A kémia kevés orvostanhallgatónak kedvenc tárgya. Nem tartoztam a kevesek közé. Professzorom Straub F. Brunó volt. Szerettük, mert kiváló előadó volt, még a szárazabb részeket is vonzóan tudta elmondani. Tudományos munkájáról természetesen nem alkothattunk véleményt, máig sem tudom, mivel foglalkozott.

Amikor a rendszer már düledezni kezdett, jó jelnek gondoltam, hogy ő lett az elnöki tanács elnöke, azaz mai fogalmaink szerint a köztársasági elnök. Nyitnak az értelmiség felé, véltem, s ennek örültem. Egy „forradalmi munkás-paraszt kormány” részéről nem is kis teljesítmény. Akkor nem sejtettem, hogy ez a rendszer haláltusája, a kinevezés csak egy politikai fügefalevél. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy erre a dicstelen funkcióra is voltak „betárazott” embereik.

Az ellenzéki kerekasztal hamar véget vetett a professzor pünkösdi királyságának. A népköztársaság, bármit is jelentett ez a szó, köztársaság lett, megszűnt az elnöki tanács, amit talán nagy kezdőbetűkkel illene írni, de aligha érdemli meg. Mint ideiglenes köztársasági elnök Szűrös Mátyás vette át az új alkotmány szerint alapjaiban protokolláris feladatot, hogy azután előbb a választások, kicsit később maga a pártja őt is zárójelbe tegye. Szűrös túl tisztességes, túl nemzeti volt ahhoz, hogy helye legyen az MSZP zuhanó repülőgépén.

Most olvasom, hogy Straub is egy szem volt a láncban. Maradtak fent jelentései, s teljesen mindegy, hogy ezek ártottak-e bárkinek is, vagy sem. Dühös vagyok.

Dühös, mert látom, hogy annak idején az orromnál fogva vezettek. Ehhez értettek, és volt rá erejük.

Egy díszpintyet tettek az ország élére, akit – ha esetleg elszabadult volna – besúgói múltja miatt bármikor meg lehetett zsarolni.

Sok szerencsétlen, különböző ballépései miatt zsarolható ember vállalta a besúgást. Ez nem mentség, még csak nem is ítélet, hanem ténymegállapítás. A Straub körüli tényleges történetek nem derülnek ki a fent idézett hivatkozásból, de van egy áruló jel: a professzor 1956 után lett „kutató” fedőnevű titkos munkatárs. Akkor, amikor mások inkább kimenekültek az országból, ő vállalta, hogy a forradalom eltiprói beszervezzék. Egészen 1968-ig szolgált. A nemzetközi tudományos élet területén alkalmazták, valamint „a nyugaton élő magyar származású szakemberekről” kértek tőle információkat. A besúgást ’68 után sem hagyta abba, legalábbis erre enged következtetni ez a mondat: „Ügynöki megbízatását végül 1968-ban megszüntették azzal az indokkal, hogy mint hivatalos kapcsolat is el tudja látni az operatív megbízatásokat, ehhez ’komoly tudományos és társadalmi funkcióinál fogva’ nincs szükség a tartótiszttel való szoros együttműködésre.” Magyarra fordítva: úgy rászokott a besúgásra, hogy magától is megteszi, nem kell rövid pórázon tartani. Mi pedig, orrunknál fogva vezetett naiv polgárok, tisztelettel néztünk ezekre a gerinctelen udvari lakájokra.

Surján László