Mi, magyarok folyamatosan a történelem zajlásában éltünk és élünk. Nem békés farvizeken eveztük végig eddigi sorsunkat. Pedig látszólag pici pont vagyunk eddig ismert világunk földrajzi, gazdasági és népességi térképén egyaránt. És ha körülnézünk szűkebb vagy távolabbi környezetünkben, anyaországi vagy bármely elszakított területen élő embertársaink mindennapi életében, semmi különöset nem látunk. Mi is élünk, dolgozunk, meghalunk. Vannak köztünk is okosabbak és kevésbé azok, egyetemet végzettek és kétkezi munkások, jóakaratúak és gonoszok. A párhuzamok sora végtelen.

Mégis van bennünk valami, mondom ezt minden fennhéjazás és beképzeltség nélkül. Mert élünk és túlélünk. Mert 15 millióan – ha vagyunk még annyian –, ráadásul a világban szétszórattatva „kitermeltünk” húsz, vagy közel húsz magyar vagy magyar származású Nobel-díjast. Mert velünk kötekedik a világot uraló liberálisnak keresztelt neomarxista fantomhatalom, hiszen olyanba szólunk bele, olyannak mondunk nemet – sokszor mások helyett is ki merve mondani a valót –, amely számukra kellemetlen, és példánk ragadós lehet.

Porszem a gépezetben, mondhatná valaki, de – mondjuk erre mi – láttunk már megállni nagy masinát is kicsinyke kavicskától, ha az érzékeny helyre kerül. Hadd hívjam ezért Tőkés Bála professzor urat, aki egy Fermi-Szilárd Leó anekdotát idéz, mely szerint mikor Fermi okfejtésében odaért, hogy igenis kell, hogy létezzenek idegen civilizációk, akiknek kívánatos hely a Föld, feltette a kérdést: „Ha mindez így igaz, hát akkor hol vannak ők?” Szilárd Leónak jó humorérzéke volt, így válaszolta meg Fermit: „Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.” Másik történet arra rímel, amit magam is tapasztaltam Stockholmban, a Karolinska Intézetben, ahol úgy jártam be a klinikákat, kutató laboratóriumokat, hogy nem kellett angolra váltanom. Erdélyi és ’56-os magyar mindenhol akadt. Az anekdota szerint egy nemzetközi fizikakongresszuson a levezető elnök, körülnézve a teremben, azt mondta: „Uraim, azt hiszem, beszélhetünk magyarul.”

Szintén Tőkés Béla idéz abból a számtalan történetből, mely szépséges és egyedi nyelvünket méltatja. Például G. B. Shaw szerint „ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszor pontosabban lehet leírni parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” De most nézzünk inkább egy „száraz” adatot: több mint egymillió szavunk létezik, és jó néhánynak több jelentése is van!

Végül, visszatérve a fősodorral való szembe úszásra, a zajlásban való folyamatos létezésünkre, éppen Budapesten fogalmazta meg frappánsan Jordan B. Peterson kanadai pszichológus-politológus: „A legtöbb embernek van édesanyja, és elég értelmes ahhoz, hogy pozitívan viszonyuljon a család kérdéséhez. A szíve mélyén a legtöbb ember működő családban szeretne élni. Ha az eszményeket leromboljuk, a társadalom is elpusztul.”

S bizony, én úgy ismerem magunkat, mint akik habitusokból adódóan egyszerűen nem hagyunk elpusztulni semmi szépet, létfontosságút, emberit, ha tudunk elleni tenni. S ha nem, akkor is megpróbáljuk. Mert zajláshoz szokott magyarok vagyunk.

Pálmai Tamás