„Ha a szíved békéjében vagy, Istennél vagy.”
Ma, 2021. június 12-én eltemették a még februárban, koronavírusban elhunyt Jálics Ferenc jezsuita atyát. Nem tartozom „tanítványainak” vagy követőinek szűkebb, bensőségesebb köréhez, mindenesetre én is kaptam tőle egy életre szóló iránymutatást (mint az a bizonyos hamuba sült pogácsa). Azért is talán, hogy továbbadjam, megosszam ezt másokkal is.
A kérdésem hozzá így szólt: honnét tudhatom, hogy jó úton járok, hogy valóban Isten felé tartok? Az ő válasza pedig – azon túl, hogy menjek csendes lelkigyakorlatra – ez volt: „Ha a szíved békéjében vagy, Istennél vagy.”
Itt tulajdonképpen le is zárhatnám ezt az írást, mert a lényeghez képest minden további szó meddő okoskodásnak hat. Mi, útkereső „zarándokok” azonban már csak ilyenek vagyunk: szeretünk okoskodni, gyakran választjuk a kerülőutakat a nyílegyenesen a célba vezető helyett. Ezt Jálics atya is tudta.
„Ha a szíved békéjében vagy, Istennél vagy.” Gyakran – talán minden más földi tanácsnál gyakrabban – jutnak eszembe ezek a különös zamatú szavak. Először arra gondoltam, hogy Jálics atya többnyelvűsége okozza a szokatlan szemantikát. Ő azonban a szavak embere is volt; tudta, mit akar mondani, mert szavai a mélyebb jelenlét tapasztalatából eredtek. Nem azt mondta, mint az ismert magyar frazéma, hogy „a szívedben béke van”. Isten megtapasztalása, a keresztény ember békéje talán mélyebben gyökerezik magánál a béke érzeténél is. Jézus a kereszten, vagy Jálics atya az argentín börtönben összekötözött végtagokkal csak ebből a mélyebb békéből (az isteni jelenlétből) meríthetett erőt a szenvedés elviseléséhez. Nem is általában a „szív békéjéről” beszélt Jálics atya, ami talán a keresztény és a buddhista meditáció közös tapasztalata lehetne. Hanem kifejezetten a „te szíved” békéjéről. Arról a keresztény tapasztalatról, hogy Isten mindannyiunknak a szívébe írta a törvényeit és terveit, és valójában csak úgy juthatunk el az igazi önmagunkhoz (és Őhozzá), ha ebből a tervrajzból építkezünk. Végül, de nem utolsósorban nem is egy panteisztikus Istenről beszélt, akiben fel lehet oldódni („Istenben lenni”), hanem egy vendégváró Istenről, akinél jó lenni (Mt 17,4), akihez meg lehet érkezni, ha eleget tartózkodunk a „szívünk békéjében”. A meditáció ilyen értelemben az Istenhez vezető „királyi út”, ezt akarta nekem Jálics atya lefesteni olyan szavakkal, ami valóban utat talál az én szívembe is.
Igen ám, de van-e idő meditálni egy olyan zaklatott életstílus mellett, mint amilyen ma a legtöbbünkre jellemző. Jálics atya ebben is megerősített: „Isten sokszorosan fizeti vissza azt az időt, amit Neki adsz. Lesz időd mindenre, ami lényeges”. A rendszeresen meditálóknak talán mondanom se kell, a hangsúly az utolsó szón van. Mert nem mindenre lesz időnk, amit a világi dolgokban szétaprózódott egónk most fontosnak tart, hanem arra, ami valóban lényeges. (Ennek kapcsán mindig eszembe jut a csodálatos kenyérszaporítás története, ami szintén meghaladja a közgazdaságtan vastörvényein edződött hétköznapi logikánkat).
Jálics atyával kapcsolatban sokszor elhangzott, hogy „szent ember” volt, korunk egyik igazi szentje. Ő ezt a kijelentést valószínűleg szerény, sejtelmes mosollyal fogadta volna. Ám éppen ez a hitelességet sugárzó, egyszerre határozott és szelíd, derűs arc az egyik legékesebb bizonyítéka az ő életszentségének. Hiányozni fog, de jó helyre került.
Hojdák Gergely
