Valójában már az elmúlt választás másnapján elkezdődött az, ami hivatalosan idén február 12-én: a választási kampány. Ha nem csengene nekünk – az Egybesült Államok és a valamiért nagyszerűnek gondolt Napnyugta Európája által kommunizmus átélésére ítélteknek és túlélőknek – nagyon pejoratívan ismerősnek, akkor revelációként mondhatnánk: ez a harc lesz a végső. De nem mondjuk. Csak gondoljuk. Abban reménykedve, hogy egyszer megérjük mi is, a velük, fekete öves posztkomcsikkal együttélésre kényszerítettek azt, amit az ősember: kihal mellőle a dinoszaurusz.
Persze csak vágyálom mindez, de azért az álom attól szép, hogy sosem gondoljuk teljesen megvalósíthatatlannak. A nap átnézésnek is nevezett esti ima és a reggeli nekifohászkodás után mindig találunk annyi reménymagot magunkban, mely elég muníciót ad az aznapi munkához és az éji álom újra meg újra felidézéséhez is. Ez a csodálatos elme, akarat és érzelemkör most még inkább kell, mert tényleg nagyon úgy néz ki, hogy az parafrazált Internacionálé refrénje nagyon is aktuális.
Magyarok vagyunk, akiknek közös szenvedélye Magyarország, mondta évértékelőjében a kormányfő. Populista és dagályos az ellenzék szerint. Stilisztikailag határeset, mondják a sehová sem tartozó vájt fülűek. Szívünk szerint való, mondjuk mi, mert így is érezzük, és tudjuk, hogy aki mondta is így gondolja.
Pötty vagyunk a földgömbön, kis folt a térképeken, Maradék-Magyarország, mely helyről kevesen tudják, hogy maga veszi körül magát. Mégis világszerte hallszik hangunk, mégis jók vagyunk buktatónak a rossz erők útjában, mégis elég nagyok vagyunk, hogy elérjük az utálat mértékét. Pár, a ráfigyeléshez, a befogadáshoz kellő „népi fűszertől” eltekintve egy nagyon józan és tisztafejű kormányfői elemzést hallhattunk, mely önkritikától sem volt mentes.
Kis rokon népekből kinőtt számbelileg nem túl nagy nemzet szószólójaként számot vetett a velünk nemrég történtekkel, a minket körülvevő közvetlen környezettel és a nagyvilággal úgy, hogy közben tükörbe is nézett és a jövőt is felvázolta. Nálunk jóval történelmibb és nagyobb népek tűntek el a történelem térképéről. Mi valamiért mégis itt vagyunk a számtalan Nobel díjasunkkal, feltalálónkkal, költő és író óriásunkkal, tudósunkkal, művészünkkel, sportolónkkal. Kis rokon népekből kinőtt nem túl nagy nemzet, melynek csak szűk határok közé szorított magvának neve viselheti ezt a nevet: magyar. Ám gyökere átnő határokon, átkel óceánok alatt, előbukkan a világ minden földrészén, s életre kel, hogy aztán onnan is hazaküldje friss sarjadékainak értékeit.
Világjárvány, népvándorlás, energiaválság, brüsszeli birodalmi dühkitörések, a hidegháború hűvös lehelete a tarkónkon és a háború nyugtalanító árnyéka Kelet- és Közép-Európa fölött – mondta az évértékelő. Ez, ami körülvett és vesz ma is. Ebből jöttünk ki jól, sőt, növekedtünk. Nem hibátlanul, de jót akarva és merészen. És e felállásban, amikor a keresztény Európa a saját gyengeségei miatt is nagy bajban van, kell nyerni annak az erőnek, amely minden magyarra figyelő, segítő, és amely így a miénk, a határoktól függetlenül egymáshoz tartozó magyar családoké. A választás tétje óriási. A magyarság számára létkérdés.
