1917 és 1984 között majd hét évtized, 67 év telt el. Vajon egy vetélkedő során hány versenyző ismerné fel, hogy mi kapcsolja össze ezt a két évszámot. Az olvasó tegyen próbát magával, és a következő bekezdésben már olvashatja is a választ.

1917-ben voltak a fatimai jelenések, és idén negyven éve, 1984. március 25-én ajánlotta fel a fatimai kérésnek megfelelő formában Szent II. János Pál pápánk Oroszországot Szűz Mária Szeplőtelen Szívének. (Vannak, akik még most is vitatják, hogy ez a felajánlás a látomásban szereplő kritériumoknak megfelelt-e, de Lucia nővér egyértelműen nyilatkozott: megtörtént a régen várt aktus.)

Akkor itt Közép-Európában egyszer csak azt éreztük, hogy gyengül a szovjet medve szorítása. Elindult valami a világban, amire nem számítottunk, és a folyamat hónapról hónapra erősödött, végül feltartóztathatatlanul a szovjet világbirodalom eltűnésével járt. Gondolkodjunk bármiképp a rendszerváltás jellegéről, akik végigéltük ezeket az éveket, láttuk, hogy valami, ami bebetonozottnak, változtathatatlannak tűnt, röpke pár év alatt porrá lett.

Érdemes elgondolkodni, hogy Isten az ember „segítségét”, a vele való együttműködést kéri. Az elpogányosodó Európa megkapta a fatimai üzenetet, ami egyben a próbatétel is volt. Ki hiszi el három tanulatlan pásztorgyerek zagyva beszédét? Hatvanhét év kellett, hogy az Egyház felnőjön a feladathoz.

Isten nem dolgozik helyettünk, csak velünk.

Nem mindig adatik ennyi idő. A Mária jelenések hosszú sora jelzi, hogy a mennyből szinte folyamatosan jön a figyelmeztetés, és ezek lényege alighanem összefoglalható egy szóban: imádság.

Ez a kép 1531-től 1981-ig terjedő időszak olyan Mária jelenéseit ábrázolja, amelyeket az Egyház valóságosnak elismert. (Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mindenre kiterjed az összeállítás.) Az Egyház, ha el is fogadja egy jelenés valós voltát, senkitől sem kívánja, hogy személy szerint ő is hitelesnek tartsa. A dogmatikusok bizton tanítják, hogy ezek az úgynevezett magánkinyilatkoztatások nem adnak a Szentíráshoz képest új tanítást, viszont arra nagyon alkalmasak, hogy buzgóságunkat növeljék. A fatimai példa pedig nagy felelősséget ró ránk, hiszen a kérések teljesítésével a világ sorsán javítani is tudunk.

Azaz tudnánk, ha odafigyelnénk és cselekednénk.

Kevés dolog bizonyítja ezt jobban, mint a ruandai tragédia.

Ismét aligha könnyen megfejthető vetélkedő kérdés lehetne: ki Alphonsine Mumureke? Magyarországon a kilencvenes évek elején csak a vidéki lapokban szerepelt a neve. Rá lehetne kérdezni Anathalie Mukamazimpaka személyére is, valamint Marie Claire Mukangangóra is.

A történet a következő: 1981 és 1989 között hét középiskolás fiatalnak a dél-ruandai Kibehóban többször megjelent a Szűzanya, hetük közül a fent említett három esetében fogadták el valóságosnak a látomást. A jelenés az Ige Anyja és az Isten Anyja névvel illette magát, és minden alkalommal imát kért egy szörnyű háború megelőzése érdekében. A látnokok 1982. augusztus 19-én mindannyian durva erőszakot, végtag nélküli megcsonkított testeket, pusztulást láttak. A Jelenés a lányokhoz saját nyelvükön szólt, és bár a bőrszínét nem látták határozottan, abban biztosak voltak, hogy Mária nem fehér asszony képében jelent meg. Érdekesség, hogy a jelenések november 28-án kezdődtek, és nyolc évvel később ugyancsak ezen a napon szűntek meg.

1990-ben Szent II. János Pál hivatalos látogatáson volt Ruandában. Ekkor arra buzdította a hívőket, hogy tekintsék biztos vezetőjüknek a Szent Szüzet, és imádkozzanak azért, hogy határozottabban lépjenek fel az etnikai és politika megosztottság ellen. Kicsit talán konkrétabban, de ugyanazt mondta a pápa, mint a Jelenés.

Miután három esetben a jelenést az illetékes püspök hitelesnek ismerte el, 1992-ben letették a kibehói Fájdalmas Szűzanya szentély alapkövét.

Az imahadjárat, amelyet a Szűzanya kért, nem indult meg, 1994-ben kitört a polgárháború, amelynek során 800 000 ember pusztult el, megalapozott, ha népírtásról beszélünk. Kibehóban is volt vérengzés, amelynek az egyik látnok, Marie Claire Mukangango maga is áldozata lett.

Ha azokra a veszélyekre gondolok, amelyek ma kultúránkat az Atlanti-óceán mindkét partján fenyegetik, biztosra veszem, hogy nincs 67 évünk (Fatima), de még öt sem (Ruanda), hogy kiimádkozzuk a megmenekülést. Voltaképp mi tart vissza? Megismétlem: Isten nem dolgozik helyettünk, de velünk igen. Hát tegyük rendbe Vele ezt a megbolondult világot.

Surján László