„Nyelvében él a nemzet” – ezt a mondatot először Széchenyi István mondta. Majd Kodály Zoltán pár évvel később úgy fogalmazott: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” A magyar kultúrát pedig csak magyarul lehet megérteni és csak magyarul lehet továbbadni. Ha ez nem történik meg, akkor hosszútávon nem tud egy magyar közösség fennmaradni. Az anyanyelv megőrzésében az a legfontosabb, hogy a fiatalokat, tehát a következő generációt is be tudják vonni a különféle rendezvényekbe a diaszpórában élő honfitársaink. Érezniük kell nekik is, hogy különleges helyzetben vannak, mivel anyanyelvük egyedi a világon. Maga a nyelv magyar-megtartó, személyiségfejlesztő szereppel bír, nyelvünket ápolni és továbbadni kell, bárhol is éljünk a Földön.

A fenti szöveget bármikor elolvashatják a Miniszerelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának honlapján. De ezzel – nyelvében él a nemzet – kezdte ma, a jó pásztor vasárnapján nigériai papunk is a békési szentmisét. S így folytatta: „A magyar családoknak magyar gyermekek kellenek és magyar papok. Az, hogy én itt vagyok, azt jelenti, hogy baj van. Magyar papnak kellene itt állnia. De nincs. Tőlünk nyugatra pedig még rosszabb a helyzet, ott minden második, harmadik lelkész idegen. És magáévá kellene tenni mindenkinek azt a feliratot is, amit az Egyesült Államokban láttam egy templom bejáratánál: A ti papotok is valakinek a gyermeke, és a ti gyermeketek is lehet valakinek a papja. Régebb, a nagy családokban legalább egy gyermeket papnak szántak. Ma, még a nálam tanulók – tehát egyházi pályára készülők – közt is kevés a nagycsaládos, és ha rákérdezek egy két gyerekesre, adná-e papnak az egyiket, azt feleli, hogy Isten ments! Ha ezek után megkérdem, hogy akkor én, mint pap, többet adtam-e neked, mint te adnál értem, halkan rebegi, hogy igen. Nos, akkor ezek szerint becsülj engem, és imádkozz értem, és a papi, szerzetesi hivatásokért – felelem.”

Velős szavak atyától. De igazak. Hogyan jutottunk ide, és miért az jó kérdés. A hívek szerint a papok miatt, a papok szerint a hívek miatt. A kereszténydemokrata politikusok szerint a neoliberalizmus miatt. Az egyháztörténészek szerint a Nagy Francia Forradalom óta rohanunk a mélybe. A baloldali sajtó szerint az inkvizíció, a pápai kapzsiság, a korrupció, a hiteltelenség és pedofília miatt. A ma még hívő, templomba még járó keresztények zöme szerint egyik sem kizárólagosan igaz, de mindegyik állításban van olyan igazság, amiből okulni kellene. Mert ez a sarkalatos kérdés is olyan, mint, minden, ami miatt a mai életünk olyan, amilyen. Olyan, amilyen, mert könnyebb sírni, hogyha valami rossz, mint tenni ellene.

A mai világunk arról szól ugyanis, hogy nem mondjuk ki a dolgokat. Tisztelet a nagyon ritka kivételnek, aki, ha megteszi, rögtön megmagyarázzák, hogy nehéz gyermekkora miatt frusztrált, locsog össze-vissza, mert nem volt még a lélektúrkálóban, ahol a szemberek kibeszélnék belőle a még szólni merő embert, hogy aztán kedves zombivigyorral kommunikálja a semmit. De nekünk akkor is meg kell szólalni, ha minden összeesküvés elmélet való igaznak bizonyul. El kell mondani, hogy bizony a király meztelen. Hogy igenis a gyermeknek is káromkodni lesz kedve, ha a korunk korifeusainak szavát hallja. Jó pásztor kell nekünk, sürgősen kell, amig teljesen be nem rekedünk.