Az abnormalitás korában, amikor már egy hazai parlamenti párt elnöke is a műhúsban látja az emberiség jövőjét, lassan értelmetlenné válik minden rácsodálkozás. Az elmúlt napokban azonban – mintha csak leutánozták volna a minapi Hold–Merkúr–Vénusz-együttállást – három olyan fajsúlyos értelmiségi állásfoglalásba is belefuthattunk, amely esszenciájában világítja meg a balliberális szubkultúra jellemzőit: a nemzeti aspektus teljes hiányát, a globalista behódolást és a krónikus nácizási kényszert.

Hosszú és nehéz évekbe került a baloldali politikusoknak, míg a saját kárukon megtanulták: mindaz, amit a mucsaizó-micisapkázó SZDSZ még megengedett magának, a legegyenesebb út a választási bukáshoz. A holdudvarukba tartozó értelmiségieknek azonban már nem kell szavazói undortól és egyharmados parlamenti karanténtól tartaniuk, így megengedhetik maguknak a szívbeszéd luxusát – legyen szó geopolitikáról, migrációról vagy éppen Trianonról. Ez utóbbi nemcsak a térképen, hanem a belpolitikában is határképző tényező, hiszen a legnagyobb magyar tragédiáról vallott nézetek lakmuszpapírként mutatják a nemzethez való egyéni viszonyulás előjelét.

„Korántsem olyan szörnyű…”

Tudjuk, hogy Magyarországon létezik a Trianon-igenlés jelensége, amelynek egyetlen lényegi eleme – legyen akár szenvedélyes, akár álobjektív a tálalás – az országcsonkítás feletti egyetértés és káröröm, adott esetben román nacionalistákat megszégyenítő elfogultsággal, gyűlölettel megtámogatva.

Olyan perverz, a nemzeti tragédiát nemzeti nyereségként értelmező megközelítéssel azonban, mint amit nemrég Ungváry Krisztián produkált, még aligha találkozhattunk.

A Frisshírek Podcast csatornán nyilatkozó történész egyebek mellett a következőket mondta:

„Ha egyrészt felismernénk azt, hogy ez a Trianon, bármennyire is rettenetes, tönkretette egy ország lakosságának nagyon jelentős részét, korántsem annyira szörnyű, mint amennyire ez be lett állítva. Tehát sokkal rosszabb is lehetett volna, ad egy. Ad kettő: Trianonnak nem az a baja, hogy elvették az erdeinket és bányáinkat, meg hegyeinket, mert azok nem a mieink, hanem azoké, akik ott éltek. Speciel a trianoni békeszerződés kapcsán Magyarország nem a fejlett, hanem a fejletlenebb területeit vesztette el, tehát nagyjából az történt nagyban, mintha kicsiben mondjuk Budapestről levágnák Kelet-Magyarországot. A budapesti adófizető sokkal jobban járna.”

Akkor szedjük mi is pontokba a lényeget!

1. Trianon pont olyan szörnyűnek van „beállítva”, mint amennyire az. Ha egy több mint ezeréves országnak elcsatolják a területe kétharmadát, lakossága felét és államalkotó nemzetének egyharmadát (3,3 millió magyart), ha 1,5 millió román nagyobb területet kaparint meg, mint amennyi 7,6 millió lakosnak megmarad, s ha úgy csatolják a Délvidéket Szerbiához, hogy közben az ott élő lakosságnak csupán az egyharmada szerb – akkor azt nem lehet másnak minősíteni, mint elfogadhatatlan, botrányos és igazságtalan diktátumnak.

2. Azt állítani, hogy az ország vagy annak egy része „nem a miénk, hanem azoké, akik ott éltek”, értelmetlen és illogikus, hiszen a „mi” – vagyis a nemzet – pontosan azokat takarja, akik ott éltek és élnek. Sajnos a riporter nem kérdezett rá, hogy ezt a felfogást a szomszédos országok és a magyar kisebbség viszonylatában is fenntartja-e (az abból levonható következtetésekkel együtt), s ha nem, akkor miért.

3. Ungváry Krisztiánnak, mint történésznek – ha már az adófizetők érzelmi megvesztegetésével kísérletezik – tudnia kellene, hogy a Kárpát-medence, s azon belül hangsúlyosan az Alföld és az ún. vásárváros-vonal (amelyet Trianonban szintén elszakítottak) összefüggő gazdasági egységet alkotott, amelynek feldarabolását a szegényebb és a gazdagabb régiók egyaránt súlyosan megsínylették. Az elszakított térségek egyébként – Ungváry sugallatával ellentétben – nemzetgazdasági szempontból nem koloncot jelentettek, hanem ellenkezőleg: létfontosságú nyersanyagokat biztosítottak Magyarország számára, amelyek hiányában a maradék területből egy importfüggő, a külvilágnak szélsőségesen kitett ország lett.

4. Az, hogy „sokkal rosszabb is lehetett volna”, a történelmi tragédiák relativizálásának a legcinikusabb és legaljasabb módja. Csak remélni lehet, hogy Ungváry – ámokfutása folytatásaként – legközelebb nem a népirtások borzalmait bagatellizálja majd ezzel a logikával. Ahogy egy hölgy meg is jegyezte a Frisshírek Podcast YouTube-csatornáján: „Akkor vegyem úgy, hogy kaptam 20 pofont, de nyugi, mert kaphattam volna 30-at is?”

Ungváry Krisztián Trianon-interpretációjának egyetlen haszna, hogy jegyzőkönyv pontosságú bizonyítékot kaptunk a balliberális szubkultúra magyarságképéről, az azonosulásra, a „mi”-alapú gondolkodásra való teljes képtelenségéről, valamint arról a siralmas pénzközpontúságról, aminek szemüvegén át a hazánkat és a nemzeti tragédiáinkat mérik.

Kritika vagy propaganda?

Ungváry nyilatkozatával ellentétben nem vérlázító, hanem inkább aggasztó és furcsa az a Facebook-bejegyzés, amelynek elkövetője Puzsér Róbert celeb-közértelmiségi. Január 27-i posztját – amelyet a szélesebb közönség a Mandiner közvetítésével ismerhetett meg – egyetlen mondat miatt érdemes megemlíteni: „Alig élnek már olyanok, akik tanúskodhatnak a huszadik század világháborúiról és tömeggyilkosságairól, az emberiségnek pedig ahhoz, hogy a békét értékelni tudja, minden jel szerint újra vérben kell gázolnia.” Meglehetősen körmönfont szövegről van szó. Egyrészt nem tudjuk, hogy ez Puzsér vagy egy indiai tévés véleménye-e, ugyanis maga a bejegyzés egy dokumentumfilm ajánlója, a szerző pedig – a gonzó újságírás szellemében – összemaszatolja a hírt és a privát véleményt, vagyis a rendezői és a saját üzenetet. Másrészt az idézett mondat éppúgy lehet egy „hova süllyedt a világ”-szerű kesergés, mint a fegyveres világkonfliktus szükségességét megindokoló moralizálás. Nem mindegy.

Azt, hogy itt az utóbbiról van szó, két körülmény valószínűsíti. Az egyik, hogy az a Puzsér írta, akit többek között az orosz–ukrán háború kapcsán megfogalmazott cizellálatlan, egyoldalú és hangulatkeltő nyugati demagógia leghangosabb magyarországi adaptálójaként ismerünk. A másik fontos körülmény (és itt nem vonatkoztathatunk el az előzőtől sem), hogy mindössze három nappal Puzsér bejegyzése előtt jelent meg a Politicóban – majd lett hír a magyar sajtóban – Patrick Sanders brit vezérkari főnök beszéde, amelyben egy bármikor kirobbanni kész háborúról, valamint egy „polgári hadsereg” felállításának szükségességéről beszélt, a brit lakosságot „háború előtti generációnak” nevezve. Nem sokkal korábban pedig Boris Pistorius német védelmi miniszter sürgette – szintén egy orosz támadásra hivatkozva – Európa felfegyverzését.

Nos, ha Puzsér – figyelembe véve az orosz–ukrán háború ügyében kifejtett eddigi verbális munkásságát – ugyanerre a ringlispílre ült most fel, akkor médiatörténeti kuriózummal van dolgunk, ugyanis a 21. századi Magyarországon eddig még sehol nem publikáltak világháborús propagandát, vagy legalábbis nem vettük észre. Ha viszont tényleg csak egy ártalmatlan megjegyzésről, netán egy indiai dokumentumfilmes gondolatainak a tolmácsolásáról van szó, csupán annyit jegyeznénk meg, hogy a szerző mindent elkövetett a félreérthetőségért.

A jegyszedő anyjának akváriuma

Desszertnek hagytuk a végére az elnyűhetetlen Juszt Lászlót, aki – ugyancsak a Facebookon – a következő leleplezéssel ajándékozta meg olvasóit: „Kihelyezett kormányülést tart Sopronbánfalván az Orbán-kormány. Csak mint tényt közlöm – a Szálasi kormány onnan 7,7 km-re tartotta utolsó »kihelyezett« ülését, Brenbergbányán.”

Mit is mondhatnánk erre? „Ez az én logikám, és ha nem helyes, azt sem bánom” – vágja az olvasó képébe Dosztojevszkij regényének hercege (A kamasz), s ezzel talán le is tudhatjuk a választ. A lényeget már tudjuk: Orbán Viktort pontosan 80 év és 7,7 kilométer választja el Szálasi Ferenctől, a jegyszedő anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt, akinek pedig nincs akváriuma, az mind homokos.

És persze tudjuk azt is, hogy a baloldal mennyit profitál majd a fenti és hasonló megnyilvánulásokból. Nem kérdés, hogy a fentebb idézett személyiségek kikérnék maguknak, ha bárki megkérdőjelezné a pártoktól való függetlenségüket – üzeneteiket azonban a választók meghatározó része nem az egyéni életművek részeként, hanem egyetlen ideológiai tömb provokációiként értelmezi.

Kovács Erik