Noha Karl Popper elmélete a társadalmi haladás paradigmáján alapul, ő maga kifejezetten tartózkodott az ideális jövőkép megfogalmazásától. A magunk részéről azonban megkíséreltük a „fokozottan haladó” nyílt társadalmak jellemzőinek az elméleti meghatározását. Most a gyakorlati tapasztalatok alapján tesszük ugyanezt.

Ha kíváncsiak vagyunk a popperi társadalom működésére, a legegyszerűbb, ha szemügyre veszünk olyan országokat, amelyek a nyílt társadalom hívének tekintik magukat. A lista mindenki számára elérhető, hiszen 2021-ben az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, India, Japán, Dél-Korea és Dél-Afrika vezetői közös nyilatkozatban álltak ki a nyílt társadalom mellett.

Több szabadság, még több elnyomás

Az említett országok közül elsősorban Kanadát szokás a popperi elvek legprogresszívebb követőjeként, ha úgy tetszik, laboratóriumaként emlegetni. Justin Trudeau miniszterelnök – aki ultraliberális politikáját sokszor karikatúraszerű külsőségekkel demonstrálja – már montreali parlamenti képviselőként fogadalmat tett a nyitott társadalom védelmére, 2017-ben pedig – immár kormányfőként – megállapodást kötött az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával és a Nyílt Társadalom Alapítvánnyal a menekültek letelepedésének elősegítéséről. Nem célja ennek az írásnak, hogy átfogó képet adjon a kanadai közéletről (a hazai jobboldali sajtó egyébként folyamatosan hírt ad a nyugati országok identitáspolitikai vadhajtásairól), csupán egy-két példával illusztrálnánk a létező nyílt társadalom néhány jellemzőjét.

A tengerentúli ország példája jól mutatja, hogy a progresszió nem csak a migráció vagy éppen az absztrakt társadalom vonatkozásában érvényesíthető. A szabadság és az emberi jogok jelentéstartományának folyamatos tágítása – ami egyúttal a nyílt társadalom állandó újrafogalmazását, továbbépítését is jelenti – Kanadában páratlan kreativitással, és szinte sztahanovista megszállottsággal zajlik, természetesen az ehhez szükséges tabudöntésekkel és normagyártással együtt. Az identitásvállalás szabadsága, amelyet a kilencvenes évek Kárpát-medencéjében még pozitív fogalomként emlegetett az értelmiség, s amely akkor – hogy csak egy példát említsünk – az erdélyi magyarság jogvédelmi küzdelmeinek az egyik fontos hivatkozási alapját jelentette, Kanadában ma a következőképpen fest: 2021 márciusában – precedensértékű ítélet keretében – felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek egy apát, amiért ellenezte a lánya nemváltoztatását, valamint az ennek jegyében megkezdett tesztoszteronkezelést. (Nem mellékes körülmény, hogy az identitásváltásra az iskolai propaganda hatására került sor.) Megjegyzendő, hogy a lánya egészségét védő apa terhére rótt bűncselekmény a családon belüli erőszak volt.

Szűk egy évvel az ítélet után – nyilván a kínosan ingatag jogi alapok stabilizálásának szándékával – a kanadai parlament törvényben tiltotta meg az ún. konverziós terápia alkalmazását. Ez azt jelenti, hogy akár öt év börtön is járhat minden olyan kezelés vagy szolgáltatás nyújtásáért, amelynek célja a homoszexuális személy heteroszexuálissá tétele, illetve a transzszexuális személy nemi identitásának a biológiai nem szerinti korrekciója, de az is hasonlóképpen büntetendő, ha valaki úgymond elnyomja, csökkenti az ilyen személy szexuális orientációját vagy nemi identitását. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy a jogszabály lényegesen korlátozza a keresztény egyházak mozgásterét és szólásszabadságát. Ezen túlmenően pedig – mivel a „védettek” körébe a gyermekkorúak is beletartoznak – a törvény lényegében a korábbiaknál is erőteljesebben kriminalizálja azokat, akik az említett apához hasonló helyzetbe kerülnek, és szülőhöz méltó módon reagálnak a kihívásra. A törvény jóvoltából a kiskorúak most egy olyan „terápia” kizsarolására kaptak lehetőséget, vagyis de facto döntési jogot, amelynek az egészségi és pszichés következményei részben kiszámíthatatlanok, részben pedig véglegesek – miközben 19 éves koruk alatt még egy doboz sört sem vásárolhatnak a saját akaratukból.

Beszédes az is, hogy a törvény az identitásváltás befolyásolásának tilalmát csak az egyik irányban szankcionálja, tehát az nem terjed ki a heteroszexuális irányultság, illetve a biológiai nemnek megfelelő nemi identitás megváltoztatásának a kísérletére. Vagyis az állam az LMBTQ-labirintusba tévedt fiatalok kivezetését megtiltja (sőt az iskolai propaganda révén egyenesen odakalauzolja őket), míg a természetes szexuális irányultságot implicite másodrendű, elhagyható létformává degradálja.

Ha ezekhez az identitáspolitikai abszurditásokhoz még hozzávesszük az év eleji ottawai békés tüntetés szétverését és megtorlását, nem csak a létező nyílt társadalom mindennapjaiból, hanem az „ellenségnek” kijáró bánásmódból is ízelítőt kapunk. Schiffer András egy februári Facebook-posztjában egyetlen mondatban összefoglalta a lényeget: „Lovasroham, karhatalmi oszlatás, a tüntetésszervezők őrizetbe vétele, bankszámláik befagyasztása: nyitott társadalom kanadai módra.” Úgy tűnik, a progresszió mintaállama épp azokat a sajátosságokat ültette gyakorlatba, amelyekkel Popper a törzsiséghez visszatérni szándékozó rezsimeket jellemezte (inkvizíció, titkosrendőrség).

Pillanatnyilag tehát itt tart a szabadság progressziója az óceán túlpartján. Történelmi visszatekintésben maga a folyamat –bár országonként jelenleg más-más fázisban tart – jól ismert és univerzális jegyeket mutat. Eleinte a válni akaró heteroszexuálisokat, később a házasodni akaró homoszexuálisokat kellett „felszabadítani” – közben az abortuszt is elemi joggá tették –, most pedig a biológiaitól eltérő nemi identitásokon van a sor. A helyzet azonban az, hogy lassanként elfogynak a felszabadítható rabszolgák (ami egyúttal a kapkodó és totális LMBTQ-propagandát is megmagyarázza). Svédországban, Európa Kanadájában a liberális fiatalok immár a vérfertőzés és a nekrofília legalizálásáért küzdenek, a németországi és dániai legális állatbordélyokról nem is beszélve. Az erdőbe tévedt úthenger, miután már minden jól ismert dombot és hepehupát kiegyenesített, kénytelen egyre félreesőbb, bozótosabb terepeken portyázni.

A szabadságfogalom evolúciójának, a jogok folyamatos progressziójának a rendszerében azonban nemcsak a felszabadítandó rabszolgák, hanem a rabszolgatartók köre is folyamatosan változik – méghozzá pontosan úgy, ahogy azt Popper a spártai párhuzamok tárgyalásakor a nyílt társadalom ellenségeinek politikájáról írta („bármilyen sikerrel igázta is le a régi ellenségeket, szükségképpen új ellenségek kreálásához kell vezetnie”). Százötven éve még a feleségéhez ragaszkodó férj volt az ügyeletes zsarnok, később a magzat életjogát védő katolikus pap, a közelmúltban a homofób polgár (jelentsen is az bármit), napjainkban pedig a gyermeke hormonkezelését ellenző apa került ebbe a szerepbe. Persze a zsarnokkal, a szabadság ellenségével szemben szintén megengedhető a zsarnokság – miként a tolerancia kultúrájában az intoleránsakkal szembeni intolerancia –, hiszen ez a látszólagos ellentmondás a jelek szerint belefér a létező nyílt társadalom belső logikájába, sőt annak fontos sarokköve.

Diktatúra, konszolidáció, konszenzus – bukás?

A probléma csupán az, hogy a felszabadítandók és a zsarnokok körének állandó újradefiniálásával az állampolgárok mind nagyobb körére – köztük politikasemlegesekre és rendszerhívőkre – csap le szükségszerűen az új inkvizíció. Természetesen a szabadság nevében. De hát mint Karl Poppertől tudjuk, „a totalitarizmus gyakran tesz hitet amellett, hogy szereti az »igazi« szabadságot”.

Mindez viszont azt jelenti, hogy a nyílt társadalom, saját evolúciós logikájánál fogva, előbb-utóbb felemészti önnön tágabb bázisát. Ilyet persze mi, magyarok már láttunk; csakhogy amíg a kommunisták hatalmát védte a szovjet katonai jelenlét és az egypártrendszer, addig a nyílt társadalom legitimitását és erejét – mivel léte elvben a demokrácián alapul – a társadalmi támogatottság adja. Korábban, amikor a különféle szabadságjogok (és most tekintsünk el az esetenkénti morális problémáktól) még hétköznapi igények kielégítéséhez adtak az emberek kezébe döntési lehetőséget, majdhogynem garantált volt a jogkiterjesztési folyamat társadalmi sikere. A biológiailag diszkfunkcionális, illetve a jó ízlést sértő szexuális identitások és irányultságok legalizálása és ünnepeltetése azonban már (hogy finoman fogalmazzunk) erősen megosztó igyekezet.

Márpedig amikor

• a felszabadítandók és az elnyomók közti törésvonalat – a hatalmi ágak, a közoktatás és a média cinkos együttműködésével – áthelyezik a családon belülre, konkrétan a szülő és a gyermek közé, méghozzá
• olyan evidenciák megkérdőjelezésével, mint a biológiai nem és identitás együttjárása, ráadásul
• mindez a gyermek végleges egészségi és pszichés károsodását eredményezheti,

akkor az már egy minőségileg új csatatér. Ugyanis egy ilyen mélységű beavatkozás nem más, mint a létező legerősebb antropológiai kötődés kirívóan erőszakos megsértése – innentől kezdve viszont már új, előre ki nem számítható (vissza)fordulatot is vehet a szabadságjogok evolúciójának, a nyílt társadalom építésének a története.

De mi történhet akkor, ha egy rögeszmés állam nyíltan szembekerül a saját társadalmával; ha a többség már nem hajlandó elfogadni a „visszautasíthatatlanul ajánlott” értékeket, és ha szembefordul a privát szférába benyomuló törvényekkel? A történelmi és kortárs példák alapján szerencsére viszonylag jól kiszámíthatók ezek a lehetséges a kimenetelek. Vegyük sorba őket!

1. Elmozdulás a diktatúra irányába. A szaporodó szájkosártörvények, a véleményszabadság természetességének mind nyíltabb megkérdőjelezése, vagy a Schiffer András-féle bejegyzésben leírt, fentebb idézett események mind ebbe az irányba mutatnak.
2. Konszolidáció. Bár a történelmi tapasztalatok szerint a gesztuspolitika (például néhány gyűlölt gondolat és politikus beáldozása) ugyan nem alkalmas a többség bizalmának megszerzésére, a hatalommal egységesen szembeforduló társadalom egységének a megbontására – konkrétan az elvesztett hívek részbeni visszaszerzésére, illetve a szembenállók egy részének leszerelésére – már igen.
3. Ideológiai konszenzus. Ez tulajdonképpen a jelenleg domináns nyugati megoldás: a centrumpártok egységesen felvállalják a liberalizmus éppen aktuális vívmányainak a képviseletét. A legismertebb példa Németország, ahol a migráció, a melegházasság és az abortusz témájában már lényegében semmi nem különbözteti meg egymástól a CDU-t, az SPD-t, az FDP-t és a Zöldeket. Az ideológiai konszenzus nem taktikai válasz, hanem tartós állapot, amely előrelátást és előkészítést igényel, fenntarthatósága pedig egyrészt a mainstream média folyamatos és intenzív támogatását, másrészt a konszenzust megkérdőjelező centrumpolitikusok és kispártok távoltartását, kiszorítását teszi szükségessé.
4. Választási bukás. Nagyarányú bizalomvesztés esetén a nyílt társadalom ügyét képviselő erők választási bukása, s egy attól eltérő elveket valló párt győzelme lehet a negyedik verzió. Egy ilyen forgatókönyv belföldön valószínűleg a kultúrharc és a politikai aktivizmus felerősödését, nemzetközi szinten pedig a nyomásgyakorlás növekedését eredményezi, ahogy azt Magyarország példáján láthatjuk 2010 óta. Nem mindegy azonban, hogy a választáson elbukó erők milyen társadalmi beágyazottsággal bírnak az olyan nagy rendszerekben, mint az igazságszolgáltatás, a média, a kultúra, a tudomány vagy a civil szféra. Ha meghatározó, sőt domináns a jelenlétük, akkor a választás – amely csak az első két hatalmi ág viszonyait képes befolyásolni – valószínűleg nem tudja betölteni azt a szerepet, amit a választók többsége egyébként joggal elvár tőle.

Niedermüller közbeszól…

Néha olyanok is szót kérnek, akiknek azt nem lenne szabad megadni, mert hajlamosak rá, hogy évek fáradtságos munkáját tegyék tönkre egy mondatnyi idő alatt. Ilyen emlékezetes mondat volt például, amikor Márki-Zay Péter a kampányban egyetlen levegővétellel lekommunistázta és lefasisztázta a saját táborát.

A nyílt társadalom ügyének nemrég Niedermüller Péter vitt be – nyilván szándéka ellenére – jókora gyomrost. A DK-s politikust szokása szerint egyetlen partikuláris cél, a magyarok bosszantása vezérelte, mivel azonban mindent alárendelt ennek a célnak, nyílt társadalomnak nevezte Romániát és Szlovákiát.

A szlovákiai kisebbségi és emberjogi helyzetet minden művelt ember ismeri. Az olyan kirívóan diszkriminatív – s Európában amúgy példátlan – jogszabályok, mint a hatályosságukban újfent megerősített Benes-dekrétumok, a nyelvtörvény, vagy a születési állampolgárságtól való megfosztás tömegesítése, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Nézzük most inkább Romániát, ahol a Niedermüller kijelentését megelőző harminc napban (időrendi sorrendben visszafelé) az alábbi események történtek:

• Az úzvölgyi magyar katonatemetőt korábban meggyalázó románok hivatalosan bejelentették (mert megtehették), hogy visszatérnek a helyszínre.
• Ismeretlen elkövetők román nemzeti színekre festették át a Torockó melletti Székelykőn álló piros-fehér-zöld határkövet.
• Egy bukaresti parlamenti képviselő megzavarta Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári szobrának az avatóünnepségét.
• A román külügyminisztérium közleményben szögezte le, hogy az erdélyi magyarság etnikai, vallási és nyelvi jogainak ügye nem tartozik Magyarországra.
• A többségi sajtóban gyűlöletkampány, a Román Jégkorong Szövetségben pedig vizsgálat indult a válogatott többségét adó magyar játékosok ellen, mert a Magyarország elleni meccsen ők is elénekelték a székely himnuszt.
• A román legfelsőbb bíróság – egy szélsőjobboldali szervezet beadványa nyomán – megfosztotta működési engedélyétől a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumot.

Niedermüller valószínűleg nem csak májustól datálja Romániában a nyílt társadalom meglétét – viszont a kínos lista visszamenőlegesen bármeddig bővíthető. És ami még biztos: ha ilyenek a nyílt társadalom barátai, már nincs is szükség annak ellenségeire.

Utószó helyett

Mindent összevetve, a Karl Popper eszméjét megvalósítani kívánó, felülről szervezett mozgalom – amelyet a jelek szerint sokkal inkább magukénak éreznek az ebben részt vevő politikusok, újságírók, aktivisták és értelmiségiek, mint az átnevelni kívánt társadalom többsége – a jelenleginél sokkal vonzóbb is lehetne a tömegek számára. Hiszen, mint írásunk első részében említettük, Popper emberképe kifejezetten alkalmas az azonosulásra, miközben Nyugat-Európában és az angolszász országokban az egyéni szabadság változatlanul kulcsérték, az önmegvalósításnak és a tehetségek érvényesülésének teret biztosító társadalmi mobilitásnak a fontosságát pedig mindenki elismeri.

Elvileg tehát adott lenne a liberális politika sikere és népszerűsége. Miért választják akkor politikusaik mégis gyakorlatilag mindenhol a biztos kudarc útját? Hiszen láthattuk, hogy a szabadságfogalom folyamatos kiterjesztésének az eredménye csak a szabadságjogok folyamatos korlátozása, illetve a támogatói bázis elvesztése lehet.

Nem állítjuk, hogy tudjuk az igazságot, két válasz azonban mindenképp logikusnak tűnik. Az egyik a haladás pszichológiája: az a politika, amely az állandó értékek és a helyénvaló állapotok (meg)őrzését céltalannak, unalmasnak vagy egyenesen emberiségellenes bűnnek tekinti, akkor is a változtatás új lehetőségeit keresi majd, amikor az már a józanésszel, a többség akaratával és saját racionális érdekeivel is teljes mértékben ellenkezik. A másik, de ennek nem ellentmondó válasz pedig egyetlen szóval megfogalmazható: konfrontációkeresés. A konfrontáció igénye, amely a popperi alapmű helyenkénti harci tónusától a média ellenségkép-gyártó sztahanovizmusán át a lopakodó kortárs totalitarizmusig mindvégig tetten érhető, a nyílt társadalom építésének történetében talán fontosabb volt és lesz, mint maga az eszme.

Történelmünk során egyébként nem először.

Főbb források:

Karl R. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.

Karl Raimund Popper: On Falsifiability. In: Schirmacher, Wolfgang (ed.): German 20th Century Pihilosophical Writings. Continuum, New York – London, 2003. 189–196.

Csepeli Kálmán