó misztikus hangulatban, másrészt viszont filmkockáról filmkockára az Evangéliumban leírtakhoz ragaszkodva adja át a közönségnek Jézus kereszthalálának a történetét. A film egyik legsajátosabb, briliánsan egyszerű megoldása, hogy minden szereplő a karakterének megfelelő nyelven beszél, így a néző két órán keresztül hallgathatja az arámi és a latin beszéd szépségeit.

Az alkotás már jóval a bemutató előtt kiváltotta a liberális sajtó dühét. Jó reklámot csináltak: Gibson főművét eddig mintegy 600 millióan látták, ami a legnagyobb siker a független filmek történetében. A premier aztán alkalmat adott arra, hogy a kritikusok végre megtalálják bírálatuk okát: a jelenetek brutalitását. Ez Magyarországon sem történt másképp, a Pesti Est karikatúráján például ketchupos vödörből öntötték a művért a főszereplőre (lehet nevetni), a kritikusok pedig megírtak mindent, amit New Yorktól Berlinig meg kellett írni.

Kétségtelen, hogy Mel Gibson műve nem olyan könnyed, a nagyszombati vacsora után pihenésképpen megtekinthető alkotás, mint például A lator. Komor, emlékezetes, és – ebben a kritikusoknak valóban igaza volt – rendkívül véres mű, amely ráébresztette a nézőket, a reneszánsz ábrázolásokhoz és aranyesőkkel szegélyezett kálváriákhoz szokott híveket a keresztre feszítés, valamint az ezt megelőző tortúra szó szerinti hús-vér valóságára.

„Pont így történt” – mondta II. János Pál pápa, miután megnézte az alkotást. Lehet, hogy ez az egyszerű igazság fájt már előre a károgóknak?

2. Emberek és istenek

Az algériai hegyi faluban játszódó, megtörtént eseményen alapuló francia dráma egy ciszterci közösség mindennapos életét, majd tragikus végzetét meséli el. Akik a kilencvenes években olvasták a napi híreket, bizonyára emlékeznek a nyolc francia szerzetes szélsőséges muszlim fegyveresek általi elhurcolásáról és kivégzéséről szóló tudósításokra.

Az Emberek és istenek a nézőt a kolostorok misztikus, de egyszerű világába viszi, miközben a keresztény kisközösség és a helyi muzulmán lakosság együttéléséről és egymásrautaltságáról is képet ad.

És amíg az emberi kapcsolatok világa, a két eltérő világvalláshoz tartozók szimbiózisa felülírja a civilizációs különbségeket, a fundamentalista barbarizmus és gyűlölet pillanatok alatt szétveri ezt a jól működő mikrovilágot.

Christian atyáék mártíromságának története Európától kéznyújtásnyira játszódott le, szinte napjainkban, ám a konkrét eseten jóval túlmutató tanulságokkal.

3. A misszió

A Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével játszódó, Ennio Morricone zenéjével megtámogatott dél-amerikai történet a gyarmatosítás korai időszakát idézi fel, s valószínűleg még azok számára is szimpatikussá teszi a jezsuitákat, akik a kommunista történelemoktatás narrációi vagy a Dan Brown-féle írók elbeszélései alapján szerezték egyházügyi ismereteiket.

Maga a film egy kettős „házon belüli” konfliktus története, amely egyfelől az esőerdőben indián-missziót működtető jezsuita közösség és a területre ácsingózó világi hatalmak érdekeit képviselő főpap között, másfelől a szerzetesközösségen belül – személy szerint az együttműködésre törekvő, a „csak a szeretet” elve alapján cselekvő Gabriel atya (Irons) és az igaz ügyért fegyvert ragadni kész novícius és ex-katona Mendoza (De Niro) között – zajlik. A harmadik konfliktus, az egyházi engedelmesség és a lelkiismeret közötti választás dilemmája már az előző kettőből adódik, és végigkíséri az egész filmet.

Bár egyes bírálói szerint A misszió a felszabadítási teológia propagálása, a rendező valójában nem foglal állást a krízishelyzetre adható különféle keresztény válaszok között.

És hogy az egyházi tematikán túl miért került ez a film a nagyböjti ajánlónkba? A választ a film első fele adja meg: mielőtt még megismerhetné a néző a fentebb említett dilemmákat, egy nem kevésbé drámai előtörténet is kibontakozik, amely a zsoldosként és rabszolgakereskedőként tevékenykedő Mendoza civil életét, testvérgyilkosságát, majd a jezsuitákhoz történő csatlakozását mutatja be, a bűn–vezeklés–feloldozás folyamatával a középpontban.

4. A Sziget

Míg A Misszió csak felerészben, az itt tárgyalt orosz mestermű teljes egészében a bűnről és a penitenciáról szól. Az alapesemény itt is egy gyilkosság, a történet azonban nem a gyarmatosítás idején, hanem a második világháborúban játszódik, a főszereplő pedig nem a testvérét, hanem saját katonai felettesét lövi le. Míg Mendoza tettének indítéka a féltékenység, Anatolij.kényszerből, vagy ha úgy tetszik, gyávaságból küldi bajtársa testébe a golyót, ugyanis a kettejüket fogságba ejtő német katona ezzel a feltétellel kíméli csak meg a főszereplő életét. Anatolijt (akinek szerepét egy orosz rocksztár, Pjotr Mamonov alakítja) nem sokkal később már szakállal, soványan, egy kietlen észak-oroszországi szigeten láthatjuk viszont, egy kicsiny szerzetesi közösség tagjaként.

Harminc évnyi vezeklése során Anatolij csodás látnoki és gyógyítói képességekre tesz szert, akit egyfajta élőszentként tisztel a külvilág, s akit személyesen keresnek fel a gyógyulni vágyó betegek.

A film több katartikus jelenetet is tartalmaz – beleértve végül az életével megbékélő idős szerzetes nem mindennapi halálát –, de a legemlékezetesebb pillanat a bűn terhétől való megszabadulásé, amely egy újabb párhuzamot enged vonni A misszió hasonló jelentével.

Mivel orosz moziról van szó, a rendező nem sietteti a történetet. A Sziget komor és zord, de nem unalmas munka – csak rá kell szánni az időt és energiát, hadd járja át a nézőt, mint az ortodox vízkeresztkor alámerülő híveket a megtisztulást hozó jeges víz.

Ezután viszont már nyugodtan beiktathatunk némi filmböjtöt – mint minden olyan alkotás után, amikor az üzenet megfelelő és tartós felszívódásához még kell néhány nap szünet.

Kovács Erik