Miért a remény embere Ön? Több mint fél évszázada ezt kérdezte az amerikai The Critic folyóirat kiadója Leo Jozef Suenes belga bíborostól, hozzátéve: ebben a mai zűrzavaros időben. A magam részéről szívesen elfogadnám a hetvenes évek elejének „zűrzavarát” a mostaniak helyett, hiszen akkor még nem száműzték a józan ész megnyilvánulásait, mint manapság.

Suenes bíboros válasza a következő volt:

Mert hiszem:
Isten új arcot ölt minden reggel,
és most teremti a világot,
nem valahol az elfelejtett múlt ködében.
Ez késztet minden percben készen állni
a nagy találkozásra.
Mert a váratlan a Gondviselés szabálya.
Ez a kiszámíthatatlan Isten ment meg minket
és szabadít meg minden determinizmustól
kijátszva a szociológusok borúlátó jóslatait.
Ez a kiszámíthatatlan Isten szereti gyermekeit, az embereket.
Ez reményem forrása.
A remény embere vagyok: nem emberi érvek,
nem természetes optimizmus
táplálja bennem a reményt,
hanem egyszerűen hiszem, hogy a Szentlélek működik
az Egyházban és a világban,
akár tudunk róla, akár nem.
A remény embere vagyok, mert hiszem:
a Szentlélek mindörökké a Teremtő Szellem,
aki minden reggel új szabadságot, örömöt és bizalmat hoz
azoknak, akik befogadják.
A remény embere vagyok, mert tudom:
az Egyház története hosszú,
s tele a Szentlélek csodáival.
Gondoljatok a prófétákra és a szentekre,
akik döntő órákban a kegyelem csodálatos eszközei voltak,
s fénycsóvát vetítettek elénk az útra.
Hiszek a Szentlélek meglepetéseiben.
XXIII. János pápa is egy volt közülük.
A Zsinat is.
Nem számítottunk se az egyikre, se a másikra.
Miért merülne ki éppen most Isten képzelőereje és szeretete?
Remélni kötelesség és nem fényűzés.
A remény nem álmodozás,
ellenkezőleg: eszköz, hogy álmunkat valóra váltsuk.
Boldogok, akik álmodni mernek,
s álmukért kemény pénzzel fizetnek,
hogy testet öltsön az emberek életében.

1974 Pünkösdjén jelent meg franciául, majd 1979-ben magyarul a bíborosnak a Szentlélekről szóló könyve. Azóta kiürültek a belga templomok, a Brüsszeli piacon nem egyszer láttam miseruhákat, kelyheket elkótyavetyélni, ezek bezárt felszámolt egyházközségek fájdalmas emlékei. Talán visszásnak is tűnhet mai szemmel az a reményteli lelkesedés, vagy inkább biztonságérzés, amit a keresztény reménynek ebben a gyönyörű himnusza üzen. Napi tapasztalataink alapján sutba kell vágnunk az egészet? Egy naiv álmodozó írása volna?

Ne legyünk igazságtalanok. Az említett könyv címe: Új Pünkösd? Így, kérdőjellel. De nemcsak ez a kérdőjel jelzi, hogy Suenes bíboros nem naiv álmodozó. Idéz egy francia katolikusok körében végzett körvélemény-kutatást, miszerint kétharmaduk nem hisz a feltámadásban. A feltámadás keresztény tanítás kulcsfontosságú eleme. Szent Pál írta a korinthusiaknak: Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. 

Tehát jó fél évszázada már pontosan lehetett tudni, hogy alapvető baj van az európai kereszténységgel. A bíborosban már akkor felmerült a kérdés, „Elszánjuk-e valaha magunkat, hogy levonjuk ezeknek a kutatásoknak logikus következményeit? Vagy pedig továbbra is kiszolgáltatjuk a szentségeket azoknak, akiknek nincs hitük, esküvői és temetési miséket mondunk abban a tudatban, hogy unatkozó vagy gúnyolódó hallgatóság gyűl össze?”

A probléma magva: hogyan tegyünk ma kereszténnyé annyi névleges keresztényt? Ki kell imádkoznunk a választ. Meg kell hallanunk a Szentlélek üzenetét.

Surján László