A fogyatékosság világnapja alkalmából új keletű fogyatékosként elgondolkodtam rajta, hogy mit is kellene/lehetne kezdenem ezzel az egésszel. Hogy a tisztelt olvasót egy kicsit képbe helyezzük: e cikk írója kisgyerek kora óta dadog. A súlyosabb beszédhibákkal, -nehézségekkel élő érintettek (idetartozik például a dadogás mellett az agyi sérülések után fellépő afázia is) jövőre már beszédfogyatékosságnak fog számítani, köszönhetően a Dr. Kozma Ákos alapjogi biztos által – egy beadványra válaszul – kezdeményezett jogszabályi felülvizsgálatnak. A beszédhibások/beszédfogyatékosok képviselői egyébként már évtizedek óta lobbiznak ezért, hogy az érintettek könnyebben juthassanak hozzá a számukra szükséges terápiákhoz, könnyebb legyen elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, megoldani az otthonápolást (ez különösen afáziásoknál indokolt), könnyebben indíthassanak társadalmi szemléletformáló kampányokat a problémáikról (a dadogás esetében például az iskolai csúfolás bizonyítottan súlyosbítja és konzerválja a problémát), stb. A „beszédfogyatékos” státusz elnyerése tehát (ami persze időről időre felülvizsgálható) egyrészről nagyon sok pozitívummal jár, mégis sok érintett tiltakozik ellene a hozzá kapcsolódó valós vagy vélt társadalmi megbélyegzés, pejoratív felhangok okán.
Tény, hogy a „fogyatékos” jelzőhöz (és elődeihez) azért mindig is társult egy ilyen mellékzönge. A „Képezhető Hülyék és Gyengeelméjűek Alkotás utcai nevelő és tanintézete” például 1898-ban még hivatalos elnevezésnek számított, ma már ezeknek a szavaknak a használata az értelmileg akadályozott emberekre aligha lenne „PC”. (A „hülye” egyébként eredetileg szintén nem volt pejoratív, a „hűl” igéből képződött, ahogy a latin „stupidus” is zsibbadt, kábult jelentésű). Ugyanez igaz a Mexikói úti Mozgásjavítóra, amit 100 éve még „Nyomorékok Tanintézetének” hívtak. Az első, kifejezetten a mozgáskorlátozottak sportolását és rehabilitációját segíteni hivatott egyesület pedig a „Nyomorékok Sportegyesülete” néven alakult meg 1929-ben. Ezek tehát akkoriban még társadalmilag bevett kifejezések voltak, ahogy pár évtizede (gyerekkoromban) is széles körűen használtuk a „szellemi fogyatékosból” rövidült „szefós” és „fogyi” kifejezéseket. (Ennek mai párja talán a „sajátos nevelési igényűből” rövidült „esenis”).
És persze mindig voltak olyanok is, akik ilyen-olyan okokból megbélyegzőnek, pejoratívnak érezték ezeket a kifejezéseket. Pásztor Árpád író, a Pál utcai fiúk történetét idéző Muzi című regény szerzője írja például 1929 novemberében Az Est hasábjain a már említett „Nyomorék Gyermekek Országos Otthonának” mindennapjairól: „Nyomorék! Csúnya szó, megváltoztatnám az intézet címében, elhagynám, ha az intézet ápoltjairól van szó. Mert ők nem nyomorékok, hanem egész emberek”. Az intézet bennlakóiból verbuválódott, a futballtörténeti statisztikákban máig „Nyomorék SE”-ként szereplő együttesről pedig az alábbi szemléletes és együttérző leírást adja Pásztor Árpád: „Látnák csak az »enyesét« futballt játszani! Enyese = Nyomorékok Sport Egyesülete. A harmadik liga harmadik helyen áll! Minden játékosának van valami testi defektusa, többnyire a kezén, de – és erre talán az egész világon nincs példa – a kapusának fél műlába van. Ezzel rohan ki a kapuból, ezzel csinál vakmerő rávetődéseket. Az udvaron treníroztak. Közöttük tartalékok, egész nyomorékok, akiknek mind a két Iába hiányzik. De ne sajnálják őket! Mint a villám, tolják magukat kezükkel a földön, mielőtt a labda földét ér, ott vannak ők is, és kézzel ütik vissza láb helyett. Itt nem számít egy-két »hands«”
Az elnevezések – és a hozzá kapcsolódó szemlélet – körüli polémia, bátran mondhatjuk, korokon átívelő. Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság jelenlegi elnöke is kifejti (több fogyatékos sportolót képviselve), hogy a „fogyatékkal élő” finomkodó kifejezéssel az a probléma,hogy azt sugallja, mintha ez egy életprobléma lenne, nem pedig egy élethelyzet: „Szekeres Pál – aki egyike a két sportolónak a világon, akinek olimpiai és paralimpiai érme is van, a másik egy ír bringás – azt mondja, hogy ő nem »fogyatékkal él« – hanem a családjával.” Ugyanígy az „ép” jobban kifejezi a „fogyatékos” ellentétét, mint az „egészséges”, hiszen „a fogyi ember (sportoló) egészséges, hacsak nem náthás, középfül-gyulladásos vagy porckorongsérves.”
Látszólag csak a szavakon lovagolunk (elképzelte ezt a kedves olvasó?), de ezekben a szavakban egy egész szemléletmód, hozzáállás bújik meg. Ha például „tolószéket” mondunk egy mozgáskorlátozottnak, önkéntelenül is azt sugalljuk, hogy a benne ülő nem képes magától haladni, „meg kell tolni” – miközben lehet, hogy egy kerekesszékes kosárlabdázóról vagy vívóról van szó, esetleg egy olyan fiatalról, aki naponta edz azért, hogy minél hosszabb távon, minél önállóbban tudjon közlekedni. (Nemrég láttam egy videót, amelyben egy kerekesszékes lány profi módon használja az ép lábakkal is „parának” tűnő, meredek mozgólépcsőket). Nem arról van tehát szó, hogy finomkodó, PC szóhasználatot szeretnénk a kedves olvasóra erőltetni, hanem hogy egy rosszul megválasztott kifejezéssel akár önkéntelenül is leértékeljük egy fogyatékos ember képességeit és valós teljesítményét, vagy „pusztán” elvitatjuk a benne rejlő fejlődési lehetőségeket.
Természetesen a „fogyatékos” (lánykorában „nyomorék”, „hülye”, „kretén” stb.) szót is ki lehet mondani alapvetően jó szándékkal, empátiával és tisztelettel, vagy épp sértőn és lekicsinylően („te fogyatékos!”).
Hiszem, hogy a fogyatékosok az élet számos területén képesek valódi teljesítményre, értékteremtésre. Nyomot hagyunk maguk után a világban, akár még másoknak is segíthetünk. Inspirálhatjuk egymást és persze az „épeket” is.
A magam részéről dadogóként – aki egyébként sokat dolgozik azért, hogy mások könnyebben megértsék – határozottan visszautasítom, hogy valaki az akadályozott (akadozó) beszédem miatt leértékeljen. Nem zavar azonban a „fogyatékos” jelző, vagy akár az ezzel kapcsolatos őszinte/építő kritika, ha ehhez alapvető tisztelet és megértés társul, ha valaki képes tágabb összefüggésben látni az élethelyzetemet és az elért eredményeimet – és ezzel együtt egyébként önmagát is. Úgy gondolom, hogy a mai világnap is ebbe a keretbe illeszkedik, én pedig ilyen értelemben köszöntök minden fogyatékos embert (magamat is beleértve), és kívánok nekünk boldog, értékekben és eredményekben gazdag életet!
Hojdák Gergely
