A magyar jobb- és baloldal közötti viták harminc éve ugyanarról, a nemzethez való viszonyról szólnak. Csepeli Kálmán rövid cikksorozata rávilágít arra, hogy ezek a viták már a negyvenes években jelen voltak a hazai közéletben, mi több, a magyarországi baloldal a szovjet megszállás után még a mainál is nyíltabban, szemtelenebbül propagálta saját nemzetellenességét. Tette pedig mindezt egy olyan időszakban – a magyar határokat újrarajzoló párizsi békekonferencia döntése előtt –, amikor mindennél jobban szükség lett volna érdekeink közös képviseletére. Az alábbi sorozatból kiderül, hogy kritikus időszakokban miként vezet az út a mindennapos kis hazaárulásoktól a történelmi tragédiákig. (A szerk.)

3. RÉSZ: HATÁRKÉRDÉS, NEMZETI ÉRDEK

Sorozatunk előző két részében bemutattuk a különböző megszállt országrészeken élő magyarság geopolitikai és kisebbségjogi helyzetét (az 1947-es párizsi békeszerződésig ugyanis a korábban visszatért magyar területek megszállásáról beszélhetünk), kitérve a Magyar Kommunista Párt jellemzően utódállami érdekeket preferáló, a felvidéki magyarok üldözetése kapcsán viszont a csehszlovák politikával szemben kritikus álláspontot képviselő megnyilvánulásaira. Láttuk azt is, milyen dilemmákat okozott az MKP számára az, hogy a magyarellenes intézkedésekben a csehszlovák és a román elvtársak is kulcsszerepet játszottak.

Az alábbiakban áttekintjük, milyen álláspontot képviselt a párt a párizsi békeszerződés előkészítő szakaszában a határkérdés, illetve egyáltalán a nemzeti érdekvédelem kapcsán. Mivel a hazai kommunisták itt is folyamatosan dilemmákkal szembesültek – hiszen nem lehetett egyszerre támogatni Magyarország és a baráti utódállamok területi igényeit –, a megoldást a kettős mérce – sokszor már komikus mértékben szembetűnő – alkalmazása jelentette, amint azt a fenti két idézet példája is mutatja.

„Nemzetünknek fizetnie kell”

Dacára az MKP sajátos valóságértelmezésének, a megszállás alá került nemzetrészek helyzete nem képezte komoly belpolitikai vita tárgyát. Az üldöztetésnek kitett magyarok védelmének szükségességét senki sem vitatta, a kényesebb kérdésnek számító kisebbségügyi problémákról pedig eleve nem szorgalmazták a pártok a diskurzust. A tényleges nézeteltérések a magyarlakta területek hovatartozásával kapcsolatosan, illetve ennek ürügyén a nacionalizmus, sovinizmus, nemzeti érdekvédelem témakörében törtek felszínre.

Varga József bécsi professzor – az események idején a Független Kisgazdapárt tagja – memoárjában így jellemezte a kommunisták beállítottságát: „A Magyar Kommunista Párt tényleges vezetése (…) olyan emigránsokból állt, akik Moszkvából tértek haza Magyarországra. Ezekben nem volt felelősségérzet a magyar néppel szemben, sem elég nemzeti öntudat; egyeseknél valószínűleg teljesen hiányzott.”i Ha összegezni szeretnénk az MKP-nak a határkérdésre és általában a nemzeti érdekképviseletre vonatkozó megnyilvánulásait, akkor a „magyar imperializmus” elítélését, a múltra és a jelenre egyaránt vonatkoztatott bűnbakkereső retorikát, továbbá a trianoni határok melletti határozott, sokszor szenvedélyes hangvételű kiállást érdemes kiemelnünk. Az alábbiakban néhány jellemző példát idézünk ezekből a megnyilvánulásokból.

• Molnár Erik történész, népjóléti miniszter: „A reakciós magyar propaganda »szentistváni gondolatának« valódi történelmi talaja nem Szent István kora, hanem a magyar imperializmus letűnt korszaka volt, amelynek szóvivői a Kárpát-medencében élő népek ezeréves elnyomásának rendszerét tetszetős történeti csomagolásban akarták mind a magyar, mint a többi itt élő néppel elfogadtatni. A demokratikus magyar politika elutasítja ezt a történelemhamisító »szentistváni gondolatot«. (…) A magyar nép szabadsága csak akkor valósul meg, ha lemond a más népek feletti uralomról és elismeri a népek demokratikus önrendelkezési jogát.”ii
• Révai József: „A magyar »birodalom« imperialista múltja két ízben vitt bennünket a megsemmisülés szélére, ideje végérvényesen leszámolni minden igényünkkel, minden »történeti« jogcímünkkel a szomszédságban élő szláv népek elnyomására.”iii „Beszéljünk őszintén: a magyar demokrácia egyéves fennállása óta folytatott-e a kommunistákon kívül valaki is komoly ideológiai harcot az ellen a »magyar birodalmi gondolat« ellen, amely 25 éven át megmérgezte a magyar közszellemet és hazánkat romlásba vitte?”iv „Bűnös az, aki ma nem mer kiállni és csak zárt körben lép fel a soviniszta irredenta uszítás ellen. (…) A soviniszta irredenta uszítás a magyar reakció legnagyobb ütőkártyája. Ezzel szemben sem hallgatással, sem engedékenységgel nem lehet harcolni.”v „Minden nép harcoljon elsősorban a saját sovinisztái, saját reakciósai ellen. A mi feladatunk nem a cseh, a román, a szlovák, hanem elsősorban a magyar sovinizmus elleni harc. A csehek, a románok dolga szembeszállni saját reakciósaikkal.”vi
• Losonczy Géza, a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője: „A sovinizmus elleni harcunk részben azt a célt szolgálta, hogy népünket ráébresszük: ne engedje soha magát nagyhatalmi hóbortból, a revizionizmus álarcába öltöztetett imperializmustól katasztrófába sodortatni.”vii
   

A kommunista politikusok és újságírók folyamatosan nyomás alatt tartották azokat, akik a trianoninál méltányosabb béke szükségességét hangoztatták. Ez a nyomásgyakorlás elsősorban a sovinizmus és az irredentizmus vádjának kitartó sulykolásában jelentkezett. Az MKP a magyar nemzetrészeket ért jogfosztásokért – a többségi nemzeteket képviselő jobboldali erők mellett – általában a belpolitikai ellenfeleket, illetve a reakciósnak bélyegzett kisebbségi magyar politikusokat tette felelőssé, s csupán a felvidéki jogsértések esetében jutott el az ottani testvérpárt felelősségének felvetéséig. Az MKP-tól származik továbbá az a jól ismert kommunikációs panel is, miszerint a magyar kisebbségekért való következetes kiállás árt a nemzeti érdekeknek és maguknak az érintetteknek.

Azt látnunk kell, hogy Magyarország háború utáni katonai és geopolitikai helyzete, valamint nemzetközi megítélése miatt az 1938–1941 között visszakapott, illetve visszaszerzett területek megtartása eleve reménytelennek tűnt. A budapesti diplomácia célja ezért a veszteségek minimalizálása, a trianoni határnál némileg nagyvonalúbb rendezés elérése volt. Amíg azonban a szomszédos országok egységesek és kérlelhetetlenek voltak az 1938 előtti határok véglegesítését illetően, addig a magyar politikai elit eleinte még saját igényeit tekintve sem tudott közös nevezőre jutni, nem utolsósorban a Magyar Kommunista Párt folyamatos oppozíciója miatt. A háború lezárását követő hónapokban felmerült határkorrekciós óhajok és eshetőségek csupán ad hoc jellegűek voltak.

Kétoldalú államközi tárgyalásokon egyedül a Vajdaság vonatkozásában vetődött fel új határnyomvonal lehetősége: Sreten Vukosavljevic jugoszláv telepítésügyi miniszter 1945 áprilisában egy kitelepítéssel összekapcsolt határrendezésre tett javaslatot a magyar külügyi vezetésnek. Eszerint Magyarország kétszázezer délvidéki magyar befogadásának a fejében megkapta volna a Bácska és a Bánát északi részét.viii Budapest számára nem tűnt sem komolynak, sem kidolgozottnak a felvetés.ix Edvard Kardelj, a jugoszláv békedelegáció vezetője így emlékszik vissza a történtekre: „Főleg azért szorgalmaztuk a magyarok egy részének kitelepítését Vajdaságból, mert ezzel legalizálni akartuk a németek kiutasítását. Valójában csak kisebb számú vajdasági magyarról volt szó, mindössze negyvenezerről, közülük azonban senki sem hagyta el otthonát.”x

Magyar részről – a felvidéki nemzetrésszel szembeni jogfosztásokra adott kétségbeesett reakcióként – a magyar–csehszlovák határ esetében is felmerült az etnikai alapon történő rendezés igénye. Gyöngyösi János a SZEB-nek küldött 1945. november 23-i levelében egy nemzetközi bizottság létrehozását javasolta az üldöztetések leállítása érdekében, továbbá az etnikai alapon meghúzott határok támogatását kérte a nagyhatalmak képviselőitől, azonban a szovjetek válaszra sem méltatták a levelet, míg az angolszász hatalmak elutasították a felvetést.xi A kárpátaljai határok kapcsán megfogalmazott okiratról és az arra adott szovjet reakcióról pedig már fentebb szóltunk. A magyar politikai elit valójában csak Erdély vonatkozásában látott tényleges esélyt a trianonitól eltérő határvonalra, azonban ebben az ügyben is csak 1946 tavaszán született meg a hivatalos kormányzati álláspont. Az azt megelőző néhány hónapot a határokról, a magyar kisebbségek védelméről és ezzel összefüggésben a nacionalizmusról, sovinizmusról lefolytatott – politikatörténetileg is jelentős – nyilvános pártközi viták jellemezték.

Noha az MKP gyakorlatilag már a háború lezárásától élesen bírálta a „birodalmi”, „szentistváni” és „imperialista” törekvéseket, az akkori közéletben valójában senki nem akarta történelmi alapon rendezni a vitatott területek hovatartozását. Az ország legnagyobb politikai erejének, a Független Kisgazdapártnak a külügyi szakértője, Auer Pál (későbbi párizsi nagykövet) az 1945-ös választás után írt cikkében így foglalta össze pártja álláspontját: „A velünk szomszédos kisállamokkal meleg baráti viszonyt, szoros gazdasági kapcsolatokat óhajtunk létesíteni. Áll ez Csehszlovákiára és Jugoszláviára éppúgy, mint Ausztriára és Romániára. Ennek, sajnos, nagy akadálya Csehszlovákia magatartása az ottani magyar kisebbséggel szemben. Nem látjuk ennek a problémának más orvoslását, mint az új békeszerződést, amely a politikai határokat lehetőleg az etnikai határokkal együtt állapítja meg és így jórészt véget vet a délkelet-európai atmoszférát megmérgező kisebbségi problémának s elejét veszi minden irredenta és revizionista mozgalomnak.”xii Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a szintén kisgazda Rubletzky Géza: „A magyar békedelegációnak (…) harcolnia kell egyfelől a sovinizmus, a reakciót támogató nagyrevíziós követelések, másfelől a reakciót elősegítő magyar minimalisták ellen. Amint nem lenne béke a Duna-tájon, ha valamilyen elképzelhetetlen csoda folytán visszaállítanál a szentistváni határokat, ugyanúgy nem lesz megbékélés a béke, ha figyelmen kívül hagyják a magyar nép természetjogát és újra hárommillió magyar reked kívül az országhatáron.”xiii Végül érdemes még idéznünk a kisgazdák szintén meghatározó személyiségének, Dessewffy Gyulának – a Kis Újság főszerkesztőjének – 1945 decemberi cikkét is: „Ott tehát, ahol zárt egységben és abszolút többségben magyarság lakik és az szervesen összefügg a harmincnyolcas országhatárokkal, ott érzésünk szerint joggal reménykedhetünk, hogy az etnikai határok elvi álláspontját fogják velünk szemben érvényesíteni. (…) Ahol pedig zárt egységben, a harmincnyolcas határoktól távolabb, egy tömegben lakik a magyar kisebbség, ott autonómiák biztosításával, kisebbségi jogok oldhatnák meg a kérdést.”xiv

Világosan látszik tehát, hogy a legnagyobb hazai politikai erő – amely nem mellékesen a külügyminiszteri posztot is adta – lényegében csak a határmenti magyarlakta területekre formált igényt, a Székelyföldre vagy olyan, akkor magyar többségű nagyvárosokra, mint például Kolozsvár, már nem, vagyis a Kárpát-medence jövőbeli rendjére vonatkozó elképzelések inkább szerények, lemondó jellegűek voltak. Ennek ellenére az MKP az etnikai határok koncepcióját is megtámadta. 1945 karácsonyán jelentette meg Révai József Nemzetrontó sovinizmus című írását, amelyben megbotránkozva konstatálta: „Hivatalos rádiónk hivatalos hírmagyarázói fejtegetik, hogy a magyar külpolitikának a néprajzi határok követelésével kell fellépnie. A legnagyobb demokratikus párt ifjúsági szervezete pedig (…) »történelmi igazságtételt«, magyarul: revíziót követel (…),»a népi elv teljes érvényesülése« alapján.”xv Révai a már ismert ideológiai vádpontok mellett Magyarország vesztes státusára hivatkozva érvelt az etnikai alapon meghúzott államhatárokkal szemben, emlékeztetve arra, hogy „legyőzött ország vagyunk” és „nem saját erőnkből szabadultunk fel”. Ez az érv – amely alkalmas volt arra, hogy úgy a diplomácia, mint a közvélemény számára reménytelen, illetve erkölcstelen vállalkozásnak tüntesse fel az etnikai határok szorgalmazását a határok véglegesítése előtti hónapokban – a címben jelzett időszakban végigkísérte a pártnak a határkérdéssel kapcsolatos megnyilvánulásait. Az a tény, hogy Révai még a békekonferencia döntése előtt revíziónak bélyegezte a területi hovatartozás etnikai alapú rendezésének igényét, csak abból az alapállásból érthető meg, amely a Kárpát-medence politikai átszervezésének hónapjaiban is az 1920-as határokat tekintette normális, illetve kívánatos állapotnak. Noha a már idézett Varga József szerint az MKP vezetőinek szemében „a megszálló hatalom követelései és érdekei szemükben abszolút elsőséget élveztek”,xvi látnunk kell, hogy a pártnak a határok ügyében elhangzott – alkalmanként akár Magyarországgal szembeni vádbeszédnek is beillő – állásfoglalásai nem Moszkva, hanem közvetlenül és nyíltan a szomszédos országok érdekeit szolgálták, ahogy az az alábbi Révai-idézetből is kitűnik: „A szlovákoknál Tisó és Tuka nem csináltak hintapolitikát, de a szlovákok megcsinálták a besztercebányai felkelést. (…) Antonescu több hadosztályt (…) adott Hitlernek, mint Horthy és Szombathelyi, de a románok nem hintázták bele országukat a megsemmisülésbe, hanem fegyverrel mertek a németek ellen fordulni. (…) Hitler csatlósainak sorában szégyenszemre utolsónak maradtunk, (…) a magyar függetlenséget ajándékba kaptuk, nem mi vívtuk ki.”xvii Frakciótársa, Losonczy Géza egy parlamenti vitában szintén bűnös múltról beszélt, „amelyért most nemzetünknek fizetnie kell”.xviii

Sajátos belső ellentmondás feszült ugyanakkor a Trianon igazságtalanságát hangsúlyozó hagyományos magyar kommunista felfogás és az MKP-nak az etnikai határrendezés igényét támadó retorikája között is, különösen hogy utóbbit általában nem egyszer a bécsi döntések elítélésével kapcsolták össze. A nyilvánvaló ambivalencia feloldására – amelynek feladatát ez esetben is a párt főideológusa vállalta magára – egyetlen elméleti lehetőség kínálkozott: ha egy döntés erkölcsiségét nem önmagában annak tartalma, hanem a döntéshozó kiléte határozza meg: „Mi, magyar kommunisták, mindig Trianon ellen voltunk, mi Trianont igazságtalan békének bélyegeztük. De ugyanakkor küzdöttünk a magyar soviniszták, a magyar imperialista revizionizmus ellen is. (…) Az ajándék Hitlertől, még ha magyarlakta területekről is van szó (…), jogcím lesz arra, hogy mindent elveszítsünk, de most már nem Trianon imperialista rendelkezései alapján, hanem e sokkal igazságosabb alapon.”xix Arra, hogy Trianon jóvátételére az adott geopolitikai helyzetben mi lett volna az alternatív megoldás, az itt vizsgált intervallumban mindössze egyetlen javaslatot találtunk: Kállai Gyula szerint Erdélyt nem a bécsi döntés révén, hanem – a kommunisták 1942-es javaslatát követve – Antonescu Romániájának megtámadásával, vagyis a fasizmus elleni harc jogán kellett volna megszerezni, ugyanis „Erdély ahhoz az országhoz fog tartozni (…), amelyik bátran és elszántan harcol Hitler ellen, amelyik előbb lép rá a demokratikus fejlődés útjára”.xx

Kisebb jelentőségű, inkább csak a kettős mérce hétköznapi példájaként szolgáló ellentmondást jelentett az MKP-nak az ún. trieszti kérdésben képviselt álláspontja: miközben a párt folyamatosan a magyarlakta régiók Magyarországhoz tartozása ellen érvelt, egy szomszédos állam, Jugoszlávia esetében nyíltan támogatta annak Triesztre vonatkozó területi igényeit, méghozzá éppen az etnikai elv alapján. Megjegyzendő, hogy ugyanezt a magyar kormány is számos nyilatkozatban támogatta, beleértve Nagy Ferenc miniszterelnök egyik parlamenti megnyilatkozását is, a kormányfő személyét is adó Független Kisgazdapártot, mint láttuk, az etnikai határok ügyében következetesség jellemezte. Ugyanabban a cikkben viszont, amelyben Révai József elítéli a néprajzi határokban gondolkodó „nemzetrontó sovinizmust”, a következőket olvashatjuk: „Magyar érdek, hogy az Adriai-tenger bejárata jugoszláv birtok legyen, tehát egy olyan népé, amelyet velünk a dunai népek sorsközössége fűz össze. Sajnálatos, hogy a magyar külpolitika irányítói a jugoszláv és magyar érdekelvek azonosságát a trieszti kérdésben nem ismerték fel.”xxi Trieszt Jugoszláviához csatolása, mint magyar külpolitikai prioritás, folyamatosan téma volt a Szabad Nép hasábjain. A témában közölt cikkek között kiemelt helyen kell említenünk a Magyarország és Trieszt című írást, amelyben a szerző településről településre haladva ismerteti a régió etnikai arányszámait, hangsúlyozva, hogy a határrendezések során a néprajzi elv olyan megoldás, amelyet „Európában mindenütt elfogadtak”. „Érvényesíteni kell azt az elvet, hogy a vitás területek sorsának eldöntésénél a területnek, mint egésznek nemzetiségi többsége a döntő szempont. A határt ott kell megvonni, ahol a szlovén nyelvterület véget ér és az olasz kezdődik” – olvasható a cikkben.xxii Egy nappal később egy hasonló írásban az etnikai szempontok mellett földrajzi és gazdasági érveket is felsorol a Szabad Nép szerzője az ezúttal magyar kikötőként is említett város Jugoszláviához tartozása érdekében. A cikkíró élesen elítélte a régióra igényt tartó „kétszínű olasz imperializmust”, tekintettel arra, hogy a térség „földrajzilag és néprajzilag egységesen összefüggő”.

A kommunisták maguk is érezték a nemzeti deficit nyilvánvaló jellegét, ezért többször hangot adtak a magyar kisebbségek iránti elkötelezettségüknek, rendszerint összekapcsolva mindezt riválisaik jó szándékának és hazafiságának a megkérdőjelezésével. Ahogy Rajk László 1945 augusztusában a párt szombathelyi nagygyűlésén fogalmazott: „A frázishazafiakkal szemben hirdetjük, hogy az MKP politikája az igazi nemzeti politika.”xxiii Vagy ahogy – a Novoje Vremja A hazafiságról című cikkétől ihletve – Betlen Oszkár írta: „Az irredentizmus, a sovinizmus látszat-hazafisága Magyarországot történelme legnagyobb katasztrófájába sodorta. Az igazi hazafiak, a magyar kommunisták, a magyar demokraták vezetése alatt Magyarország teljesen szakított ezzel a sovinizmussal.”xxiv (Valójában az MKP csak ezután kezdte intenzívebben alkalmazni ellenfeleivel szemben a sovinizmus bélyegét.) Ezzel összhangban az MKP vezetői igen gyakran Magyarország, illetve a magyar kisebbségek érdekeivel indokolták állásfoglalásaikat. Révai József még az etnikai határok elutasítását is összekapcsolta magyar kisebbségek érdekeivel: „A »népi elvet«, az etnográfiai határokat meg lehet valósítani milliók kitelepítésével is. Félő, hogy addig fogják hirdetni az etnográfiai határokat immár nemcsak Csehszlovákia, hanem Románia és Jugoszlávia felé is, amíg szavukon fogják őket és alkalmazni fogják a magyarság ellen a »népi elvet«: csehszlovák mintára. (…) Jó nemzeti politika az, amely javítja helyzetüket, rossz nemzeti politika, amely árt nekik.”xxv

Reakciósok, minimalisták, mazochisták

A pártok hamar felismerték az MKP részéről alkalmazott nyelvpolitika tarthatatlanságát, ezért a hazafiság, a sovinizmus és az irredentizmus fogalmának tisztázását sürgették. Dessewffy Gyula már 1945 végén leszögezte: „A hazafiasság nem azonos a sovinizmussal. Az öntudatos hazafiasság joga, sőt kötelessége minden népnek. Csak akkor válik sovinisztává, ha a népek egymás közötti viszonyát megrontja, ha imperialista törekvéseket, más népek egymás közötti normális viszonyok lehetetlenné tételét célozza, vagy tartalmazza. A tegnapi nacionalizmus a fajnak, vérnek mítoszán, (…) felfuvalkodottságon és gőgön épült fel. A magyar hazafiasság mindezeket az alapelemeket soha nem ismerte. Történelmi talajból nőtt ki, mértékletes, kiegyensúlyozott és mások megbecsülésén épül fel.”xxvi Ugyancsak Dessewffy volt az, aki egy másik írásában – az MKP álláspontjával ellentétben – éppen a nemzeti öntudatot nevezte meg a sikeres béketárgyalások egyik előfeltételeként: „A béketárgyalásokra való felkészülésünknek előfeltétele az, hogy egységes lelki egyensúlyra tegyünk szert, közvéleményünk öntudatosan magyar legyen, a sovinizmus szélsőségei és túlzásai nélkül.”xxvii

1946 elején az FKGP-hez hasonlóan a népi baloldali Parasztpárt is offenzívába kezdett az etnikai határok melletti belpolitikai konszenzus, illetve ezzel összefüggésben a közéleti nyelvezet normalizálása érdekében. Míg a kisgazda Rubletzky a kommunista szómágia semlegesítésére a nemzeti minimalizmus kifejezést használta, addig a parasztpárti Darvas József megalkotta a nemzeti realizmus, illetve a nemzeti mazochizmus fogalmát: „Egyfelől küzdenünk kell a soviniszta túlzások feléledése ellen, amelyek csak arra jók, hogy (…) még jobban megnehezítsék a határokon kívül élő magyarok sorsát, hogy mások a »feléledő magyar imperializmus« vádjával fegyvert kovácsoljanak még jogos nemzeti kívánságaink ellen is. Másfelől viszont küzdenünk az olyan felfogás ellen, amely a másik végletbe esve a nemzeti mazochizmust szuggerálja egyetlen lehetséges magatartásként. Nemzeti realizmust kell az egész magyarságban kiformálnunk: egy nem soviniszta és nem imperialista, de ugyanakkor nem is szolgalelkű, új nemzeti öntudatot.”xxviii Szintén az ideológiai tisztázás szándékával jelentette meg a Parasztpárt másik meghatározó politikusa, Kovács Imre öt nappal később – ugyancsak a Szabad Szóban – Nemzet, nemzeti című írását: „A sovinizmus túlzott nemzeti követelés, a nemzeti érzés hisztérikus megnyilvánulása, s mint ilyen, súlyosan elítélendő. Gyakorlati példa: sovinizmus az ezeréves határok követelése (…). De nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, még pedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam.”xxix Kovács egyébként – aki az akkori közéletben elsőként használta a helyénvaló megnevezést az addig mindenki által határoknak hívott demarkációs vonalak esetében – az etnikai alapon álló nemzetállamok létét a tartós nemzetközi béke előfeltételének nevezte.

Révai József egy héttel később a Szabad Nép hasábjain reagált Kovács Imre írására, minden korábbinál világosabb választ adva a néprajzi határokkal kapcsolatos parasztpárti (és kisgazda) elvárásokra: „Nemcsak a régi magyar határok kívánása: sovinizmus. Aki a nemzet nagyzási hajlamát dédelgeti, az már a sovinizmusnak adta oda magát, akarva-akaratlanul. (…) Ne legyenek illúzióink. Valóságos helyzetünkből, a realitásokból kell kiindulnunk, nem vágyálmokból és ábrándokból. (…) Koncentráljuk erőinket a magyar kisebbség védelmére (…) a szomszédos országokban.”xxx Két nappal később a kisgazda Rubletzky Géza válaszolt a Kis Újságban Révai cikkére: „Egyesek reakciós dolognak tartják a határokról való beszédet és sovinizmussal vádolják azoknak fölvetését. Pedig a béketárgyalásokon igenis a határokról és elsősorban a határokról lesz szó.”xxxi Rubletzky emellett a szomszédos országok offenzív külpolitikájához képest lagymatag, erőtlen (s mellesleg kisgazda irányítás alatt álló) magyar diplomáciát is elítélte.

A sajtópolémia a parlamentben folytatódott. 1946. február 8-án Sulyok Dezső kisgazda képviselő vehemensen bírálta a kommunisták külpolitikai opportunizmusát, és kiállt a magyarlakta területek Magyarországhoz tartozása mellett. A beszédet a Kis Újság a parlamenti jegyzőkönyv alapján szöveghűen közölte: „Senki semmilyen okfejtéssel és semmiféle módon nem tudja nekem megmagyarázni azt, hogy mivel adtunk okot arra, hogy a trianoni Magyarország peremén egy tömbben élő magyarok ne csatlakozzanak vissza ehhez az országhoz. (…) Ha a háborúban bűnösök voltunk, fizessünk érte jóvátételt, (…) azonban a magyarokat, akik hozzánk tartoznak vérségi alapon, nyelvük, történelmük, hagyományaik, gazdasági viszonyaik alapján, elszakítani tőlünk azért, mert a mai kormányaink bűnösek és vétkesek voltak, azt semmiképpen sem tartom történelmileg igazságosnak és indokolhatónak. (Élénk helyeslés és lelkes taps a Kisgazdapárt oldalán. Taps a Szociáldemokrata Párt oldalán. [Kiemelés tőlem – Cs K.] Rákosi Mátyás államminiszter: Felelőtlen beszéd ez, kedves uram! Méltatlan egy országos párthoz, meg kell mondanom!)”xxxii Másnap a Szabad Nép Felelőtlen beszéd címen vezércikkben ítélte el az elhangzottakat, amely megítélésük szerint „szomszédaink növekvő bizalmatlanságát, a békekötés kilátásainak romlását és a hárommilliós kisebbségi sorban élő magyar új szenvedéseit” idézheti elő. A parlamentben néhány nap múlva Losonczy Géza is reagált a beszédre: „Sulyok képviselő úr kijelentéseit felelőtlen, kártékony, a nemzet és a magyar kisebbségek (…) érdekeit mélyen sértő megnyilatkozásoknak tartjuk és a leghatározottabban elítéljük.”

Mint említettük, a koalíciós kormány pártjai csak 1946 tavaszán tűzték napirendre a területi kérdést. Mivel a magyar igények teljesülése elsősorban a Szovjetunió akaratán múlott, 1946. április 9-én a miniszterelnök vezetésével kormánydelegáció utazott Moszkvába, ahol egészen április 18-ig tárgyaltak a szovjet vezetőkkel. Nagy Ferenc két alkalommal is találkozott Sztálinnal, akivel összesen nyolc órán át tárgyalt a békeszerződésről. A moszkvai út azonban eredménytelenül, konkrét ígéretek nélkül zárult. Békés Csaba eseményrekonstrukciója szerint a szovjetek még a kiutazás előtt egy kisebb, 4-10 ezer négyzetkilométeres partiumi terület átengedését ígérték meg az MKP-nak egy baloldali fordulat esetére. A kommunisták így kezdeményező szerepet játszottak a moszkvai út előkészítésében, ám „ebben a játszmában Rákosi és a magyar kommunisták csak bábfigurák voltak”.xxxiii

A moszkvai látogatást követően, 1946. április 24-én a koalíciós pártok úgy döntöttek, hogy egyedül Romániával szemben jelentenek be területi igényt. Ez egy 22 ezer négyzetkilométeres, észak–dél irányú sávot jelentett, a Trianonban Romániához csatolt terület mintegy húsz százalékát, egy olyan határvonallal számolva, amely mindkét országban azonos létszámú magyar és román kisebbséget eredményezett volna, elvben lehetővé téve a két minoritás közötti kölcsönös és teljes lakosságcserét.xxxiv Magyarország helyzetét ebben az ügyben nem csak a már említett negatív makrotényezők nehezítették, hanem a hagyományosan rámenős román diplomácia gyorsasága is: Petru Groza már 1945. november 19-én kimondatta a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) Marosvásárhelyen ülésező döntéshozó testületével, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”,xxxv amit Tatarescu külügyminiszter Párizsban már az erdélyi magyarság akaratnyilvánításának a dokumentumaként tett le az asztalra.xxxvi

Két nappal a kormánypártok döntését követően Révai József a Zeneakadémián tájékoztatta a kommunista értelmiséget a kormány moszkvai útjáról, azonban a koalíciós állásponttal ellentétesen továbbra is a trianoni határok mellett érvelt, a korábbról már ismert érveléssel: „Követelhetjük-e azt, amit minden magyar szeretne: adják vissza a magyarlakta területeket? Helyezkedhetünk-e az etnográfiai elvek alapjára, függetlenül attól, hogy az melyik országot érinti? Nem, etnográfiai alapra nem helyezkedhetünk. A tényt, hogy Magyarország Hitler mellett harcolt, meg nem történtté tenni lehetetlen.”xxxvii Nem tudjuk, hogy Révai különvéleménye magánakció volt csupán, vagy egy többirányú pártkommunikáció része. De az is elképzelhető, hogy Révai a moszkvai utat követően már tisztában volt Moszkva elutasító álláspontjával, ami a kormánypolitikusok számára csak május 7-én vált nyilvánvalóvá, amikor is Párizsban a Külügyminiszterek Tanácsa a trianoni határok visszaállítására tett javaslatot.

A budapesti diplomácia a májusi 7-i döntés után sem tett le a magyar–román határral kapcsolatos elképzelésről, és június 12-én újabb kormányküldöttség indult útnak, ezúttal Washingtonba és Londonba. A magyar remények azonban semmissé váltak azzal, hogy az USA a szovjetek támogatásától tette függővé az Erdélyre vonatkozó igények teljesítését. Rákosi Mátyás az MKP 1946. augusztus 2-i vezetőségi ülésén főként az angliai látogatást minősítette fiaskónak, hozzátéve azt is, hogy a munkáspárti angol kormány már korábban megállapodott a csehszlovákokkal arról, hogy nem támogatják az ottani magyarok szabadságjogainak a békeszerződésben való rögzítését.xxxviii A magyar–román határ kérdésében 1946 augusztusában hozott végleges döntést a békekonferencia, lesöpörve a magyar küldöttség újabb, egészen szerény – mindössze egy négyezer négyzetkilométeres határmenti sáv átengedésére vonatkozó – módosító javaslatát is.

A Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i döntését, illetve a nyugati út eredménytelenségét követően az MKP kommunikációját egyszerre jellemezte az illúzióktól való óvás, az Erdély miatti letargikus hangnem, a trianoni és a párizsi béke lényegazonosságának tagadása, valamint a Horthy-rendszer és a belpolitikai ellenfelek felelősségének keresése. Kállai Gyula szerint „sikeres volt a moszkvai és a washingtoni út azért is, mert halomra döntött egy sereg kóros magyar illúziót”.xxxix A békekonferenciának a második bécsi döntést erkölcstelennek minősítő és a trianoni határokat megerősítő bizottsági döntését követően pedig ezt olvashatjuk: „Most, hogy a döntés megtörtént, a fájdalom és a gyász érzése vesz rajtunk erőt. (…) Az erdélyi határ marad a trianoni határ. Bármilyen fájdalmas is ez: az Erdélyben élő másfélmillió magyar magyar marad a határon túl is. (…) A másfélmilliós erdélyi magyarságtól nem lehet bennünket elszakítani.”xl

Mindazt, amit a párizsi béke kapcsán a Magyar Kommunista Párt a társadalom számára el szeretett volna mondani, esszenciálisan összefoglalta a párt 1946. augusztus 13-án, tehát még a magyar–román határról szóló bizottsági határozat előtt, de már a várható döntés tudatában megjelentetett terjedelmes közleménye. Az egyik fő cél Moszkva negatív szerepének megmagyarázása volt: „Nem a Szovjetunión, hanem a magyar politika múlt bűnein és jelen mulasztásain múlt, hogy a magyar békecélok egyben-másban ellentétbe jutottak azzal az igaz üggyel, melyet Párisban a Szovjetunió (…) képvisel.”xli (Érdemes ezzel szembeállítani Haas György Második Trianon című könyvének ide vonatkozó mondatait: „Magán a békekonferencián Moszkva volt a legádázabb ellenfelünk, a legkönyörtelenebb vádbeszédet Visinszkij szovjet delegátus, a néhai hírhedt főügyész tartotta ellenünk. Beszédét, amelyben a magyar nép még a hitleri hordánál is vérengzőbb banda gyanánt szerepelt, odahaza nem volt szabad leadni, így a szónoklat máig ismeretlen Magyarországon. A Magyar Távirati Iroda kirendeltségének annak idején megtiltották, hogy Visinszkij vádbeszédét az MTI részére házi használatra leadja.”xlii) A dokumentum másik funkciója a párizsi békerendszer társadalmi elfogadtatása, jelentőségének és következményeinek a bagatellizálása volt: „Mi, kommunisták nem osztjuk azoknak a nézeteit, akik a magyar békeszerződés fölötti csalódottságukban azzal vádolják a demokratikus nemzeteket, valamennyi nagyhatalmat, az egész párisi békeértekezletet, hogy nem az igazság, hanem a hatalmi érdekek érvényesítésére törekszik.” Egy hét múlva Losonczy Géza lényegében megismételte ugyanezt, hozzátéve, hogy „a párisi konferencia nem egyszerű megismétlése az első világháborút lezáró békeértekezletnek”.xliii Annak jelentőségét, hogy nem kerültek kisebbségvédelmi előírások a békeszerződés-tervezetekbe, Kassai Géza próbálta enyhíteni, mondván, „a történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem a békeszerződésekbe foglalt garanciák védik meg a nemzeti kisebbségeket a nacionalista és soviniszta túlkapásoktól, hanem az intézményes és megalapozott demokrácia.”xliv Horváth Márton képviselő október elsején megjelent írásában ugyancsak a Trianonnal való párhuzamok cáfolatára tett kísérletet: „A lényeges különbség az, trianoni szerződés idején áldemokratikus, imperialista utódállamok vették körül az ellenforradalmi Magyarországot. Következésképpen a magyar nép helyzete mind idehaza, mind kisebbségben rabságban volt. (…) Demokratikus szomszédainkhoz fűződő viszonyunk nem a trianoni viszony, nem a hódítók és hódoltak viszonya lesz. (…) Ezt a folyamatot helyes külpolitikával kell meggyorsítani. (…) Közös, antiimperialista frontot kell kialakítani.”xlv

A magyar békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Az MKP Politikai Bizottsága az eseményt követő, 1947. március 20-i ülésén már a fenti idézet utolsó mondatának szellemében határozott a magyar–csehszlovák viszony sürgős rendezéséről, s egyúttal kimondta: „Haladéktalanul meg kell kezdeni az előkészítő megbeszéléseket, hogy a békeszerződés érvénybelépése után Magyarország részévé váljék annak a tömörülésnek, melynek a Szovjetunió, Lengyelország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és lényegében már Bulgária és Románia is részesei.”xlvi A magyarkérdés lezárását követően tehát az MKP a külpolitika terén immár egy egységes és együttműködő kelet-közép-európai kommunista blokk létrehozására koncentrálhatta erőit.

Csepeli Kálmán

i Varga József (1992): Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós? Adalékok Magyarország és a Duna-medence kortörténetéhez. II. rész, 1939–1949. Magánkiadás. 219.

ii Molnár Erik: Szent István. Szabad Nép, 1945. augusztus 19.

iii Révai József: A Szovjetunió: szomszédunk. Szabad Nép, 1945. július 1.

iv Révai József: Nemzetrontó sovinizmus. Szabad Nép, 1945. december 25.

v Egységes állásfoglalás a sovinizmussal szemben a haladó értelmiség ankétján. Szabad Nép, 1946. február 9.

vi Révai József: A magyarkodók ellen. Szabad Nép, 1946. január 13.

vii Losonczy Géza: Hajsza a magyar jövő ellen. Szabad Nép, 1946. szeptember 15.

viii Vékás: I.m.

ix Föglein Gizella: A magyar–jugoszláv lakosságcsere terve. Élet és Tudomány, 1996/46.

x Edvard Kardelj (1981): Visszaemlékezések. Újvidék: Forum.

xi Földesi Margit (2002): A megszállók szabadsága. Budapest: Kairosz.

xii Auer Pál: A Kisgazda Párt külpolitikája. Kis Újság, 1945. november 11.

xiii Rubletzky Géza: Béke és reakció. Kis Újság, 1946. február 6.

xiv Dessewffy Gyula: A békekötés előkészítése. Kis Újság, 1945. december 2.

xv Révai József: Nemzetrontó sovinizmus. Szabad Nép, 1945. december 25.

xvi Varga: I.m. 219.

xvii Révai József: A magyarkodók ellen. Szabad Nép, 1946. január 13.

xviii A magyarság életérdekeinek védelmében – Losonczy Géza elvtárs beszéde a Nemzetgyűlésen a soviniszta, klerikális és fasiszta izgatás ellen. Szabad Nép, 1946. február 13.

xix Révai József előadása a magyar békéről. Szabad Nép, 1946. április 28.

xx Kállai Gyula: A nemzet védelmében. Szabad Nép, 1946. május 1.

xxi Révai József: Nemzetrontó sovinizmus. Szabad Nép, 1945. december 25.

xxii Magyarország és Trieszt. Szabad Nép, 1946. április 28.

xxiii „Nemzeti feladatokat nemzeti erőkkel oldottunk meg”. Szabad Nép, 1945. augusztus 28.

xxiv Betlen Oszkár: Vesszen a sovinizmus! Szabad Nép, 1945. július 11.

xxv Révai József: Nemzetrontó sovinizmus. Szabad Nép, 1945. december 25.

xxvi Dessewffy Gyula: Az igazi hazafiasság. Kis Újság, 1945. december 30.

xxvii Dessewffy Gyula: A békekötés előkészítése. Kis Újság, 1945. december 2.

xxviii Darvas József: Új döntések előtt. Szabad Szó, 1946. január 1.

xxix Kovács Imre: Nemzet, nemzeti. Szabad Szó, 1946. január 6.

xxx Révai József: A magyarkodók ellen. Szabad Nép, 1946. január 13.

xxxi Rubletzky Géza: Megint a békeelőkészítésről. Kis Újság, 1946. január 15.

xxxii Még szétdarabolni! Sulyok Dezső a békekötésről. Kis Újság, 1946. február 10.

xxxiii Békés Csaba (1992): Dokumentumok a magyar kormánydelegáció 1946. áprilisi moszkvai tárgyalásairól. Regio, 3.évf. 3.

xxxiv A magyar kormány békejavaslata. In: Balogh Sándor – Földesi Margit (szerk.): A magyar jóvátétel és ami mögötte van… Válogatott dokumentumok 1945–1949. Budapest: Napvilág, 1998.

xxxv Vincze Gábor (1999): A Magyar Népi Szövetség válsága. Magyar Kisebbség, 1999.2-3.

xxxvi Lipcsey Ildikó (1998): A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján: 1944–1953. Budapest: Possum.

xxxvii Révai József előadása a magyar békéről. Szabad Nép, 1946. április 28.

xxxviii Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. fond/2 –35.7.

xxxix Őszintén békésnek és félreérthetetlennek kell lennie a magyar külpolitikának – mondotta Nagy Ferenc a nyugati útról való beszámolójában. Szabad Nép, 1946. július 26.

xl Döntöttek a román–magyar határ ügyében. Szabad Nép, 1946. szeptember 7.

xli A magyar béke és a Kommunista Párt. Szabad Nép, 1946. augusztus 13.

xlii Haas György (1995): Második Trianon. Békéscsaba: Tevan.

xliii Losonczy Géza: István király igazi ünneplése. Szabad Nép, 1946. augusztus 20.

xliv Kassai Géza: A kisebbségek védelme. Szabad Nép, 1946. szeptember 22.

xlv Horváth Márton a békéről. Szabad Nép, 1946. október 1.

xlvi Politikatörténeti Intézet Levéltára, 274. fond/3 – 80. 5.