Duray Miklós halálát követően sorra jelentek meg a nyilvánosságban a barátok, harcostársak, kollégák visszaemlékezései. De ez esetben nemcsak egy neves politikusról van szó. A Duray nevével fémjelzett időszakot – ennyi évtized távlatából – nyugodtan nevezhetjük a magyar nemzetpolitika hőskorának is.
Ez a hőskor a közép-európai rendszerváltással indult és egészen 2010-ig tartott, amikor egyrészt megszűnt a Felvidéken az önálló magyar parlamenti érdekképviselet, másrészt létrejött egy újfajta anyaországi nemzetpolitika, amely a kisebbségjogi vonatkozású államközi viták helyett az erőteljesebb támogatáspolitikát és a közjogi nemzetegyesítést részesítette előnyben.
Duray Miklós ennek a húszéves, etnopolitikai konfliktusokkal terhelt időszaknak volt az egyik kulcsfigurája.
Azok persze, akik ismerik a politikai életművét (eredeti foglalkozása egyébként geológus volt), tudják azt is, hogy pályafutása jóval túlmutatott ezen a két évtizeden. Már 18 éves korában bekapcsolódott a csehszlovákiai magyar közéletbe, részt vett a prágai tavasz eseményeiben, tíz évvel később megalapította a magyar iskolákért küzdő Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, a nyolcvanas években pedig a kommunista államhatalom üldözöttjeként – összesen 470 napot töltött fogságban ítélet nélkül – nemzetközi hírnevet szerzett magának, olyan nevek támogatását élvezve, mint Arthur Miller vagy Kurt Vonnegut.
A szélesebb közvélemény számára azonban Duray Miklós a független Szlovákia parlamenti képviselőjeként, illetve az Együttélés politikai mozgalom vezetőjeként vált ismertté. Ez volt az az időszak, amikor a szomszédos országokban a kommunizmus implicit magyarellenességét felváltotta a nyílt hungarofóbia, egyrészt afféle nemzeti minimumként, másrészt – főleg a nyíltan kisebbségellenes szerveződések (Vatra Romaneasca, Nagy-Románia Párt, Román Nemzeti Egységpárt, Szlovák Nemzeti Párt, stb.) részéről – extrém, nyíltan fenyegető formában is. Ezzel párhuzamosan az elszakított magyar közösségek aktív önszerveződése is megkezdődött, a politikai és civil érdekképviselettől az anyanyelvű médiáig, valamint az anyaországi kapcsolattartásnak és támogatásnak is kialakultak a maguk intézményes csatornái. Az egyszerre két fronton, többségi és kisebbségi részről zajló önépítkezés gyakorlatilag hidegháborús feszültséget teremtett a Kárpát-medencében, amit csak ideiglenesen enyhített a kisebbségi magyar pártok (külső nagyhatalmi elvárások nyomán történő) időnkénti kormányba emelése.
Duray Miklós politikusként és jogvédőként ebben a feszültségekkel teli közegben tudott igazán kiteljesedni, azonban a rá ragasztott jelzőkkel ellentétben nem volt sem radikális, sem szélsőséges, s ez az általában vele együtt emlegetett Tőkés Lászlóra is érvényes. Csupán arról van szó, hogy mindketten a kisebbségjogi törekvéseknek azt a minimumát képviselték – méghozzá régtől létező nyugat-európai minták alapján –, amelyeket elengedhetetlenül szükségesnek láttak a nemzetrészek demográfiai és identitásbeli megmaradásához. Felvidéki vonatkozásban olyan igényekre kell itt gondolnunk, mint a Benes-dekrétumok eltörlése, az önálló magyar egyetem létrehozása, a kisebbségi nyelvtörvény megalkotása, a magyarlakta területek infrastruktúrájának fejlesztése, valamint az észak-déli irányú területi felosztás helyett egy magyar többségű megye létrehozása. (Ezek közül végül csak a saját egyetem valósult meg.) E törekvések – ellentétben a szlovák nacionalista politika olyan mementóival, mint a nyelvtörvény, az állampolgársági törvény vagy a Benes-dekrétumok parlamenti megerősítése – a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhetők túlzónak vagy szélsőségesnek, s különösen igaz ez a Duray Miklós nevéhez köthető, a jogegyenlőség eszméjén és a multikulturális szemléleten alapuló társnemzeti koncepcióra. Ráadásul a felvidéki magyar pártok, erdélyi társaiktól eltérően, az általános önkormányzati jogokra, és nem az etnikai autonómiára helyezték a hangsúlyt. A kétezres évek elején maga Duray jelentette be egy szlovák tévécsatornában, hogy a Magyar Koalíció Pártjának nincsenek autonómiateremtő törekvései.
Mindezek ellenére Duray Miklós és az általa vezetett Együttélés hosszú évekig a vörös posztó szerepét játszotta a szlovák közéletben. Ez valószínűleg a szlovák nacionalista elit Trianon-fóbiájára és tárgyiasítási kényszerére volt visszavezethető: Duray személyén – politikai elvszerűsége és a magyarországi politikusokkal ápolt jó viszonya miatt – kiválóan lehetett demonstrálni a felvidéki magyarság irredentizmusára vonatkozó rágalmakat. A negatív szerepkör azonban nemcsak a szlovák, hanem a magyarországi közéletben is megtalálta, természetesen a hazai baloldal részéről. Igaz, Duray ez utóbbi kiváltságáért meg is dolgozott, s itt nem csak a 2002-es Kossuth téri kiállásra vagy a Gyurcsány Ferenccel lefolytatott 2004-es tévévitára kell gondolnunk;
1994-ben, amikor a külhoni magyar vezetők (politikailag amúgy érthető módon) egymás után deklarálták együttműködési hajlandóságukat az új budapesti kormánnyal, ő volt az egyetlen, aki nyíltan megdöbbenését fejezte ki a választók döntése miatt.
Ezeknek a jellegzetesen értelmiségi, a politikában szokatlanul őszinte megnyilvánulásoknak köszönhette, hogy mikor a felvidéki magyar pártok rákényszerültek a fúzióra, már a simulékonyabb, a szlovákok felé gesztusokat tevő Bugár Béla volt a legnépszerűbb ottani magyar politikus. Ennek ellenére Duray a későbbiekben is megőrizte a szellemi vezető szerepét, s itt ismét párhuzamot vonhatunk Tőkés Lászlóval, aki pedig az elnyűhetetlen RMDSZ-elnök, Markó Béla mellett töltötte be ugyanezt a státust.
A Magyar Koalíció Pártja 2009-es kettészakadása, majd parlamenti kiesése következtében 2010-ben Duray Miklós is távozott a szlovák nagypolitikából. Ebben az évben egyúttal a már említett nemzetpolitikai hőskorszak is lezárult. A szlovák parlamentben immár egy kettős identitású párt látta el a magyarok érdekképviseletét, de ami ennél is inkább meghatározta a félmilliós nemzeti közösség helyzetét, hogy a második Orbán-kormány stratégiai szövetséget kínált Ficóéknak, miközben a nemzetpolitikát kivonta a külpolitika hatásköréből, a magyar–magyar kapcsolatok közé utalva az ezzel kapcsolatos ügyeket.
Ennek eredményeként a szlovák elit magyarokkal szembeni gyanakvásai enyhültek (a választási kampányokból például eltűntek a hungarofób üzenetek), sőt egyre több szlovák politikus nevezte példaképének Budapestet. A nyelvtörvényt, bár érvényben maradt, a hatóságok a gyakorlatban nem érvényesítették, vagy legalábbis nem hallunk erről szóló híreket. Ugyanakkor a többségi elnyomó politika jegelése magyar oldalról a kisebbségjogi törekvések befagyasztását eredményezte, s nagyjából ez a trend figyelhető meg a többi utódállamban is.
A nemzetrészek önépítkezése jelenleg az anyaországi támogatáspolitika keretében zajlik, maga a nemzetegyesítés pedig közjogilag az állampolgárság 2010-es kiterjesztésével vált teljessé.
A Kutyaszorító szerzője, a csehszlovák kommunisták börtönét megjárt jogvédő politikus az utóbbi években pontosan azt tette, ami a magyar nemzetpolitikának ebben az új szakaszában elvárható volt: az aktív küzdelmektől visszavonulva, egyetemeken és különféle előadásokon adta át tapasztalatait az újabb generációknak. Duray Miklós személyes politikai örökségét – a nemzeti érdek elsőségét, a stratégiai távlatokban való gondolkodást, a jogérzékenységet és az elvhűséget – azonban a jövő magyar politikusainak is érdemes ápolnia, mert
az etnikai béke a Kárpát-medencében törékeny jelenség, és könnyen adódhatnak újra olyan helyzetek, amikor csak és kizárólag ezeknek az erényeknek a felvállalása jelenthet megoldást.
Kovács Erik
