Az emlékezet identitásformáló erő. Alkalmas arra, hogy egy-egy politikai család önértelmezését erősítse, de arra is, hogy a nemzeti egységet segítse.

Az emlékezet a politika világán kívül is meghatározó eleme minden közösség életének. Egyszerűen azért, mert szükségünk van a gyökereinkre. Gondoljunk a családra. Hogy mit tartunk a családunkról, azt meghatározzák a múltban, különösen a viharos történelmi időkben helytálló elődeink. Egy világháborúban érdemrendet szerzett dédapa, kulákként üldözött nagyszülők, sok gyermeket nevelő, vagy magányos rokont befogadó család. A visszaemlékező családtagban, ha követést nem is mindig, de büszkeséget kelt az elődök tiszteletre méltó élete.

Nemcsak a család, de minden valamire való közösség tisztelettel emlékezik az alapítójára és példaképpé lett tagjaira. A világ cserkészei Baden-Powellra, a jezsuiták Szent Ignácra, a protestánsok Luther Mártonra. A kommunisták tisztelettel tekintenek Marxra és Leninre. Ez azonban már emlékezetpolitika, egy politikai csoportosulás önmeghatározásának forrása. A két személy jó példa arra, hogy valaki a politikai pálya egyik oldalán eszménykép, a másikon taszító jelenség lehet. Az emlékezet ez esetben a megosztottságot és nem az egységet szolgálja.

Ha viszont a nemzeti történelem nagyjaira tekintünk, akik mindenki szemében elfogadottságnak és tiszteletnek örvendenek, akkor ez az emlékezés erősíteni fogja a nemzeti egységet.

Gondoljunk Kossuthra és Széchenyire. Van, aki egyiket jobban kedveli, mint a másikat, vagy fordítva, de mindenki tiszteli mindkettőt. Ez a közös tisztelet nemzeterősítő tényező.

A nemzeti emlékezetpolitika feladata, hogy a múlt tiszteletre méltó személyeit és meghatározó történelmi eseményeit megjelenítse a jelen világában. Ezzel valósítsa meg azt a sokszor hangoztatott gondolatot, hogy

a nemzet a múlt, a jelen és a jövő magyarjainak szövetsége. A múltat az emlékezés, a jelent az ünneplés, a jövőt az emlékezetpedagógia szolgálja.

A felidézést segítik az emlékhelyek, az emlékévek és az emléknapok.

Az emlékhelyek történelmünk nagy eseményeihez vagy személyeihez kötődő helyszínek, amelyeknek két kategóriája van, a nemzeti és a történelmi. A nemzeti jelzőt a kiemelkedő jelentőségűek kapják. Az emlékhelyeket általában lokálpatrióták kezelik, akik helyi történelmüket ismerik, büszkék rá, különösen, ha azok jelentőségükben túlmutatnak szűk pátriájuk határain. Így válik részesévé az értékeit őrző helyi közösség a nemzet önmagáról alkotott képének.

A nemzeti emlékhely megnevezést az Országgyűlés, a történelmit a kormány iktatja jogszabályba a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság javaslatára. A bizottság munkaszervezete, a Nemzeti Örökség Intézete figyelemmel kíséri az emlékhely állapotát és működését, különösen azokat a kezdeményezéseket, amelyek a hely látogatottságát biztosítják. Az oda látogatók, különösen a fiatalok, részben történelmi ismereteket szereznek, másrészt nemzettudatukban erősödnek. Ennek rendszerszintű megvalósítása az, amit emlékezetpedagógiának nevezünk.

Egy történelem óra lehet élmény az osztályteremben is, de például a mohácsi csatatér a feltárt tömegsírokkal bizonyára mély nyomokat hagy a fiatalokban.

Az emlékhelyek történelmünk változatos eseményeit hordozzák, jelentőségükben is különbözőek. Kiemelt emlékhelynek számít a Kossuth tér. Elsősorban az 56-os forradalom eseményei, a köztársaság 89-es kikiáltása, nemzeti megemlékezéseink helyszíne teszi ezt indokolttá.

Ha az emlékhely nem más, mint történelem a térben, akkor az emlékév és az emléknap pedig történelem az időben. Az emlékezet kiváló alkalmai a kerek évfordulók és évente ismétlődő emléknapok. Idén ünnepeltük a Himnusz megalkotásának, illetve Petőfi és Madách születésének 200. évfordulóját. A Petőfi emlékévben újult meg a Fiumei úti sírkertben lévő Petőfi emlékmű, amely egyúttal a költő családjának sírköve is. Itt nyugszanak szülei, testvére, felesége és fia. Hozzá kell tennünk, hogy az emlékmű megújulása az újjáéledő hazai mecenatúra eredménye, Rákay Philip és családja támogatásának eredménye.

Madách esetében az évforduló alkalmat adott arra, hogy felidézzük főműve, Az ember tragédiája 140 éves bemutatását. A magyar irodalom egyik kimagasló alkotása a történelem sokszor kiábrándító jelenségei ellenére a remény és bizalom üzenetét hordozza.

Az évente ismétlődő emléknapok nem engedik, hogy megfeledkezzünk arról, hova tartozunk. Augusztus 20-a első királyunk alkotásának, a magyar, európai és keresztény államnak ünnepe. Március 15-én és október 23-án a szabadságszerető nemzetre emlékezünk. Ide kell tennünk március 27-ét is, a Rákóczi szabadságharc emléknapját, melyet az Országgyűlés 2015-ben fogadott el.

Mindezekből látszik, hogy az emlékezet egy közösség önazonosságának leghatékonyabb alakítója. A nemzeti emlékezetpolitika pedig megmutatja, hogy minden különbözőségünk ellenére mi a közös bennünk, és a nemzeti egység megvalósítása nem reménytelen feladat.

Harrach Péter