A Facebook („Arckönyv”) bevallottan egy újfajta személyesség technológiai zászlóshajója kíván lenni. De vajon nem válik-e ezáltal épp a személyesség elnyomójává?
A Facebook felhasználási feltételeinél ezt olvashatjuk: „Küldetésünk, hogy lehetővé tegyük a közösségépítést, és közelebb hozzuk egymáshoz az embereket. (…) A Facebookon általad tapasztalt élmény mindig egyedi (…) A rendelkezésünkre álló adatok alapján személyre szabjuk a felhasználói élményedet.”
Már e rövid felvezetésből is kitűnik, hogy a Facebook (Meta) világában kitüntetett szerepe van az adatoknak, az élményeknek és a közösségeknek. Nagyon leegyszerűsítve ezek azok a termékek, melyek a cég bevételének oroszlánrészét adják. Az „Arckönyv” által ígért személyesség és közösségépítés tehát végső soron – pénzügyi érelemben – egy értékes adathalmaz, amivel a cég kereskedhet. Ezért kulcsfontosságú számára a felhasználói élmény nyújtása, mely ezer szállal kötődik a Gerhard Schulze német szociológus által 1992-ben kidolgozott „élménytársadalom” fogalmához, az Y és Z (stb.) generációk kulturális-fogyasztói attitűdjéhez. Schulze kétféle társadalmi berendezkedést állít szembe: a „szűkösség” (klasszikus kapitalizmus) és az „élménytársadalom” (jóléti államok) korszakát. Az utóbbi jellemzői a jólét, a bőség, az élmény, a mindennapi cselekvés lehetőségének nagyfokú kibővülése egy olyan időszakban, amikor a társadalom minden tagja egyre több szabadidővel és egyre nagyobb vásárlóerővel rendelkezik. Így az embereknek nagyobb lehetőségük nyílik arra, hogy terveiket megvalósítva, szabadidejüket kellemesen töltsék el, ne pusztán a hiányok kielégítésének, a puszta létfenntartásnak éljenek. Korunk jóléti társadalmának (azon belül is főleg a jól kereső, nagyvárosi fiatalságnak) vezéreszméje így már nem a hasznosság, hanem a szépség, az öröm – mindaz, ami élményt ad.
Kérdés, hogy a Facebook és egyéb beszédes nevű közösségimédia platformok (a pillanatképek megragadására kitalált Instagram, a rövid szöveges üzenetekre koncentráló Twitter, a tinédzsereket megcélzó kínai TikTok, az orosz Vkontakte, stb.) vajon tényleg csak kiszolgálják-e ezt az újfajta személyességet, vagy inkább előállítják, és szabályozzák azt? Minél jobban ismerjük (illetve éppen, hogy nem ismerjük) ezeket a felületeket, annál egyértelműbb a válasz. Gondoljunk csak bele, hogy a Facebook szigorúan titkos, ugyanakkor folyamatosan változó (öntanuló, MI) algoritmusa milyen mértékben határozza meg a felhasználói lehetőségeinket: a posztjaink elérését, a visszajelzések számát és irányát, végső soron a kommunikációnk sikerességét. (Ma már közhely az ún. véleménybuborékok kialakulása).
Márpedig az ember személyiségét döntően épp az efféle visszajelzések, mások elfogadó vagy elutasító magatartása határozza meg – ez jól ismert antropológiai sajátosságunk, amelynek kutatása azonban (pl. tükörneuronok működése) egyre inkább lemaradni látszik a mesterséges intelligencia fejlődési üteme mellett. (Miközben az MI persze új, soha nem látott lehetőségeket is nyújt a biológia és a humán tudományok számára). A Facebook algoritmusa tehát a legérzékenyebb pontunkon ragad meg minket, a mások elismeréséért folytatott ösztönös vágyunkon keresztül „tanít”, terel, kondicionál minket. Íme a Facebook humanoidokat megcélzó algoritmusa: „Ha így és így írod a posztodat, ilyen képeket használsz, akkor több esélyed van a vágyott sikerre/elismerésre, mintha nem.” Mi ez, ha nem éppen a személyiség keretbe (stílszerűen 1:1 formátumú keretbe, amely a Facebook számára a leggazdaságosabb) szorítása? Amióta elterjedt, hogy a Facebook – talán legnagyobb riválisa, a Twitter vitorlájából fogva ki a szelet – kommentközpontú lett, a tudatos, üzleti, politikai felhasználók egy része már-már a groteszkig képes kommentálni önmagát azért, hogy nagyobb legyen az elérése, és másokat is erre serkentsen.
És akkor a „digitális bennszülöttek” kommunikációjában fontos szerepet játszó emoji-kultúráról – illetve annak facebookos kisajátításáról – még nem is beszéltünk. Legkésőbb a reformáció óta tudjuk, hogy a kép – a tudással együtt – hatalom. Márpedig a Facebook természetesen maga szabja meg, hogy minek/kinek szentel külön digitális képecskét. Az LMBTQ-közösségeknek például sokat szentel. Van itt szivárványos zászló (ami nem egyenlő a mezei szivárvánnyal) és mindenféle párkapcsolati-családi formáció: homoszexuális szerelmes pár, leszbikus szerelmes pár, két férfi gyerekkel, két nő gyerekkel, stb. Az összes kézjel és figura elérhető különböző bőrszínekben (jelenleg 6 árnyalat). A Mikulás hímnemű és nőnemű is lehet. Az étel-szimbólumok között találunk pizzát, hamburgert, hotdogot, paellát, spagettit, szusit – de például paprikás krumplit vagy sertéspörköltet természetesen nem. Érdekes, hogy például híd-szimbólumnak csak az éjszakai és ködös Golden Gate Bridge-t lehet választani – emögött vajon nem állnak bizonyos üzleti megfontolások?
A fentiekből is látszik, hogy a közösségi média nem pusztán kiszolgálja, hanem teremti is az új személyességet részben technikai korlátok, részben pénzügyi és ideológiai megfontolások mentén. Nem csoda, hogy egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a legszemélyesebb döntés negligálni, vagy a legszükségesebb minimumra redukálni a social media kommunikációt. Ami persze mást jelent egy termékeit értékesítő vállalkozás, egy politikai szereplő vagy egy magánszemély esetében – és persze életkortól, élethelyzettől függően is sokat változhat. Ahogy a korábbi technológiai médiumok a könyvnyomtatástól a laterna magicán át a rádióig és a televízióig, úgy a közösségi média sem az ördögtől való – de megfelelő használatához nagyfokú tudatosság szükséges.
Hojdák Gergely
